Szilárda

Egy mese véget ért

2014.07.16. 13:23

Programkereső

Hol volt, hol nem volt, a messzi Amerikában élt egy kisfiú. Felfigyeltek rá, rettegett maestrók hívták dirigálni. Felnőtt korára a század zenei életének legtöbbet foglalkoztatott karmester-egyéniségévé vált. Pedig a célja nem ez volt. A mese július 13-án véget ért, Lorin Maazel meghalt. MAGAZIN

Ugye ismerik Jonathant, aki három esztendősen Beethoven Ötödikjének fináléját vezényli a youtube-on (jelenleg nyolc és félmilliós nézettséggel), szívvel-lélekkel, tökéletesen azonosulva a zenével? Nos, bevallása szerint ugyanilyen kisfiú volt Lorin Maazel is, akit szülei éppen e képessége miatt vittek el a Los Angeles-i Filharmonikusok másodkarmesteréhez, Vladimir Bakaleinikovhoz. "Bakot" annyira lázba hozta a fiú rendkívüli képessége, hogy lehetőséget adott számára elvezényelni Schubert Befejezetlen szimfóniáját egy egyetemi zenekar élén. A kisfiú egész éjjel a partitúrát tanulta, másnap pedig remekül elvezényelte a darabot. Kilenc esztendősen Mendelssohnt dirigált a New York-i világkiállításon, a koncertről kritika jelenik meg a New York Times-ban. Ezután koncertrendező és művészeti ügynökségek keresik meg szüleit: szerződtetnék-e fiukat néhány koncertre. Ők igent mondanak, de mértéket tartanak, mert nem szeretnék, ha felborulna iskolás kisfiuk élete. A tizenegy esztendős Lorint a világ egyik legnagyobb karmestere, Arturo Toscanini hívja meg, hogy hat-hét nyári koncerten vezényelje zenekarát, egy évre rá pedig a New York-i Filharmonikusokat dirigálja, valamint turnén vezényli szinte az összes vezető amerikai zenekart. Szülei átlagos amerikai fiúnak nevelték, aki számára az NBC zenekarát vagy a New York-iakat vezényelni ugyanolyan élvezetet okozott, mint baseballozni. Maazel nem áldozta fel a gyerekkorát, és nem is rokkant bele a csodagyerek létbe, nem hidegült ez a zenétől, így amikor tizenöt évesen "elfeledték", a normál mederben folyt tovább az élete.

Lorin Maazel
Lorin Maazel

Szülei mindent megtettek, hogy tehetsége kibontakozhasson. Mikor az őt felfedező orosz származású dirigens Los Angelesből átkerült Pittsburgh-be, hogy a helyi szimfonikusoknál Reiner Frigyes meghívására másodkarmester legyen, a Maazel család is vele utazott. A családban komoly múltja volt a zenélésnek: Maazel apai nagyapja, az oroszországi zsidó pogromok elől emigrált Isaac húsz évig hegedült a New York-i Metropolitan zenekarában; apja, Lincoln Maazel, aki mindössze öt éve hunyt el, százhat éves korában, képletesen szólva a Metropolitanben nőtt fel, énekesként és színészként dolgozott. Feleségével négy évig Párizsban tanult klasszikus hangképzést, ebben az időben született meg Lorin, a francia főváros főleg jómódúak által lakott elővárosában. Édesanyja, a gyógyszerész és kiváló amatőr zongorista Marie Maazel (született Shulman, szintén orosz szülők gyermeke, ez volt második házassága) pedig komoly részt vállalt a Pittsburghi Ifjúsági Zenekar megalapításában. Érdekes, hogy a zenész hagyományt az utódok már nem ápolják elhivatottan; Lorin Maazel három házasságából hét gyermeke született, és közülük csak három játszik hangszeren. Özvegye, Dietlinde Turban színésznő Monteverdi Ponnelle rendezte Orfeójából lehet ismerős: Euridicét alakította, huszonévesen.)

 

Azonban nemcsak a családi muzsikus hagyomány élt elevenen benne, hanem az európai zenéé is. A Pittsburghi Szimfonikusok háza táján nőtt fel. Ötévesen ült először koncerten: Klemperer vezényelt, Fritz Kreisler volt a szólista. "Amíg mások a második világháborúban szenvedtek vagy haltak meg Európában, addig én a pittsburghi zenekart minden héten Toscanini és Reiner Frigyes vezényletével hallgattam - emlékezett Maazel egy interjúban. - Olyan szólisták látogattak az együtteshez, mint Rachmaninov, Heifetz és a fiatal Milstein; láttam vezényelni Bruno Waltert, találkoztam is vele. Hegedűsként tizenhat műsort játszottam Victor de Sabata keze alatt a Pittsburgh Szimfonikusokkal. A háború után Furtwänglert is hallottam a Berlini Filharmonikusok élén, másfél évvel halála előtt. Belógtam a zenekari árokba Bayreuthban, amikor Knappertsbusch vezényelt. Huszonkét év folyamatos figyeléssel telt."

Lorin Maazel
Lorin Maazel

Az egykori csodagyermek-karmester híre eljutott a tehetséggondozásban élen járó, szintén orosz származású dirigens, Serge Koussevitzkyhez is, aki meghívta legendás nyári akadémiájára, Tanglewoodba, és megismertette Mahler zenéjével. A fiatalember a Fulbright-ösztöndíjat is elnyerte, így Olaszországba mehetett zenét tanulni. Élete itt vette azt a tipikus fordulatot, ami a nagyszerű fiatalokat szokta pályára állítani: lehetősége adódott beugrással vezényelnie egy koncertet. Mivel karácsony volt, a hangversenyt pedig a szicíliai Cataniában rendezték, a kiszemelt helyettesek közül senkit nem értek el, vagy nem vállalta el a feladatot. "Nagy szerencsém volt, hogy a négy műsorszámból hármat fejből tudtam. A negyediket, Az eladott menyasszony Smetana-opera nyitányát a Milánóból Cataniába tartó tizenhét órás vonatúton tanultam meg" - emlékezett a dirigens. Így éjszaka nem aludt, a vasútállomásról pedig egyenesen a koncertterembe ment, ahol az ügyvezető igazgató átkozódva fogadta: "ezek a marhák Rómában egy suhancot küldtek nekem". Egyetlen próba előzte meg a koncertet, Maazel negyvennyolc órán át nem aludt, és utána három hét alatt állt helyre a napirendje, de a teljes programot fejből vezényelte. A kotta nélkül vezénylés egyébként is egyfajta védjegyévé vált, szinte egyik zenekari koncerten sem láthattunk előtte kottapultot. Pedig hatalmas repertoárról van szó. "A legnehezebb elfelejteni a zenét. Nem akarok úgy Mahlert vezényelni, hogy közben más zeneszerzők hangmilliói zsongnak a fejemben" - nyilatkozta egyszer.

Ezt a hatalmas repertoárt módszeresen és következetesen építette fel az évek-évtizedek alatt, akárcsak egy zeneszerző az életművét. Miután a cataniai koncert sikere elindította a pályán, a Berlini Opera zeneigazgatójaként például A bolygó hollandival kezdett, és a teljes Nibelung gyűrűje-tetralógiával zárt. 1968-ban és 1969-ben a Ringet dirigálta Bayreuthban is, ahol korábban, 1960-ban az első amerikaiként és legfiatalabb dirigensként, harminc esztendősen vezényelte a Lohengrint. Mozartokat Salzburgban dirigált, Verdiket a Scalában, Pelléast Párizsban. Mire ötven esztendős lett, Bachtól Berióig a zenetörténet szinte valamennyi fontos zenekari darabját és operáját elvezényelte már, így elérkezett oda, hogy - mint fogalmazott - azt adjon elő, ami igazán közel áll hozzá. És mint megvallotta, ez a zenekari színek és gazdag felhangok csodálatos világa, a romantikus szimfonikus zene. Rajongott például Strauss Sinfonia domesticájáért, valamint Rachmaninovért, akinek Harmadik szimfóniáját remekműnek tartotta. Érzékenyen választotta meg a műveket, amiket műsorra tűzött. Nemcsak az akusztikát és a zenekar jellegét mérlegelte, hanem arra is tekintettel volt, milyen évszakban hangzik el az adott alkotás. Mint mondta, Mahler Kilencedikjét például képtelen lett volna elvezényelni az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti ünnepén, július 4-én, Brucknerhez pedig a késő őszt tekintette ideális időszaknak.

Lorin Maazel
Lorin Maazel

Először operakarmesterként lett széles körben ismert, és nem is az Egyesült Államokban, ahol gyermek- és fiatalkorában annyi siker és figyelem övezte. A berlini Deutsche Oper művészeti vezetői posztját töltötte be 1965-től 1971-ig, többször megjárta Bayreuthot, a nyolcvanas évek elején az nemzetközi operaélet egyik legrangosabb állását is betölthette a Bécsi Staatsoper zeneigazgatójaként. Végigvezényelte az operarepertoárt, de egyszer csak úgy döntött: búcsút mond a zenekari ároknak. Úgy tűnhetett, hideg fejjel és lélektelenül dirigál végig koncerteket - "A hallgató minden idegszálával észleli a zseniális karmester jelenlétét, és a szíve mégsem melegszik fel", írta Kroó György egy 1962-es budapesti koncertjéről, és valami ilyesmit tapasztalhattunk nemrég a Művészetek Palotájában is, amikor csodálatra méltó profizmussal és a zenemű egészét átfogó grandiózus koncepcióval a Bécsi Filharmonikusokat dirigálta. Maazel azonban bevallása szerint romantikus típus volt, aki a Tosca végén együtt halt meg Cavaradossival és a címszereplővel, a Traviatát pedig - képletesen persze - végigbetegeskedte Violettával. Ezt a művet több mint hetven alkalommal vezényelte, és mint mondta, az utolsó ugyanannyira megmozgatta érzelmileg, mint az első. Ez a fokozott lelki igénybevétel vált számára egy idő után terhessé.

 

Ami a koncertezést illeti, kivételesen hosszú, hét évtizeden átívelő pályája alatt a világ legjobb zenekarait irányította. Az ötvenes évek elején Gershwin Koncertzenekar néven, egy Ira Greshwin közreműködésével és támogatásával szervezett együttest dirigált. 1964-ben, Fricsay Ferenc halála után a Berlini Rádiózenekar zeneigazgatója lett (1975-ig töltötte be ezt a posztot), 1972-ben egy másik magyar, Széll György utódaként vette át a Clevelandi Zenekart, ahol tíz évet töltött el. Ez idő alatt, 1976-ban elkészítette Gershwin operájának, a Porgy és Bessnek az első teljes lemezfelvételét, kizárólag afro-amerikai énekesekkel. Közben, 1977-ben a Francia Nemzeti Zenekar zeneigazgatói tisztségét is elvállalta, amely poszton 1991-ig állt. Szinte mindig legalább két zenekarnál töltött be vezető beosztást, és folyamatos meghívásoknak tett eleget. 1980-ban Willi Boskovskyt váltotta a Bécsi Filharmonikusok Újévi koncertjein, amelyeken egészen 1986-ig, elődjéhez és Johann Strausshoz hasonlóan hegedűvel a kézben is irányította a zenekart. Később még négy alkalommal tért vissza a Musikvereinba január 1-jén: 1994-ben, 1996-ban, 1999-ben és 2005-ben, a hagyomány Boskovksy utáni történetében abszolút csúcstartóként.

Lorin Maazel
Lorin Maazel

Közben egyre szorosabbra fűzte a szálakat gyermekkorának meghatározó zenekarával, a pittsburghivel, melynek 1988-1996 között volt zeneigazgatója. 1993-tól 2002-ig a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestereként dolgozott Münchenben, ahol a város filharmonikusait is vezette a halála előtti néhány évben. Hatvan évvel az után, hogy debütált a New York-i Filharmonikusokkal, 2002-től zeneigazgatóvá nevezték ki, Kurt Masur utódaként; az együttestől a 2008/2009-es évad végén vált meg. Az ő nevéhez fűződik a zenekar mérföldkőnek számító észak-koreai turnéja 2008-ban, az utazásról dokumentumfilm is készült. Időközben, 2004-ben az Arturo Toscanini Filharmonikus Zenekar zeneigazgatói posztját fogadta el, 2006-tól 2011-ig pedig a spanyolországi Valencia operaházának Orquestra de la Comunitat Valenciana nevű házi zenekarát vezette. Ő dirigálja három nagy sikerű operafilm együttesét is a Losey-féle Don Giovanniban (1979), a Julia Migenes, Plácido Domingo és Ruggero Raimondi szereplésével forgatott Carmenben (1984), valamint a Zeffirelli rendezte Otellóban (1986).

 

Lorin Maazel zeneszerzéssel is foglalkozott. Tizennégy évesen rendkívül szigorú zeneszerzés-tanár kezei közé került, ebben az időben háromszáz fúgát komponált, amit utólag nagyszerű tapasztalatszerzésnek és gyakorlatnak tartott. „Tizenhat esztendősen már készen álltam a komponálásra - mesélte egyszer-, de a műveim olyan középszerűnek tűntek az általam ismert és vezényelt mesterművek tükrében, hogy abbahagytam, és nem is komponáltam semmi huszonöt évig. Néha lejegyeztem egy-két vicces darabot, keringőt, polkát; Msztyszlav Rosztropovics hallott egyet, és megkért, írjak neki csellóra, For Slava címmel. Néhány kupica vodka után elfogadtam a felkérést" - tréfálkozott egy interjúban Maazel. Komponált a világhírű fuvolás James Galway számára is, melynek bemutatóján maga játszotta a hegedűszólamot. Operája, az Orwell regényéből írt, és DVD-n is megjelentett 1984 rossz kritikákat kapott, pedig Maazel négyszázezer fonttal támogatta a mű bemutatóját a Covent Gardenben, az operát később a Scalában is bemutatták. A Nibelung-gyűrűjéből hetvenöt perces zenekari szvitet készített, A Ring szöveg nélkül címmel, Farewells című alkotását pedig a Bécsi Filharmonikus Zenekar rendelte meg és mutatta be 2000-ben.

Lorin Maazel
Lorin Maazel

Több mint százötven zenekart dirigált összesen mintegy ötezer operaelőadáson és hangversenyen. Mintegy háromszáz lemezfelvételt készített Beethoven, Brahms, Debussy, Mahler, Schubert, Csajkovszkij, Rachmaninov és Richard Strauss valamennyi zenekari művéből. Valószerűtlenül nagy számok ezek, óriási mennyiség. Ezek ismeretében foghatjuk fel lassan: egy rendkívüli muzsikust vesztettünk el Lorin Maazel személyében. Aki nem volt könnyű ember, a próbákon is szigorú természetnek mutatkozott, koncertek alatt csak nagyritkán mosolygott. Nem ismert kompromisszumot; a Bécsi Staatsoper zeneigazgatói posztjáról azért mondott le, mert az általa elképzelt reformokat nem támogatta az akkori osztrák kulturális miniszter. Karajan halála után pedig minden kapcsolatot megszakított a Berlini Filharmonikusokkal, mert nem őt, az esélyes befutót, hanem - a szintén idén elhunyt - Claudio Abbadót választották meg zeneigazgatónak. Maazel ezzel indokolta döntését - amellyel maga elől komoly lehetőségeket vágott el -, hogy szívén viseli a zenekar színvonalának fejlődését. "Mindig is volt bennem dicsőség a pályámat illetőleg, de - talán ez meglepő lehet - nem voltak komoly ambícióim. Sosem akartam a világ leghíresebb karmestere lenni. A legtöbbet akartam kihozni magamból, tökéletes felkészültséggel, belevetve magamat a feladatokba. Élvezni is szerettem volna az életet muzsikusként és emberként - és ez sikerült is."