Szilárda

Bach tanár úr

2014.02.12. 09:07

Programkereső

A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar szokásos télvégi maratonján ezúttal nem kisebb zeneszerző szerepel, mint Johann Sebastian Bach. Hogyan is állunk vele és zenéjével?

Eleinte nem játszották. Aztán igen, de nem elég tudományosan. Később elég tudományosan, de nem elegen. Miközben a barokk zene - szójátékkal élve - reneszánszát éli, Bach valahogy problematikus maradt. Mintha nem mernénk természetesen kezelni, játszani és hallgatni. Mintha tudni vélnénk, hogy kell, de azért fél szemmel felé sandítanánk: nem húzza-e össze a szemöldökét Bach tanár úr.

Én persze egészen másképp képzelem el Bachot. Aki ilyen sokféle zenében fejezte ki, hogy mennyire ismeri az életet, akinek ennyi - tehetséges - gyereke volt, az nem lehetett olyan életidegen, mint amilyen embert-művészt az utókor farag belőle. Ma tudni véljük, mely kottafején pontosan mit értett - vonásnemet, hangsúlyt, agogikát - de ettől közelebb kerülünk-e hozzá?

Johann Sebastian Bach
Johann Sebastian Bach

Amikor van Swieten bárónál összeültek az okosok (köztük Mozart), hogy a harminc-negyven éve halott szerzők műveit tanulmányozzák, az abban a korban kivételszámba ment. A múltat igazán a romantika fedezte fel, a zenei múlt pionírját Bach esetében Mendelssohnnak nevezték. A barokk zene ezzel együtt csak lassacskán kapott teret a zenei életben, a korai hanglemezgyártás is ezt bizonyítja. A zenekari művek mellett egy-egy hangszeres lemez (Menuhin, Landowska, Heifetz, Gieseking), nagyon kevés teljes ciklus (Casals csellószvitjei, Edwin Fischer Wohltemperiertes Klavierja), egyetlen oratórium (a húzott, mosolyogtatóan romantikus voltában is nagyszerű Máté-passió Mengelberg vezényletével) mutatja, az 1930-as években mit hallgattak dédapáink. Az ötvenes évekig kellett várni, hogy a nagy oratóriumok méltó előadásban rögzüljenek (Günther Ramin, Herman Scherchen, korai Karajan), s ekkor indul el Glenn Gould, akinek Bach és a lemezipar sokat köszönhet. A hatvanas évekre nagyszerű előadásokban elérhető az az alaprepertoár, mely egy művelt ember számára akkoriban bőven elég.

A historikus mozgalom aztán fordulatot hoz. Igaz, van is miért. A sokszor nehézkes, fárasztó, horribile dictu unalmas előadások (idős Karajan) ellenében szükség van a világosabb, könnyebb, befogadhatóbb interpretációkra; a műveket pedig - a kotta mind mélyebb tanulmányozásával - meg kell szabadítani a rájuk rakódott előadói hagyományoktól. Az eredmény viszont kettős: mert miközben létrejön egy igényes, a szó eredeti értelmében humanista megközelítés, mely az írott anyag mellett Bach korának gyakorlatát is mind mélyebben igyekszik megismerni, a régizenei mozgalom röpke két évtized alatt - nem annyira tudományos, sokkal inkább üzleti okokból vagy egyszerűen divatból - kizárólagossá válik, s e hatalmi helyzetben nem mindig szolgálja a fejlődést. Ma a tudomány - úgymond - kötelez. Ma tudni véljük, mekkora apparátussal szabad játszani, mit jelentett egy előke Bach korában, ma a barokk hangszer nem kuriózum, hanem alapkellék. És ha ma egy együttes mondjuk a motettákhoz fordul, akkor üstöllést mind a hatot előadja, mert az úgy dukál. De hogy is állunk Bachhal, Bachhoz? Tényleg többet tudunk róla, tőle? Én ebben meglehetősen szkeptikus vagyok. Miközben iszonyúan fontos, hogy a zenetudomány minél több tényt tárjon fel, és miközben ennek más szerzőknél (Biber, Monteverdi, de akár Händel is) igenis van olyan hozadéka, hogy felfedezünk új műveket, Bach esetében túl sok a skrupulus. Ma egy fiatal zongorista nem játszik Bachot, mert nem mer, mert ugye Bach korában nem volt zongora. A legtöbb hegedűs - a Zeneakadémia elvégzése után - kerüli a Bach-műveket, mert ha nem specializálódott a barokkra, vagyis ha nem historikus előadó, akkor beleszaladhat a pofonos bozótba. Egy nem historikus karmester pláne nem ugrik neki egy szvitnek, egy Magnificatnak, mert könnyen ledilettánsozzák. Így aztán a kutya se játssza a hegedű-zongoraszonátákat, e remekműveket, s a koncertlátogató, aki valamiért nem szereti a korhű előadásmódot, hosszú szezonokra könnyen Bach nélkül maradhat.

Egy másik probléma Bach esetében, hogy merünk-e szelektálni. Merünk-e egyes műveket szeretni, és merjük-e azt mondani másokra, hogy nem ismerjük? Tegye fel a kezét, aki az összes kantátát szereti. Na jó, akkor az tegye fel, aki egyformán ismeri és kedveli a partitákat. Wilhelm Furtwängler a zene halálának és elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki egy koncerten előadja a teljes Wohltemperiertes Klaviert. Ma az ilyesmi nemhogy nem ritkaság, hanem bravúrszám, melyről neves zongoristák érzik úgy, hogy illik „megugrani". Hozzám közelebb áll a fiatal Martin Helmchen, aki szerint egy Bach-partitához évek kellenek, és aki szíve szerint Bachot kottából játszana.

A nehézséget alighanem maga Bach okozza, mégpedig azzal, hogy minden műve önálló remekmű. De szinte mindegyik másképp, akár egy műfajon belül is. A kantáták esetében ez evidens, de például a hat Csellószvit vagy a hat Brandenburgi verseny is hat-hat világ, nem egyformán kell közelíteni hozzájuk sem előadóként, sem hallgatóként. Attól, hogy egy amatőr kórus sikerrel veszi a (terjedelmesebb) Jesu, meine Freudét, még nem biztos, hogy nem törik bele a bicskája a (rövidebb) Der Geist hilftbe (biztos, hogy beletörik), és ha sok szép h-moll mise-interpretációt ismerünk, tessék nekem egy telitalálatot mondani a G-dúr miséből. Ha nem Bachról lenne szó, alighanem többen mondanák, hogy az egyik szólószonátát, korálelőjátékot, francia szvitet jobban szeretik, közelebb áll hozzájuk. De Bach esetében közbelép egyfajta tekintélytisztelet - vagy annál is több -, amikor félünk azt mondani, ez vagy az kevésbé tetszik, kevésbé ejt rabul. Bach ugyanis sokak számára egyfajta Istenbizonyíték, és innen nézve káromlásnak vélhető az efféle szubjektív kijelentés.

Én viszont maradok a magam kis elavult Bach-világánál, melyben a „legek" közt szerepel Gardiner Magnificatja ugyanúgy, mint a Busch Chamber Players harmincas évekbeli felvételei a zenekari művekből, ahol Martzy Johanna vagy Starker János előrébb van, mint az összes későbbi előadás, és ahol Szvjatoszlav Richter játékát hallgatva egy pillanatra sem hiányoznak azok a művek, melyeket nem vett fel, mert - talán - „nem volt érkezése". Általában az a tanácsom, félre az előítéletekkel, félre a skrupulusokkal, hallgassuk Bachot minél többet és minél felszabadultabban, alakítsunk ki és ápoljunk vele személyes viszonyt, és erősen figyeljünk. Mert Bach tanár úr nem vonja össze a szemöldökét.