Auguszta

Több mint remake

2014.06.04. 15:00

Programkereső

1827 és 1832 között, tehát 18-tól 23 éves koráig Mendelssohn minden évben komponált egy-egy korálkantátát a (lutheránus) egyházi év valamelyik nevezetes ünnepére (az 1831-es év kivételt jelentett, ekkor ugyanis három korálkantáta született). Vashegyi György ezt a nyolc kantátát tűzte műsorra a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar május 18-i hangversenyén a Művészetek Palotájában. KRITIKA

Ez az időszak a Bach iránti rajongás kiteljesedésének időszaka Mendelssohn életében. Meghatározó szerepet játszott ebben Carl Friedrich Zelternek, a berlini Singakademie vezetőjének és Goethe barátjának a befolyása: Mendelssohnnak már évekkel korábban birtokába jutott a Máté-passió partitúrája, valószínűleg a Singakademie példányának másolata. S a korálkantáta-kompozíciók időszakának kellős közepén, 1829-ben zajlott le a passió nevezetes, első 19. századi előadása a húszéves Mendelssohn vezényletével.

Vashegyi György
Vashegyi György

Felfedezésszámba menő vállalkozásról van szó, e művek ugyanis nemcsak hogy nem tartoznak a standard hangverseny-repertoárhoz, de - egy kivétellel - nyomtatott kiadásuk sem létezett az 1970-es-80-as évek előtt. A korábbi érdektelenséget bizonyos fokig magyarázza - bár korántsem menti -, hogy stílusában Mendelssohn itt kifejezetten bachi mintákat követ. Azt azonban csak a Vashegyiéhez hasonló, élettel teli előadások mutathatják meg, hogy Mendelssohn nem epigonként követi, hanem ihlető erőként magába szívja Bachot, s az övéhez hasonló nyelven, de saját szenvedélyes és szuggesztív hangján szólal meg. Mendelssohn valószínűleg senki máséval össze nem hasonlítható teljesítménye az, hogy 16 évesen már tökéletesen birtokában van egyéni hangjának. Ezért nem kockáztatunk sokat, ha azt állítjuk: ez a hangverseny bebizonyította, hogy a korai korálkantáták ugyanazt a kivételes művészi színvonalat képviselik, mint szerzőjük jóval későbbi oratóriumai vagy megrázó erejű motettái - rajtuk van viszont az ifjúi szenvedélyességnek az a hímpora, amely az Oktettet vagy a Szentivánéji-nyitányt is oly közel hozza szívünkhöz.

Blazsó Domonkos
Blazsó Domonkos

Az ezúttal több mint 40 taggal felálló Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar mellett a hangversenyen énekszólistaként Szutrély Katalin és Blazsó Domonkos működött közre. A korálkantáták azonban - mint már Bachnál is - változatos formájúak és terjedelműek, s csupán a darabok felében szerepelnek szólisták; s a zenekar súlya és szerepe is más-más az egytételes, motettaszerű, illetve a recitativókat és áriákat tartalmazó, oratóriumszerű kantátákban, melyeknek váltakozása a hangversenyt is változatossá tette. Az előbbiek közül a legkorábbi darabban, a Christe, du Lamm Gottes címűben különösen a békéért való záró könyörgés intimitása, a hang végső egyszerűsége és lekerekítettsége volt emlékezetes. A lutheri szövegre írt Verleih' uns Friedenben Mendelssohn bámulatos plaszticitással, megkapó, sötét zenekari színekkel festi a mélyből békéért könyörgő ember lelkiállapotát, s mesterien emeli a zenét fokozatosan himnikus magaslatra. Az Orfeo Zenekar Vashegyi vezetése alatt pedig ebben a két mesteri darabban bizonyította, hogy a 19. század zenekari színeit is nagy érzékenységgel tudják felidézni. Szorongás és vágyakozás volt a Jesu, meine Freude tömör mendelssohni megfogalmazásának két kulcsszava; a zenekar itt lényegesen polifonabb szólamokat játszik, például a jellegzetesen bachi, "előimitáló" bevezetőben. A hang a sejtelmestől változik kitárulkozóvá, s az érzelmi folyamat igen szépen bontakozott ki Vashegyi vezényletével, miközben a hangzáskép mintaszerűen tiszta és világos maradt. Egytételes kantáta volt a valamivel nagyobb lélegzetű zárószám, a Wir glauben all' an einen Gott is, amely lényegét tekintve az utolsó ítélet hallatlanul drámai látomása - talán a leglélegzetelállítóbb darab az egész sorozatban, amely mindenképp méltó arra, hogy jóval gyakrabban hangozzon fel - különösen a mostanihoz hasonló, egyszerre fegyelmezett és igen expresszív előadásban.

Hasonlóképpen nagyszabású kompozíció - a többtételesek közül - a nyitószámként előadott Von Himmel hoch, amely rögtön megmutatta, hogy a zenekar milyen gömbölyű, ugyanakkor rugalmasan változatos módon képes megszólalni ebben a stílusban - nem hagyhatom említés nélkül a kiváló klarinétszólamot mint a gömbölyűség fontos tényezőjét. A szólisták közül Blazsó Domonkos egy szemernyit mesterkélt hangképzéssel, de különösen szép, fényes magas hangokkal és kitűnő szövegmondással énekelt; Szutrély Katalin hangilag igen meggyőzően, de kissé feszülten kezdett, s éneklése csak idővel vált lazábbá, szárnyalóbbá. A művet katartikus magasságba emelkedő módon koronázta meg a zárókórus. Az O Haupt voll Blut und Wunden című kantáta megint egészen más műegyéniség moll hangnemével, sejtelmesen sötét színeivel, fájdalmas szépségével, Haydnig vissza- és Brahmsig előremutató hangütéseivel. A két kórus által közrefogott egyetlen s így annál nagyobb súlyú áriában Blazsó Domonkost valósággal felizzította a halál közeli hang. Az Ach Gott, vom Himmel sieh' darein alapkaraktere a fenségesség, s ezt húzták alá a kitűnő trombiták és timpanik, illetve a zárókorálban a kórusból sugárzó mérhetetlen nyugalom; Blazsó ebben a darabban mintha kissé elfogódott lett volna. A Wer nur den lieben Gott lässt walten a csendes bizakodás, a nyugalom darabja, ez sugárzott Szutrély előadásából is, mely mintha készakarva idézte volna elénk a jámbor Hanne alakját Haydn Évszakokjából; s bizakodást sugárzott a nyitó korál szelídsége ugyanúgy, mint a zárókórus energikus basszusmenetei.