Szilárda

Leon Botstein: "A zenélés életforma"

2014.06.20. 06:58

Programkereső

A Bard College Conservatory of Music zenekara európai turné keretében adott koncertet a Zeneakadémián június 14-én. Az est karmesterét Leon Botsteint, egyben a neves amerikai egyetem rektorát a koncertről és a Bard College egyedülálló zeneoktatási rendszeréről is kérdeztük. INTERJÚ

- A Bard College idei turnéja két tematikus koncert, a Sosztakovics és világa, illetve a Zeneakadémián is bemutatott Copland és világa című program köré szerveződik, és a május közepén megrendezett, szintén Ön által vezényelt Az árnyék völgyében járva... című Holokauszt-emlékkoncert is egy gondolatot járt körül. Miért fontos, hogy konkrét programja legyen egy estének?

- A hagyományos koncertprogramok ideje lejárt. Szörnyű hibának tartom, ha egy műsor összeállítását pusztán az előadók személyes preferenciája vezérli. Mit szólnánk, ha a múzeumokban csak olyan képeket láthatnánk, amiket az ott dolgozók szeretnek? Egy koncertprogram összeállítása - a művek egyetlen, elgondolkodtató téma köré rendezése - a kurátorok munkájához hasonlítható. Maga a központi gondolat kiindulhat történelmi tényekből vagy egy zeneszerző életrajzából, de  zene és képzőművészet, zene és irodalom viszonyából is. Az ehhez hasonló tematikus koncertprogramoknak köszönhetően olyan emberek is hangverseny látogatókká válhatnak, akik nem tudnak semmit a zenéről, de érdeklődnek például a történelem iránt.

- Mi volt az összetartó kapocs a Zeneakadémián elhangzott művek között?

- A műsor azt mutatja be, hogyan reagáltak a zeneszerzők a második világháborúra Amerikában. Persze ugyanaz a történelmi-politikai környezet különböző művészi reakciókat váltott ki. A Csehországból emigrált Martinů műve hazája megrázó történelmi tragédiájára, a lidicei mészárlásra emlékezik. Bartók élete legvégén, New Yorkban született 3. zongoraversenyében már amerikai tartózkodásának a nyomai is felfedezhetőek. Copland azután kezdett dolgozni a III. szimfónián, hogy Amerika belépett a háborúba - a darab ebből a szempontból Prokofjev V. vagy Sosztakovics VII. szimfóniájához hasonlítható. A különbség, hogy a Sosztakovics-mű születésekor még nem lehetett tudni, hogy ki nyeri a háborút. A Copland-szimfónia megírásakor azonban már világos volt, hogy a nácik veszíteni fognak. Ez magyarázza a darab győzelmi karakterét.

Leon Botstein
Leon Botstein

- Úgy tűnt, mintha a ráadások - négyszer is visszatért a színpadra - már kevésbé illeszkedtek volna ebbe a koncepcióba...

- Valóban nem, a ráadások ebben az értelemben nem részei a koncertprogramnak. Az este lezárásaként kevesebb koncentrációt kívánó, könnyen élvezhető, ismerős művekkel háláljuk meg a közönség figyelmét, és a zenekarnak is jár a jutalomjáték. Bár Elgar Pomp and Circumstances-e például Közép-Európában nem a hétköznapi repertoár része. A Tea for two Sosztakovicson keresztül a turnénk másik programjához kapcsolódott.

- Szórakoztatni kell-e inkább a közönséget vagy elgondolkodtatni? Létezhet-e egyensúly a kettő között egy koncertműsorban?

- A zenehallgatásnak sincs egyetlen helyes útja. Úgy nézek filmeket, hogy szinte semmit nem tudok róluk, mégis nagyon élvezem őket. Nem vagyok irodalmár, mégis szeretek olvasni. Egyszóval nem kell szakértőnek lennem ahhoz, hogy élvezzem, amit látok. Semmi okunk nincs arra, hogy a zenét másként akarjuk hallgatni. Másrészt nem vagyok benne biztos, hogy különbséget kellene tennünk könnyebben és nehezebben hallgatható művek között. Vannak bonyolultabb, többféleképpen értelmezhető darabok, melyek a zeneszerző szemszögéből nézve több figyelmet kívánnak a közönségtől, és a zeneszerzők is különböző mértékben kívánnak kommunikálni a zenéjükkel. Copland talán nagyobb súllyal akart közölni valamit, mint egy induló. Ez azonban nem teszi egyik zenét sem jobbá vagy rosszabbá.

- Sok szó esik a darabokról a Bard College zenekarának, vagy a szintén Ön által vezetett American Symphony Orchestra próbáin is?

- A hivatásos zenészek nem óhajtják, hogy bárki is előadást tartson nekik. Sok olyan karmester van persze, aki némi spirituális humbugon kívül nem is tudna mást mondani, és ez a blabla tényleg nagyon unalmas tud lenni. A Bard együttesével egészen másként dolgozunk. A próbákon először a zene szerkezeti felépítéséről beszélek, de rámutatok a művekkel kapcsolatos érdekességekre és röviden a zeneszerzők esztétikai törekvéseire is. A diákoknak mindezt szükséges átadnunk ahhoz, hogy - a kamara- és a zenekari játékban egyaránt - megtalálják az utat a helyes interpretációhoz. Hiszen a zenész szerepe nem más, mint hogy megformálja, felöltöztesse a darabot. Egyszerűen nonszensz az a feltételezés, hogy teljes mértékben hűnek kell maradnunk a partitúrákhoz. A kotta olyan, mint egy térkép: minden rajta van, azt azonban nem mondja meg, hová és hogyan juss el.

- Az American Symphony Orchestrával azon dolgozik, hogy minél több emberhez hozza közelebb a zenét.

- A hangversenyeinkre igyekszünk olyan embereket is bevonzani, akik egyébként nem mennének el egy komolyzenei koncertre. Amerikában tekintélyes közönsége van a múzeumoknak, galériáknak - a hangversenyeket látvány-elemekkel kombinálva megpróbáljuk az ő érdeklődésüket is felkelteni a zene iránt. A másik fontos célom az elfeledett művek újrafelfedezése. Bosszantó, hogy a legnagyobb zenekarok repertoárja mennyire unalmas. Az operaházakban ugyanígy. Tosca, aztán a Pillangókisasszony... Aztán a Tosca, majd a Pillangókisasszony... Talán még a Figaro. Vagy esetleg a Don Giovanni. Az ég világon semmi baj nincs ezekkel a művekkel. De tudják, mennyi, de mennyi jó opera van még? Mintha egy óriási múzeumban csak három terem volna látogatható. Vagy mintha egy könyvesboltban csak az Anna Karenina lenne kapható. Elolvashatod minden évben legalább négyszer. És aztán?

- És mit gondol a (zene)iskolai oktatásról? Nem ott kell elültetni a zene szeretetét a gyerekekben, és a jövő koncertlátogató generációját kinevelni?

- Sok szülő jó ötletnek tartja zeneiskolába küldeni a gyerekét, ez azonban visszafelé is elsülhet... Olyan ez, mint amikor templomba viszed a gyerekedet, de elalszol a misén. A gyerekeket nem lehet átverni. Persze nem kell okvetlenül a gyerekkel muzsikálnia a szülőknek, de nem árt, ha legalább szeretik a komolyzenét. Számos zenetanítási módszer, például a Suzuki-módszer és az El Sistema is szorosan bevonja a szülőket a zeneoktatásba. Másrészt az a lényeg, hogy fel kell kelteni, és fenn kell tartani a zene iránti érdeklődést a gyerekekben. A jó tanár feladata, hogy folyamatosan motiválja a diákokat - ezért írta meg Bartók a Gyermekeknek sorozatot, és a Kodály-módszer célja is ugyanez.

- Hisz abban, hogy a zenetanulás megváltoztathatja az embereket?

- Szeretném azt hinni, hogy aki kedveli Bartók vagy Schumann zenéjét, az nem lehet gyilkossá. A történelem során azonban már bebizonyosodott, hogy ez sajnos nincs így. A zene szeretete és ismerete talán segít, hogy felismerjük másokban is az embert, de nem hiszem, hogy önmagában szeretetet hozna a világba. Olyan ez, mint a karácsony: egy napig mindenki kedves mindenkivel, aztán vége az ünnepnek, és minden megy tovább a régi kerékvágásban.

Bard College Zenekar
Bard College Zenekar

- Milyen zenészeket nevelnek Önök a Bardon?  Konzervatórium és zenekara viszonylag új kar a Bard College-on, 2005-ös alapításakor Ön már az egyetem rektora volt. Az Ön ötlete volt a projekt?

- A Bard Conservatory gondolata a kar dékánjától, a Robert Martin csellista kollégámtól származik, aki filozófiából doktorált és logikát is tanít az egyetemen. Az Egyesült Államokban számos olyan zenész tevékenykedik, akik jó nevű egyetemekre jártak, de nem végeztek zeneművészeti főiskolát. Többek között én is közéjük tartozom. Úgy gondoltuk, érdemes volna olyan képzést indítani, ahol nem lehet csak zenei diplomát szerezni, hanem a diákoknak párhuzamosan egy bölcsész vagy természettudományi szakot is el kell végezniük. Komoly fenntartásaim vannak ugyanis azzal a zenei felsőoktatási hagyománnyal kapcsolatban, ami a zeneoktatást sportként, vagy artista-képzésként fogja fel. A Bard Conservatory hallgatói tehát - egyedüliként az USÁ-ban - két szakot végeznek el. A diákok egy része persze eleinte kevés jelentőséget tulajdonít ennek, de a tapasztalatunk az, hogy a szkeptikusok profitálnak legtöbbet a párhuzamos képzésből. A Bard kampuszán minden fakultás egy helyen van, diákjaink a sokszor igen zárt zenei közegen kívülről is szerezhetnek barátokat, hiszen egy épületben laknak velük, együtt járnak velük órákra.

- A Bardon ma is nagyon sok magyar zenész tanul. Honnan a tengerentúli kapcsolat?

- Több mint száz magyar érkezett 1956 után a Bard College-ra, főként angolt tanulni. Néhányan közülük hosszú évekig az egyetemen maradtak, mint például Bitó László író és orvoskutató, akinek a nevét a Konzervatórium az ő nagylelkű adományából emelt épülete is viseli. Szoros kapcsolatban állunk a Kurtág-tanítvány kiváló zenetörténész Laki Péterrel is. Az idén 25 éves Bard Zenei Fesztivál egyik legelső rendezvénye Bartókról szólt, ehhez annak idején Somfai Lászlótól kaptunk nagy segítséget. És még sorolhatnám...

- Végül kérem, fogalmazza meg, mi a Bard College Conservatory zenei nevelési koncepciójának a lényege?

- Szerintünk a mai világban egy zenész nem tud érvényesülni anélkül, hogy ne találná meg a kapcsolatot az élet más, gyakorlatiasabb területeivel. És éppen ez az, amiben a mi képzésünk segít. Vannak, akik idegen nyelveket tanulnak, mások matematikát. Nemrég végzett egy növendékünk, aki fizikát és akusztikát tanult, és most aktív zenészként és hangszerkészítőként egyaránt hasznosítja a megszerzett interdiszciplináris tudást. A Bardon az elméleteti oktatást is másképp közelítjük meg: a hallgatók gyakorlati zenélésből fakadó szükségleteihez alkalmazkodva tanítunk szolfézst és zenetörténetet. Másrészt arra is figyelünk, hogy diákjaink megismerjék a zeneipar, a kottakiadás történetét, a kórustársaságok és amatőr zenekarok működését, a hangszertechnika fejlődését. Meggyőződésem, hogy a zenélés életforma, és ahhoz, hogy megérthessük, mit és hogyan játszottak és írtak le az elődeink, ismernünk kell a korabeli kultúrát is.