Lázár, Olimpia

Schubert B-dúr zongoraszonáta II. tétel

2014.10.15. 17:29

Programkereső

Schubert talán a B-dúr szonátával jut el a legvégsőkig. Az egész darabra jellemző egyfajta bensőséges líraiság, szelíd szomorúság. Minden egyszerű, letisztult és dísztelen, külsőséges csillogásnak nyoma sincs.

Nemcsak a tematikus anyagra igaz ez, a zongorafaktúra is a szonáta eszközeinek takarékosságáról árulkodik. Az első tétel (Molto moderato) főtémája a c-moll nyitótételének melléktémájához hasonlít, de emelkedettebb, ünnepélyesebb - ezt a távoli, rejtelmes trillák csak fokozzák -, a ritmus is nyugodtabb, lépdelő. Változatos hangnemi kitérések és hangnemváltások vezetnek a kidolgozási részhez, ahol Schubert ismét a cisz-moll vonzásába kerül egy, a főtéma és a melléktéma nyitófrázisának összeolvadásából létrejövő dallamos szakasszal. A repríz után a kóda búcsúzóul még egyszer felidézi a főtémát, és egy váratlan pillanatban, közvetlenül a befejezés előtt még egyszer felhangzik a rejtelmes trilla. Noha az egész tétel dallamok önfeledt áradata, a szonátaforma szerkezetét megtartja. A cisz-moll Andante sostenuto egyike Schubert legelmélyültebb darabjainak. Háromtagú forma, a főrész zenei anyaga - mely a B-dúr zongoratrió és a vonósötös lassú tételeinek főtémájához hasonlít - rövid, sóhajszerű motívumokból áll, míg a nyugodtabb középrész dallamossága impromptu-szerű hangulatot áraszt.

Franz Schubert
Franz Schubert

A főrész visszatérésének végén egy megindító hangnemváltás következtében a tétel Cisz-dúrban ér véget. A bűbájos dallamokkal teli, könnyed Scherzo Schubert e műfajban írt zenéi között a legcsodálatosabbak egyike. A légies főrész szinte lebegve ér véget, így még hangsúlyosabb a váltás a b-moll trió borongós hangulatába. A negyedik tétel (Allegro, ma non troppo) táncos karakterének gyökerét Beethoven op. 130-as B-dúr vonósnégyesének fináléjában találjuk. Szerkezete az első tételéhez hasonló, nemcsak az egyes témákat vonultatja fel a komponista, hanem teljes témaszakaszokat, a zenei gondolatokat rögtön továbbszövi, kibontakoztatja. A táncos főtéma után az impromptu-hang itt is megjelenik a melléktémában, korálszerű dallamát tizenhatod-figurák és a balkéz hangsúlytalan ütemrészekre eső staccatói kísérik. A c-moll szonáta fináléjának lüktető tarantella-ritmusa a B-dúr szonáta befejezésének is fontos momentumává válik. A zárótétel derűje tökéletesen ellensúlyozza az első két tétel elmélyült gondolatvilágát.