Árpád

BummBummCsatt

2014.03.28. 12:24

Programkereső

„Ez az!” – tört elő az izgatott kiáltás egy hölgyből, mikor Martin Grubinger hosszas trillázás után megütötte a záróhangot. Óriási ováció, hatalmas jókedv, frenetikus ráadás: március 25-én az osztrák ütőművész és a BBC Filharmonikusok a Művészetek Palotájában koncertezett. KRITIKA

A koncertnek két hagyományos zenekari mű adott keretet, ám a helyes megfogalmazás inkább az, hogy a hangverseny magját két, ütőhangszeres szólóra írt darab képezte. Muszáj szót ejteni a látványról. Az angolosan kimért zenekart még a spanyol temperamentumú Juanjo Mena karmester sem tudta felélénkíteni. S hogy mennyire befolyásolta az együttes teljesítményét a zenéhez való semlegesség? Hamarosan erre is kitérek,

Martin Grubinger
Martin Grubinger

de épp most robban be a színpadra egy kölyök! Fekete trikójának ujja feltűrve, csuklóján karóra, szája fülig ér...

Martin Grubinger az első pillanattól a közönség kedvence lett. Állítgatta kicsit a marimba magasságát, megtörölte kezét, és

felnéz a karmesterre: kezében verők, szemében csillogás... Ez a srác élvezi, amit csinál! Minden egyes hangot megszívlel, simogatja azokat a hangszereket. Ezek nem ütőhangszerek, hanem Grubinger lágy érintésre muzsikáló partnerei. Minden impulzusnak előzménye és kicsengése van: kerek mozdulatok kísérik a hangokat. Gyönyörűen kong az a marimba...

Grubinger magyarországi debütálása H. K. Gruber Rough Music című darabjával kezdődött. A „zajongás", a „durva ricsaj" valóban megvolt, a kompozíció igencsak kaotikus. A produkció kevésbé nyújtott zenei élményt, sokkal inkább az ifjú osztrák kísérőzenével ellátott hangszerbemutatójának tűnt. A marimbán, a dobon, a cintányérokon és az üstdobon kívül kolompok, vibraflexek és sípok is megszólaltak.

Nicsak, mint egy gyerek, akit beengedtek a dobok mögé játszadozni! Vigyorogva rázza a fejét, néz ide-oda, csapkod, amerre lát. De jó fele lát... Változatos hangzást produkál, kihasználja a hangszerek minden porcikáját. Hopp, most eltorzul az arca; tud komoly is lenni. Szenvedély, élvezet, professzionalizmus...

A nagydob grandiózus pontot tett a darab végére. A kicsit vicces, felettébb szórakoztató, virtuóz attrakció szemvillanás alatt veszedelmes, sokkoló, elkeseredett (és még sorolhatnám), de legfőképp extatikus dobolásba váltott át. Grubinger átfordult az üstdoboktól a nagydob felé, és

vicsorogva üti azt az óriást. Zeng a terem, izzik a levegő. Széles, egyre szélesebb mozdulatok. Tátámm-tátámm... A lélegzet eláll, a pulzus felpörög. Tátámm-tátámm... Katarzis. Feledtet és felülír mindent, ami eddig történt!

A szünet előtt a japán Keiko Abe marimbára és zenekarra írt Prism Rhapsody című műve hangzott el. Grubinger bemutatta, milyen érzéki hangszer a marimba. És hogy milyen ritmikus... meg zengő... no meg erőteljes... A lehelet-lágyan megkondított hangoktól az egykezes-háromverős hármashangzatokig mindent prezentált. Mindezt egy harmonikus és melodikus mű keretében. Ügyesen felépített darab: elérzékenyültünk egy ütőhangszer hangjától, majd olyan virtuozitást kaptunk, melynek hatására kitört a már említett „Ez az!

A közönség nem is sejtette, hogy amire jegyet váltott, az igazán csak ezután következik. Grubinger negyedszer is visszajött meghajolni, és

hozat egy kisdobot. Jó Ég! Ez egy cirkuszi mutatvány! A háta mögött dobol, ráejti a verőt a membránra, ahonnan visszapattan, eszelős gyorsan perget. Ne... leguggol, úgy üti a vállára támasztott verőt. Örülök, hogy a hangverseny nem csupán effélékből állt, de feledhetetlen élmény!

Természetesen a ráadás lenyűgözte a közönséget. Azt a közönséget, amelynek egy része a virtuózt jött meghallgatni, és fogalma sem volt a klasszikus koncertélet „szabályairól", a tételek közti tapstilalomról... De eljött, hogy meghallgassa Grubingert, és csatolmányként egy Dvořák-szimfóniát is kapott. A helytelen taps bosszantó, de a tény, hogy hozzájuk is eljut Rossini és Dvořák, ennél sokkal fontosabb.

Nem beszéltünk még a zenekarról; nem véletlenül. A Rossini-nyitányt tisztességesen, de emlékezetes pillanat nélkül játszották. Grubinger mellett - logikus lenne - nem rájuk terelődött a figyelem. Ám a koncert második felében lett volna alkalmuk kibontakozni, mégsem tették. Savanyú játékuk még csak technikailag sem mondható tökéletesnek: sorozatos belépési pontatlanságok, alulintonált fúvósok, lagymatag, érzéketlen hegedűvonások. A csellisták és a rezek kitűntek az együttesből, de számomra ők sem tudták megmenteni a produkciót. Igaz, a VII. szimfónia talán nem a legizgalmasabb választás, de ennél azért érdekfeszítőbben is el lehet muzsikálni... A szűnni nem akaró tapsban jómagam Grubingert ünnepeltem.