Auguszta

Kovács Géza: "Nem voltak fogódzók"

2015.03.03. 10:58

Programkereső

Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő Kovács Géza már több mint negyedszázados zenekari igazgatói múltra tekinthet vissza. 1989-1995 között a MÁV Zenekar élén dolgozott, 1995-től pedig a Magyar Állami Hangversenyzenekar, majd az NFZ ügyvezetője, igazgatója, majd főigazgatója lett. INTERJÚ

- Irigylésre méltóan elégedettnek tűnik - törvényszerűen ilyen az ember, ha kerek évszám közeleg?

- Sokféle lelkiállapottal lehet megélni egy ilyen évfordulót: Woody Allen hatvanévesen azt mondta, hogy "Lám, eltelt életem első harmada", Örkény pedig Várkonyi Zoltán 65. születésnapjára egy olyan furfangos üdvözlőkártyát készített, amelynek egyik oldalára az volt írva: "Gratulálok Zoli, túl vagy a nehezén - fordíts!", a másik oldalára pedig azt: "Most jön a neheze - fordíts!" De akár jelentőséget tulajdonít egy ilyen kerek évfordulónak az ember, akár nem, az biztos, hogy egy kicsit megállásra, számvetésre kényszeríti - én elsősorban hálás lehetek, hogy megéltem ezt a kort, amelyet oly sok kiváló kollégám sajnos nem, méghozzá jó egészségben. Az elmúlt húsz év, amelyet a Nemzeti Filharmonikusok vezetésével töltöttem, életem legintenzívebb és leginkább embert próbáló munkája volt - de egyben olyan időszak, amelyre nagyon jó érzéssel emlékszem vissza. Az évek alatt egy kifejezetten zilált, belső és külső problémáktól gyötört együttesből vált az ország egyik, nemzetközileg is elismert - ebben a formájában előzmények nélküli - zenei intézménye. Nagyszerű kollégákkal dolgozhattam és dolgozhatok itt, köztük elsőként Kocsis Zoltánt említve, aki 1997-es érkezése óta alapvetően meghatározza a zenekar arculatát. Máig emlékszem a telefonra, amikor felkértem: egy forró augusztusi vasárnap délben, amikor tisztességes ember amúgy nem telefonál munkaügyben. De muszáj volt.

Kovács Géza
Kovács Géza

- A zenekar-építési láz viszont nem a Nemzeti Filharmonikusokkal kezdődött, az már a második fejezet.

- Mindig megmelegszik a szívem, ha a MÁV Szimfonikusokra gondolok. Nagyon nehezen hagytam ott őket. Az az együttes mind a mai napig megőrzött valamit a jó értelemben vett családias hangulatából, miközben őrzik hagyományaikat, amelyek a 1945-ös Gördülő Operáig nyúlnak vissza. Akkoriban a vasút gyámkodása hallatlan előnynek bizonyult a zenei piacon: gyakorlatilag bárhová el tudunk utazni, ahová sínek vezettek. Eleinte itthon, később Európába, nyugatra is, egészen Spanyolországig - azért csak odáig, mert ott ugyanúgy széles nyomtáv van, mint Oroszországban. Az ott töltött évek is nagyon küzdelmesek voltak, mert a rendszerváltozás után sokakban felmerült, hogy miért kell egy vasúttársaságnak zenekart fenntartani - annyira a vasút részeként, hogy a hivatalos nevünk "MÁV Szimfonikusok Zenekari Főnöksége" volt. De aztán sikerült - ha nem is könnyen - alapítvánnyá válnunk.

- A rendszerváltás előtt vasútnak és a postának, sőt a belügynek is saját zenekara volt - és ha átalakulva, más néven, de mindegyik működik ma is.

- Igen, és óriási eredménynek tartom, hogy míg mondjuk Hollandiában az elmúlt 25 évben a felére csökkent a zenekarok száma, Magyarországon szinte megkétszereződött. A vidéki önkormányzati zenekarok helyzete stabilizálódni látszik, sőt újabbak is alakultak, például Szolnokon vagy Kecskeméten, Budapesten pedig az elmúlt negyedszázadban olyan sikeres és időtálló együttesek formálódtak, mint a Fesztiválzenekar, a Danubia, vagy a Dohnányi. Ez egy olyan folyamat volt, amelynek az ellenkezője sokkal valószínűbbnek látszott - és ez nemcsak azt jelenti, hogy a zeneoktatásból kiözönlő tehetséges fiatal muzsikusainknak több lehetősége volt elhelyezkedni, mint bármikor korábban, hanem azt is, hogy közönséget is találtunk a megszaporodott számú zenekar egyre több koncertjére. Ha az 1990-es évek elején, az alakuló önkormányzatoknál nem sikerült volna elérni azt, hogy érdekeltek legyenek a zenekarok megtartásában - és ebben Nemes Lászlónak és Gyimesi Lászlónak vannak elévülhetetlen érdemeik -, akkor ma nem lennének vidéki együtteseink, ami nélkül nem beszélhetnénk magas színvonalú zenei életről idehaza.

Kovács Géza
Kovács Géza

- Mint a dalban: "Csak a szépre emlékezem": egyszer sem volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, most minden összedőlhet?

- Amit garantáltan nem tudnék még egyszer végigcsinálni, az az 1997 és 2000 közötti időszak: ekkor jelentősebb támogatás nélkül kellett ezt a hatalmas hajót megfordítani. Nem célom senkit sem megbántani, de az tény, hogy amikor Ferencsik János halála után Kobayashi Ken-Ichiro lett a főzeneigazgató, a zenekar egyfajta garanciát kapott, hogy Kobayashi rajongói a produkció minőségétől függetlenül megtöltik a termet - ugyanakkor amikor Kobayashi nem volt itt, az együttes gazdátlan maradt. Ez a két körülmény együttesen gyors szakmai és morális válsághoz vezetett, amely egy finanszírozási krízissel is társult, és a helyzeten az sem javított, hogy a Fesztiválzenekar muzsikusainak javadalmazása beláthatatlan távolságba került az itteni bérektől. Ennek az lett a következménye, hogy ideérkezésemkor egy inkább a státuszára, mint teljesítményére büszke zenekarral találkoztam, ahol bevett gyakorlat volt tanítványokat, vagy helyettesítőket küldeni a koncertekre, ha a státusz gazdája egy jövedelmezőbb haknit talált. Össze voltunk nőve a Filharmóniával, ami szintén nem volt szerencsés - a zenekar maga is érezte, hogy a dülöngélő Filharmónia esetleg maga alá temethetii, de aztán 1998-ban megszületett a megoldás: új életet kezdett a három regionális Filharmónia, és a tőlük teljesen független zenekar és énekkar, amely megörökölte nemcsak a kottatárat, de a 70 milliós adósságot is, amely nagyon komoly összeg volt akkoriban. Mi lettünk jog szerint a Filharmónia jogutódja, ami egy nagyon érdekes családfa, hiszen a történetünk így 1923-ig, a Székesfővárosi Zenekar megalapításáig nyúlik vissza. Amikor pedig az ötvenes évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy szovjet mintára központosítják a zenei életet is, és létrejön az Országos Filharmónia, Tátrai Vilmos és Újfalussy József szorgalmazására egyszerre mentették meg az akkor igencsak gyengélkedő fővárosi együttest és adtak lehetőséget Ferencsik Jánosnak, aki akkor az Operában nem igazán érezte jól magát. Így alakult meg az Állami Hangversenyzenekar és kezdődött a Ferencsik-korszak.

Kovács Géza
Kovács Géza

- Ez a zenekar története, de mi Kovács Gézáé?

- Én harmincöt évesen lettem a MÁV Szimfonikusok igazgatója, azt hiszem, a legjobb pillanatban, amikor itthon a zenekari menedzser fogalma még jórészt ismeretlen volt - nem voltak fogódzók, nem voltak képzések, tankönyvek, nem volt rutin. De azért nem volt minden véletlen: édesapám kántortanító volt, aki egy olyan korszakban tanulta a hivatását, amikor ezt nagyon magas színvonalon művelték. Nagyszerűen orgonált, kiválóan hegedült, játszott klarinéton is és persze énekelt is. Emellett kitűnő szervezőkészséggel is meg volt áldva - és bár korán, mindössze hétévesen veszítettem őt el, egy életre szóló nyomot hagyott életenergiáival és azzal, hogy képes volt meggyőzni az embereket arról, hogy muzsikálni, énekelni, táncolni jó. Ezzel a munícióval, örökséggel indultam el otthonról és szereztem először tanítói diplomát ének-zene és népművelői szakon.

Kovács Géza
Kovács Géza

- És Kovács Géza kinevelte már az utódját?

- Nincs nagyobb bűn egy vezető részéről, mint ha pótolhatatlanná teszi magát - nekem viszont komoly fejtörést okoz, hogy - bár sok kitűnő kollega működik zenekarainknál -, sajnos nincs olyan óriási választék zenekari tapasztalattal rendelkező, alkalmas jelöltekből. Bízom benne, hogy amikor kell, többen is felbukkannak. Ráadásul egy utódjelöltet ugyebár nem elsősorban nekem kell alkalmasnak találnom, hanem a fenntartónak és annak a bizottságnak, amely egy ilyen irányú pályázatot adott esetben elbírál. Ha már utódlás, inkább a közönség-utánpótlással foglalkozzunk: itt hatalmas adósságaink vannak, hiszen Kodály víziójának igazságát és hasznosságát azóta tudományos kutatások sokszorosan igazolták: ha valaki zenét tanul, akkor olyan pszichikai és neurológiai hatások érik, amely más mentális és kognitív képességeit is drasztikus mértékben erősítik. Lehet, hogy erre már nem a népzene a legalkalmasabb eszköz, hiszen a mai fiataloknak már nem ez a zenei anyanyelve, a zenetanulás hasznossága és közösségépítő ereje viszont vitathatatlan - ezt nemcsak a Kodály-módszer, de a venezuelai El Sistema vagy Sir Simon Rattle berlini fiatalokat mobilizáló projektjei is fényesen bizonyítják. Tehát nekünk, itt és most kell mindent megtenni, hogy a fiatalok értékes zenei élményekhez jutva legyenek egy életre elkötelezett hívei mindannak, amit mi értékes muzsikának gondolunk.