Lázár, Olimpia

Szakmaiság és motivált jókedv

2014.08.20. 15:00

Programkereső

Nehéz elhinni, de Hollerung Gábor hatvanéves. Az efféle kerek évszám ugyan nem feltétlenül jelent fordulópontot az életpályán, ám az összegzésre, a visszatekintésre mindenképp jó alkalom. INTERJÚ

- Az ön életpályáján végighúzódik néhány ellentétpár, ezek közül talán a legfontosabb az amatőr és a professzionális zenélés, zenei mozgalom kapcsolata és ellentéte.

- Az életem úgy alakult, hogy mindkét világban létezem és élek, mindkettő egyaránt fontos számomra. Pályafutásomat kóruskarnagyként kezdtem. Még főiskolásként, 1978-ban kerültem a KISZ Művészegyütteshez, 1980-ban át is vettem az énekkar vezetését. A kórus lett diplomám utáni első éveim legfontosabb szereplője, első sikereimet is velük értem el. Akkoriban persze más volt a világ, egy amatőr énekkar a teljesítmény bűvkörében létezett. Bennünk volt a bizonyítási és a megfelelési kényszer: alapvető kérdés volt, hogy pl. egy debreceni kórusversenyen legalább a döntőbe jussunk, és természetesen külföldre is csak a KÓTA javaslatára lehetett utazni. A nagy teljesítményhez partner volt az akkori tagság - de a világ is: ha kellett, heti 3-4-5 alkalommal is lehetett próbálni. A nyolcvanas években első magyar kórusként elnyertük a Debreceni Kórusverseny nagydíját, Llangollenben a Világkórus címet, majd lemezt készítettünk a Teldecnek.

- Ön szerint elsősorban mi áll a sikerek hátterében?

A nagyon komoly siker egyben egy kicsit az amatőr és a profi keveredése is. A kórustagok egy része kottát sem olvasott, a karnagyon múlott a betanítás, az igény ugyanakkor professzionális szinten volt. A minap Stravinsky Menyegzőt csináltunk, a 15 évvel ezelőtti tagok játszi könnyedséggel álltak vissza, szinte fejből hozták ezt az iszonyú nehéz darabot. Vagyis az amatőrök között is rettenetesen magas diszciplina alakult ki. Számukra ez elsősorban persze az élményt jelenti, de komoly profizmus van mögötte. Ez az én professzionális szakmámat is megalapozta: megtanultam, mi jó, mi célravezető - majd az élet úgy hozta, hogy 1989-ben az akkori Dohnányi Ifjúsági Zenekar meghívott karmesternek. Az életem pályája új irányt vett. Az együttes 1993-ig ifjúsági zenekarként, azóta a XXII. kerületi önkormányzat jóvoltából professzionális együttesként működik. Addigra hátunk mögött tudhattunk európai és mexikói turnékat, de a feltételrendszer nem volt megfelelő, mert pályakezdőként szerelemből nem lehet megélni. A hivatásos lét - ami eleinte pár részállást jelentett - azóta igazolta önmagát, rengeteg hullámvölggyel, katasztrófával, a megszüntetés folyamatos lebegtetésével, ma mégis nyolcvan teljes állású zenészt foglalkoztató nagyzenekarként működünk.

- Milyen hozadékai vannak ennek a "kettős létnek"?

- Egyetlen dolgot fontos kiemelni. Az amatőr világban éreztem és megtapasztaltam, hogy a lelkesedésnek, örömnek és az összetartozásnak mekkora ereje lehet. Fiatal karmesterként csalódással töltött el, hogy a profi zenekaroknál nem megfelelő zenei teljesítménnyel, nagyfokú - rossz értelemben vett - rutinnal, a nyitottságra való képtelenséggel, eredendő motiválatlansággal találkoztam. Nagyon büszke vagyok a Budafoki Dohnányi Zenekarra, mely kiemelkedő színvonalú hivatásos együttesként működik, mégis sikerült megőriznie a zene szeretetét, egyfajta lelkesedést és a kiemelkedő kommunikációs értékeket. Életemben a professzionális tudás egy jelentős részét az amatőr kórusomnak köszönhetem, az amatőr zenélés öröméből sok mindent sikerült behoznom a profi világba. Meggyőződésem, hogy egy hivatásos együttesnél is szükséges elérni és megtartani a szakmaiság és a motivált jókedv közötti magabiztos arányt.

- Mennyire van lehetősége ma az amatőr mozgalomnak? A nyolcvanas években egy munkahelyi kikérő elég volt egy külföldi út előtt.

- Önmagában a kikérő hiánya nem érv. A világ fejlettebb felén évtizedek óta nincs kikérő, mégis működik az amatőr mozgalom. Ez az egész kérdés sokkal szerteágazóbb, a polgáribb társadalmakban természetes igény, hogy egyesületi létben, mikroközösségekben létezzünk. Jelen van másrészt az amatőr tevékenységek vágya. Megteremtődik az a mechanizmus, mely ennek keretet biztosít - amihez kell az anyagi jólét, hiszen az együttesek nagyrészt önfenntartóak, magas tagdíjat szednek. Magyarországon ez tökéletesen hiányzik. Amikor a támogatott, helyenként túltámogatott amatőr mozgalom elvesztette a támogatását, a benne lévő tagok nem értették, miért kellene pénzt beletenniük. A saját kórusomban is, ha a régi tagok visszajönnek, nem értik, miért kellene hozzájárulniuk. Ha ma énekelünk, azt önmagunkért tesszük, nem az ország kultúrájáért. A rendszerváltás utáni első másfél évtizedet a szomorkodással töltötte el a mozgalom, miközben a fiatalok elmaradtak, az amatőr kóruslét pedig nem talált magának utat. Ez meglátszik a létszámon, nagy vegyeskar alig van már, csak egy-egy iskola, régi pedagógus mögött. Mi a száz tagunk, a nyolcvan fölötti fellépési létszámunk mellett is látjuk, mennyire nehéz a fiatalokat bevonni. Kevés a jó pedagógus, az igazán jó karnagy, akinek nemcsak lelkesedése, hanem elegendő szakmai tudása van, egy amatőr együttes vezetéséhez pedig önérvényesítési képesség is kell, mely nélkül nem lehet megélni. Rengeteg nagy fesztivált csináltam, és tapasztaltam, hogy míg a 2000-es kórusolimpián 5-6 győzelmet hozott az ország, ma örülünk, ha 2-3 kórus kijut, meghúzódva a középmezőnyben. Rendszerváltás itt sem következett be, nem ébredtünk rá, mit kellene csinálni. És itt nem is csak szervezeti kérdésről van szó, mert egy alulról építkező kórusszervezet nem tud jobb lenni, mint a helyi viszonyok. Hiányzik, hogy városról városra, településről településre kórusok működjenek, melyekre az ország kóruskultúrája épülhetne.

- Az ön mostani életében mekkora a kórus és a zenekar aránya?

- Mai működésem elsősorban a zenekart jelenti. A Budafoki Dohnányi Zenekar az egyik legtöbbet koncertező fővárosi zenekar, a különböző műsorok számát tekintve is a lista élén állunk. Az együttes egyedülálló módon igen magas arányban, 60 %-ban bevételből finanszírozza magát, az állami támogatás több mint kétszeresét produkáljuk ilyen módon. Magam nemcsak a zenéért, de az egész működésért is egyszemélyi felelősséget vállalok, így legfeljebb önmagammal kell konfliktusba keverednem. Emiatt is ez az életem középpontja. De az örök szerelem, az odatartozás, az átélt örömök okán szisztematikusan és tudatosan dolgozom az énekkarommal. A kórus arról híres, hogy komoly műveket, pl. a legnehezebb oratóriumokat adja elő - eddig száz fölötti oratórium kapcsolódik a múltunkhoz, relatív nagy létszámmal, profi énekkarokat megszégyenítő tempójú felkészüléssel, olyan helyszíneken, mint a Zeneakadémia, a Művészetek Palotája, a Sportcsarnok, s olyan produkciókban, melyek az amatőr ember számára életre szóló élményt adnak. A zenekarnak, a profi zenei életnek nagy szüksége van az amatőrökre - ők adják például a zenekar közönségbázisát is. Régebben előfordult, hogy az amatőröket frusztrálta a helyzet, hogy hetek, hónapok munkájával felkészültek, majd a próbán a zenekarból sugárzott a közöny. Ebből a szempontból a Dohnányi Zenekar egész más, a tagok közti viszony kollegiális és baráti lett. Az aktív zenélés élménye koncertlátogatóvá teszi az embereket. A családi és ifjúsági koncertjeinken "kórusunokák" tömege vesz részt, ez maga az organikus utánpótlás-képzés: az énekesek az elkötelezettséget, az élményt gyermekeik számára is képesek továbbadni.

- Kihat-e a repertoárra ez a szemlélet?

- Minden mindennel összefügg. Ma hatalmas szakadék van a klasszikus szimfonikus repertoár és az ifjúság között. Az egyik lehetőség, hogy az iskolarendszer képes olyan viszonyba kerülni a professzionális világgal, amelyben a gyerekek jó hangversenyekre jutnak el, s annak van hatása. Győrben jó pár éve többször is tapasztaltam ilyet. A gyerekek nem önként, dalolva mennek el a koncertre, de az évek alatt elérték, hogy meg tudják szólítani a fiatalokat, a gyerekek jó kedvűen távoznak, az általános közérzet nem a dögunalom, nem az, hogy egy szót sem értettek a "szomorúzenéből". Ehhez olyan repertoárra van szükség, mely megszólítja őket. Másfél évtizedig csak sírtunk, mit játszanak a médiában, de nem véletlen, hogy adott esetben a Klasszik Rádió hallgatottsága nagyobb, mint a Bartóké. Kapaszkodókat kell adni: az egyik út az ismeretterjesztés, a másik: hogy olyan repertoárt is játszunk (és az is itt nagyon fontos!), melyhez a kedv és a bizalom eleve megvan. Ezt akár árukapcsolásnak is hívhatjuk. Hiszek benne, hogy a társművészetekhez érdemes kapcsolódni, de azért a filmzenekoncertjeink első felében Bach, Csajkovszkij, Sibelius, Mahler is megszólal. Sok embernek lett bátorsága később a "komolyabb" koncertekre is elmenni. De nemcsak az lehet poros, hogy mit játszunk, hanem az is, hogy hogyan. Az oratorikus élmény eleve borzasztóan erős, és az előadásainknak olyan kisugárzása van, mely közvetít valami pluszt: az élményt. Az egy huszadik századi sznobizmus, hogy nem szabad beletapsolni a tételszünetbe - mi nem vagyunk ilyen szigorúak. Minket többször megbélyegeztek, hogy filmzenekar, crossover-együttes vagyunk, holott ez a munkánk tizedét sem teszi ki. Ez is rettenetesen erősen hat a másik 9/10-re. Persze ott is igyekszünk valami dramaturgiára építeni, fogyaszthatóvá, vonzóvá tenni a koncertet, illetve beavatási-tájékoztatási, kommunikációs lehetőséget biztosítani a megértéshez.

- A hatvanadik születésnap mennyiben fordulópont?

- Az ember számára a hatvanas bűvös szám, hagyományosan az életpálya lezárásának környéke. A mi szakmánkban ha egészség, szellemi állapot megengedi, lehet tovább dolgozni, mégis időszerű a számvetés. Az énekkar pl. egy könyvvel kedveskedik, melyben régebbi és újabb interjúk mellett a Megérthető zene szerkesztett verzióban lesz olvasható, ami számvetésre kényszerített. Számomra fontos feladat, hogy képes legyek arra, hogy addig csináljam, amíg jól csinálom. Együtteseimet, közvetlen munkatársaimat is kritikusságra neveltem, ami kívülről olykor akár szemtelenségnek is tűnhet - de ez a garancia arra, hogy talán ebben is kritikusak lesznek. A felelősséget lassan át kell adnom: a zenekar jelenleg one man show, én szerzem a pénzt, én vállalom a felelősséget, persze remek teammel a hátam mögött. Azt fontolgatom, hogy a ciklus végén, amikor igazgatói megbízatásom lejár, ezt a posztot át akarom adni. Ha karmesternek akarnak továbbra is, akkor jó, de nem szabad abba a helyzetbe kerülni, hogy az egész életmű megsemmisülésének fogjam fel, ha mégsem. Az énekkar esetében a szeretet talán nagyobb, mint a szakmai igények. Remélem, még van pár aktív évem, amíg igazán jól tudom csinálni. A Dohnányi Zenekarnak, mely szinte a semmiből, eszközhátránnyal és sok-sok akadály ellenére jött létre és létezik, a működési feltételeit biztosítva szeretném átadni, hogy akkor is működhessen, ha nem én vezetem és nem is én leszek a karnagya. Az énekkarnál sok olyan fiatal van, akinek pályafutásában szerepet játszottam, a tanult karvezetők, karmesterképzősök között biztos vagyok, hogy meglesz, aki folytatni fogja. Ugyanígy az Énekel az ország esetében is ott van közöttünk az, aki erre alkalmas lesz. Vagyis mindaz, amire az életemet feltettem működni fog. Ez az igazi értékmérője annak, amit csináltam. Persze ahogy öregszünk, növekszik bennünk a nélkülözhetetlenségi önszuggeszció. Ez nem jellemhiba. Életem során sok nagy öreggel volt módom együtt dolgozni, és korfüggőnek tűnik: hogy egy életkor után elkezdünk rettegni, hogy feleslegessé válunk. És biológiai kérdés is, hogy aki egész életében pörgött, robogott, száguldott, képes lesz-e kertjének kapálásával boldogan élni. De remélem, hogy a környezetem, aki arra van nevelve, hogy tükröt tartson, képes lesz erre. De egyelőre még nem itt tarunk.