Auguszta

Minden jó, ha a vége jó?

2014.10.20. 06:58

Programkereső

Mah-ler Na-pok... - firkáltam fel magamnak, ugyanis újabb bejegyzésekkel gazdagítottam a „BFZ: Emlékezetes zenei pillanatok" című füzetkémet, melyet ezúttal az október 4-i oldalon nyitottam ki. A megkérdőjelezhetetlen minőségű Fesztiválzenekar esetében azonban - épp megkérdőjelezhetetlen minősége miatt - jobban feltűntek a figyelmetlenségek, pontatlanságok. Mit írjak hát a füzetkémbe? KRITIKA

A Budapesti Fesztiválzenekar Richard Strauss és természetesen Mahler műveiből válogatott az idei Mahler Napokra. A Művészetek Palotájában adott három koncert egyikét (október 5.) a brit író és zenekritikus Norman Lebrecht előadása vezette be. Lebrecht gyermekkori élményekkel magyarázta, miért olyan Mahler zenéje, amilyen; miért nem történik az I. szimfónia első négy és fél percében semmi; miként jelenik meg műveiben éles zenei kontrasztokon keresztül a szociális társadalombírálat. A legizgalmasabb és legfontosabb gondolat azonban a tudattalan jelentés kereséséről szólt. Lebrecht szerint Mahler csak megalkotta a zenei anyagot, melyet a zenészeknek, az értelmező karmesternek kell életre kelteniük; ők visznek a zenébe jelentéseket. Az állítás közhelyesnek tűnik, mégis igaznak érezzük: Mahlernél valóban nem elég lekövetni a hangok egymás utáni sorozatát, hanem egy sajátos, szakszerű értelmezésre, kifejező interpretációra van szükség.

Budapesti Fesztiválzenekar
Budapesti Fesztiválzenekar

Fischer Iván és együttese számos ponton bizonyította, hogy megfelelően értelmezték a műveket, néhány apróság viszont nem hagyott nyugodni. Fischer nemegyszer lassú, már-már vontatott tempót vezényelt. Merem állítani, hogy lassú, ugyanis minden bizonnyal a tempó visszafogottságának tudhatjuk be, hogy a hosszan tartott piano hangok gyakran leszakadtak. Fuvolák és hegedűk betegsége volt a leheletnyi hangok alulintonáltsága és gikszeres elengedése. A tempóválasztás nem segített a közel egyórás IV. szimfónia megértetésében, a hangszínekre fókuszáló darab egységbe foglalásában.

Nemcsak a hosszan kitartott hangok esetében jelentkeztek intonációs problémák. A fúvós szekcióból több ízben is pontatlan hangok szóltak ki, mely jelenség egészen szokatlan és meglepő volt a BFZ-től. Sajnos nem szolgáltatott ellenpéldát Szőke Zoltán kürt-szólamvezető sem, aki a Mahler-szimfónia szólóját játszotta. Mesterkélt színpadi jelenléte nem sok jót sejtetett, s ezt csak a legkiválóbb játékkal tudta volna felülírni. Aznap este azonban nem szólalt meg a Mahler által megálmodott csodakürt, mely az egész darabot ihlette. Tisztességes, de csodálatos helyett szürke kürtszót hallottunk.

Fischer Iván
Fischer Iván

Ahol viszont kellett volna, ott nem volt intonációs probléma... A IV. szimfóniára Echardt Violetta koncertmester látványosan bekészített egy, a kottában előírt, olcsó, finoman felhangolt hegedűt is. A cigány muzsikusokra utaló kemény, piszkos játék azonban nem valósult meg. Győzött a Mahler által kritizált nagypolgári élet, és a vacaknak szánt hegedű a lehető legszebben énekelt.

A zárlatok, a zenei végek ugyanakkor indokoltan voltak gyönyörűek, nemcsak egy-egy darab legvégén, hanem a frázisok esetében is. A Strauss- és Mahler-művek egyedülálló hangszerelése és a fantasztikus zenei lekerekítések Fischer Iván keze alatt létrehozták azokat a bizonyos pillanatokat, amiért egyáltalán érdemes elmenni egy hangversenyre. Fischer a koncert elején megkérte közönségét, ha köhögnek is, ne a halk részeknél tegyék. Csodával határos módon ez meg is történt, ezért valamennyi csodazárlatot a maga teljes valójában élhettünk meg. Strauss Négy utolsó dalának utolsó ütemeiben különösen éteri és szép hangzásnak lehettünk fültanúi. A vonóskar egyre elhaló, vibratót mellőző hangszíne megdermesztette a levegőt, és ezt - ismétlem - egyetlen köhögés sem rombolta le.

Pompás indításból is akadt néhány a koncerten. Az Egy vándorlegény dalai, a zenekar apró precíz aszimmetriáinak és Tassis Christoyannis egyenes, letisztult hangjának köszönhetően, egyedi és különleges karaktert jelenített meg. A görög bariton a későbbiekben ügyesen váltogatta hangszíneit, mindig a leghatásosabbat húzva elő. A szoprán Miah Persson a Négy utolsó dal elején bizonytalanul énekelt, idővel azonban megtalálta a megfelelő hangot, a darab utolsó darabjában pedig hozzájárult a hangverseny egyik legszebb és legemlékezetesebb pillanatához. A füzetkémbe így a következőt írom: Még ha nem is jó minden, ha a vége jó, egy jó zárlat, egy megkapó záróhang megszépíti az emlékeket.