Szilárda

Együttállás, együttélés

2014.06.13. 06:58

Programkereső

Ha Richard Strauss-év van, és egy zenekar nyakra-főre Richard Strausst játszik, az biztosan hat az együttesre. Pláne ha van egy jó karmester is mindehhez. KRITIKA

Megtanulni Richard Straussul? Ez elég tág fogalom: a 150 éve született zeneszerző hosszú élete folyamán elég sokfélét alkotott. Ezt mutatja a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának (gyengébbek kedvéért: az Opera együttesének) évfordulós koncertje is. A német mester korai, 17-18 évesen írott Szerenádja például remek kis mű (ha nem is kis remekmű), de teljesen más világ, mint amiről a szerzőt ismerjük. A tizenhárom hangszeres igazán egy csapatot alkot (a kezdő Richard Strauss alighanem ebben előlegzi meg leginkább az érettet), s bár a fafúvóké a prím, a kürtök adják alájuk a puha párnát, mely az egész mű hangulatát adja. Ebben egyébként rokon a Szerenád a Gran Partitával, a 13 fúvósra írott Mozart-szerenáddal, ahol más összetételű basszusalap fölött bontakoznak ki más fafúvók. E misztikus hangzáskép nagy figyelmet és mély összjátékot igényel, amit a Pinchas Steinberg vezényelte együttestől meg is kaptunk. A logikus, gondosan megrajzolt előadásban némi extra figyelmet érdemelt volna az intonáció (esetleg a hangolás).

Pinchas Steinberg
Pinchas Steinberg

Négy utolsó énekében az öreg Strauss részint visszakacsint régi énjére, részint nincs már mit mutogatnia, bizonygatnia, vagyis azt írja le, amit igazán mondani szeretne. Az eredmény egy nosztalgikusan áttört, egyszerre századfordulós és modern remekmű. Az est énekes szólistája, Ricarda Merbeth, aki operaénekesnek is nagyon jó, alighanem ezt érezte meg, s ezúttal igazi dalénekesi erényeit mutatta meg. Elsőre nagyon szép mély lágéi tűntek ki, ám a magasban sincs gondja. Ezek "csak" adottságok (no meg folyamatos és rengeteg munka), a zenei kultúrához viszont alighanem az életkor is kell egy kicsit. Az igazán jó előadáshoz pedig kell egy jó zenekar is. Az Opera zenekara remekül kísért, és külön ki kell emelni a szólóiban (is) fantasztikus koncertmestert, Soltész Ágnest. Annál is inkább, mert az Operaház honlapja szerint "zenekari művész", akinek ha a nevére kattintunk, nem történik semmi, és a környezetemben lévő ismerősök - zenészek, kritikusok - sem ismerik. Pedig kéne. Tehát: Soltész Ágnes, jegyezzük meg. És zárójelben azt is, hogy a Négy utolsó ének teljes vonóskara azért ennyire messze nem volt tökéletes, főleg a hegedűk szóltak szét itt-ott. Viszont a mély szólamok kiemelkedően kellemes hangzást nyújtottak, s ez a szép mély tónus az egész koncertet uralta (annyira, hogy kicsit gyanakszom az akusztikára, én ugyanis a terem bal szélén ültem, lehet, hogy a csellók-bőgők, kontrafagott(ok) ott "tükröződtek" a leginkább). Az azért tény, hogy szünet után a Zarathustrában sokkal jobb zenekart kaptunk: egységesebb hangképet, nagy, de nem iszonyatos csúcspontokat, érzéki pianissimókat, intim kamarazenélést (Soltész Ágnes, mondom!). A mű közepi fúgában egyetlen egyszer megtört a lendület, de oda se neki, ettől ez nagy előadás volt, melyben olyan részletekre is kénytelenek voltunk figyelmezni, melyek más előadásban háttérben maradnak. Holott ehhez a műhöz kell a bátorság, épp amiatt, hogy itt-ott hajlamos elszállni - de a Filharmóniai Társaság Zenekarában a bátorság és a tudás is megvan. Ezúttal hadd emeljem ki a rezeket (inkább a kürtöket-harsonákat, kicsit kevésbé a trombitákat).

Ricarda Merbeth
Ricarda Merbeth

Hogy ráadásként a Hétfátyoltáncot kaptuk, az cseppet sem meglepő. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen Steinberg ezt, a Salomét hozta a Strauss150-re. Meg hát az első mű utáni hosszú átrendezéskor a trombita is ezt gyakorolta a színfalak mögött (ami nem valami profi dolog). Ebben a műben már egyértelműen Steinberg volt a főszereplő, mondhatnám, az előadás rá is volt rendezve. Tudni kell, hogy általában is hajlok arra, hogy a karmestert tegyem felelőssé jóért-rosszért, de hát Pinchas Steinberg esetében kevésbé meglepő, hogy ért Strausshoz, és jó teljesítményre bír egy együttest. A reveláció sokkal inkább az volt, hogy ez az együttes káprázatos sziporkára volt képes. Richard Straussul tanultak meg? Vagy Steinbergül? Vagy épp azt a sokféleséget sajátították el, mely Strauss (és Steinberg) sajátja? Talán mindegy is, de opera-előadásokban is egyre többször lehet dicsérni az Opera zenekarát, ami nyilván nem egyetlen előadás, még csak nem is egyetlen fesztivál eredménye. Márpedig a jó operaház a jó zenekarra épül - aki nem hiszi, kérdezze meg Soltit.