Etelka, Aletta

A pisztráng: ötös és a búcsúzás

2014.08.29. 06:58

Programkereső

A Kaposfest utolsó előtti napján, augusztus 18-án az esti örömzenélés első műve Schubert szinte slágerré vált Pisztráng - ötöse volt. Végleg megállapíthattam, hogy bárhol legyen is a világon, de igen szerencsés az a zenész, akinek José Gallardo lehet a partnere. KRITIKA

Az argentin születésű, jelenleg Augsburgban élő és tanító pianista a Kaposfest eddigi öt éve alatt mindig maximális felkészültséggel állt színpadra, és nem utolsó sorban hihetetlen figyelemmel és alázattal fordult a partnerei felé. Tette ezt most is, minden idegszálával a közös alkotáson csüngve, nem pedig saját szólisztikus manírjain gondolkodva. Nyilván efféléket sokakról el lehet mondani a fesztivál résztvevői közül, de úgy gondolom, Gallardo egyre mélyebbre jut a zenélés lényege felé, és ezt jelezni is tudja az őt ünneplő publikumnak. A zongoraötös magával ragadó előadása egyébként nemcsak az ő érdeme, hanem a kiváló zenésztársaké is (Vilde Frang, James Boyd, Marc Coppey, Fejérvári Zsolt), akiknek most nagyon kijött a lépés. A hiba nélküli megvalósítás kiabálásra, lábdobogásra indította a közönséget, alig tudok kiemelni bármit is - talán a Scherzo beethoveni arcélű pillanatai (néhány ütem erejéig a VII. szimfónia Scherzójának reminiszcenciáit felvillantva), vagy a pisztrángos variációk sorából a zongora lélegzetelállító triolás unisono suhanása idéződik most fel.

Kaposfest 2014
Kaposfest 2014

Ezek után a zeneirodalom egyik legfájdalmasabb művét, Sosztakovics halála előtt befejezett Brácsaszonátáját hallgattuk meg Maxim Rysanov és Kirill Gerstein tökéletes párosában. A zongoraszólam időnként csak a legmélyebb hangok körüli unisono téblábolásra korlátozódott, a kései Liszt hangvételéhez hasonlóan; töredezett, befejezetlen gesztusok hangzottak fel mindkét hangszeren, s az első - Moderato - tétel végén Beethoven V. szimfóniájának motívumát idézte a brácsa. A Scherzo tétel helyén álló keserűen szarkasztikus, fekete tánc Rysanov hibátlan megszólaltatásában súlyosan nehezedett a hallgatóságra, s a záró Adagio tétel, amelyben szüntelenül Beethoven Holdfény-szonátájának kezdő motívumát és kíséretének persziflázsait próbálgatta a két muzsikus, a végén szinte a semmibe veszett el. Nagy pillanatok voltak ezek, a zene nagy pillanatai. A szünet után Brahms f-moll zongoraötöse már más világot mutatott fel előttünk. A szenvedélyes hangzáshoz hozzájárult Gerstein zengő, erőteljes játéka, hosszan kitartott hangzatai és igazán romantikus, gazdagon színezett billentése. A vonóskarban az elsőhegedű szólamát játszó Latica Honda-Rosenberg szenvedélyes, élvezetes, viharzó játékkal ajándékozott meg bennünket. Rysanov élményszámba menő brácsajátéka, pontossága, hajlékonysága, sokszínű hangzásvilága nagyon fontos mozzanatokat segített kiemelni az Andante második tétel dallamaiban, és a Scherzo szövevényes világában is.

Az utolsó nap is tartogatott meglepő és megragadó perceket. Brahms Esz-dúr kürttriójának rézfúvós szólamát Szergej Nakarjakov játszotta szárnykürtön, pazar előadásban. A nyitó Andante hangjai Meerovitch erőteljes, határozott zongorajátékával és Kokas Katalin hegedűkíséretével szólaltak meg, a Scherzo pattanó, szépen kidolgozott hangokat adott elénk, gömbölyű, álmodozó volt az Adagio mesto tétel a Finale élményszámba menő zongora-szárnykürt szólója pedig elragadtatott tapsvihart váltott ki a publikumból. Sosztakovics 1970-ben írott b-moll vonósnégyesének hallgatása közben arra gondoltam, hogy nem véletlenül szerepel ez a mű ennyire ritkán a kamarazene színpadán. A négy játékos (Pogotskina, Frang, Rysanov és Coppey) szólamának extrém nehézségei abban állnak, hogy a szerző egymásba érő dallamtöredékei gyakorlatilag folyamatos unisono szólójátékra kényszerítik a zenészeket, makulátlan tisztaságot követelve. Sehol nincs lehetőség a dúsan megírt szövet közé elbújni; ezen felül különös módon a brácsát teszi meg sok helyütt vezető hangszernek. A b-moll hangnem egyáltalán nem, vagy csak egészen kivételesen érzékelhető ebben a tizenkét hangú melódiákat, kvartakkord-színeket, fogólapon való ujjcsattanásokat és expresszív karakterisztikát felölelő darabban, amelynek előadása az egész Kaposfest egyik legemlékezetesebb műsorszáma volt. A már nagybeteg Sosztakovics lemondó és kétségbeesett hangja nem enyhült meg egy pillanatra sem, mind a négy szólista át tudta adni ennek a zenének a csak Bartók vonósnégyeseihez mérhető mélységeit. A záró, elhaló Adagio csendjében félelmetes hatású volt a második hegedű testének többszöri hirtelen megkopogtatása, többen is összerezzentünk a nézőtéren.

Maxim Rysanov
Maxim Rysanov

Este Rados Ferenc adta elő Beethoven op.101-es A-dúr zongoraszonátáját. Bár ezzel az előadással kapcsolatban jobb lett volna a szonáta helyett fantáziát írnom, az öreg mester ugyanis maga elé dúdolva, metrumokkal, ütemvonalakkal mit sem törődve adta elő a darabot, időnként egy-egy pillanatra megállva egy tizedmásodpercre, mintha akkor döntené el, hogyan játssza el a következő frázist. Ez a felfogás szöges ellentétben állt Gallardo nemrég dicsért precizitásával és virtuozitásával, mégis, ahogyan telt az idő, úgy lett egyre nyilvánvalóbb ennek a rég elfelejtett előadásmódnak a hitelessége. A "Langsam und sehnsuchtsvoll" feliratú lassú tétel egészen chopini árnyalatokat kapott, a korábban is említett gazdag és érzékeny pedáljáték elmosta a melódiák éles vonalrajzát, a Finale is romantikus rászaladásokban, crescendókban, vadul értelmezett agogikákban tündökölt. Händel Tűzijáték-szvitjét pedig - valóságos tűzi attrakciókkal kísérve - Jonathan Cohen dirigálásával a főtéren hallhattuk, pontos, vidám és nagyon virtuóz előadásban. Az egész hét zenei csemegéiért zúgott hosszú percekig a vastaps és az éljenzés.

Merthogy - és ezek már a záró megjegyzések - ismét sok rendkívüli produkciót hallhattunk. Talán zeneileg a legtökéletesebb a Bartók-szonáta (II. hegedű-zongoraszonáta) Kelemen B. - J. Gallardo-féle előadása volt, amely után a világ összes színpadán ugyanez a tombolás tört volna ki. Rögtön e mellé sorakoztatnám Rysanov Sosztakovics-produkcióit, amelyek szintén lemezfelvételre kívánkoztak, miként a Richard Strauss-szvit is, és a Pisztráng-ötös is. Néhány döccenő mutatta, hogy a sok lemondás, programváltozás (Amadinda ütőegyüttes) miatti műsor- és próbarend bizonnyal nagy feladatot rótt néhány muzsikusra, és akadt - legalábbis számomra - a blődli határát súroló virtuózkodás is. Mindez azonban: maga a Kaposfest, ahol minden olyan természetes, nem maníros, hanem spontán és belülről fakadóan őszinte. Ezért tud sodorni, ezért ragad el, ezért összetéveszthetetlenek, és egyediek a produkciók, ezért várjuk minden évben annyira. Jövőre is.