Pandora, Gabriella

Flashmob a Zeneakadémián

2015.03.06. 06:58

Programkereső

Amikor az Amsterdam Sinfonietta február 24-én este beviharzott a színpadra, először nem is tűnt fel, hogy elenyészően kevés szék található ott, kottatartók viszont annál inkább. A zenekar tagjai ugyanis, a csellók és a két nagybőgő kivételével mind állva muzsikáltak, és ahogy elhelyezkedtek, egy kurta meghajlás után bele is kezdtek a koncertbe. Mintha csak gyorsan összeverődtek volna, valami rejtett megbeszélés folytán. KRITIKA

Ez a hangulat azután az egész hangversenyre rányomta a bélyegét, méghozzá alaposan. Grieg Holberg-szvitjével nyitottak, tiszta, erőteljes és nagyon expresszív hangütéssel. A zene éppen válaszolgató hangszercsoportjai kiváló színpadi érzékkel szüntelenül mosolyogtak, s egymásra nézve, egész testükben mozogva is kísérték a muzsikát. Ebben persze nem kevés tudatosság és finom koreográfia is szerepet játszott, a primárius például elképesztően széles mozdulatokkal vezette a kamaraegyüttest. A Holberg-szvit markáns, táncos arcéle kapott nagy hangsúlyt ezen az estén, és minden apró színpadiasság mellett a zenei egységességre sem lehetett panasz. A nyitótétel tömör hangzása mögött nagyon sok összmunkát és próbát sejthettünk, gazdagon árnyalt volt a Sinfonietta vonóskara, és a ritmikai bűvészmutatványok is hajszálpontosan ültek. A lassú tétel fájdalmasabb hangú melódiájának pedig a kísérete volt hallatlanul precízen kidolgozva, és sok-sok megállással, ritenutóval domborították ki a dallam minden artikulációs finomságát. A táncos tételekbe még egy-két apróbb, valóban szabadtéri poén is belefért: a csellisták egy adott pillanatban a kíséret brummogó pizzicatói közepette megpörgették hangszerüket, akárha egy Big Bandben ültek volna.

Vilde Frang és az Amsterdam Sinfonietta
Vilde Frang és az Amsterdam Sinfonietta

Vilde Frang neve számomra a Kaposfesttel forrott össze, amelyen sok-sok forró hangulatú, kiváló koncerttel ajándékozott meg bennünket, ezért kétszeresen is kíváncsi voltam arra, hogy a Zeneakadémia szentélyében hogyan fog felcsendülni a közismert Mozart: A-dúr hegedűverseny az ő tolmácsolásában. A zenekar továbbra is állva maradva kísérte a szólistát, akinek hegedűjén nem annyira puhán, mint inkább egészen metszett rajzolatokkal szólaltak meg a koncert nemesen egyszerű témái. Rendkívüliek voltak Vilde Frang drámai elhallgatásai, a záróhangoknak időnként a hallhatóság határáig elhalkított, elúsztatott kitartásai. A lassú tétel hangnemváltásainak roppant hangsúlyt adtak, s valóban, ahogyan a modulációk új és új színekbe burkolták a pódiumot, egyre inkább haladtunk a mű lényege, legbelső összefüggései felé. A táncos utolsó Rondo dinamikai kontrasztjait a legvégső határig kihasználták a muzsikusok, de különben is, időnként az volt az érzésem, mintha most a publikumnak „megtanítanák", hogyan is írt Mozart efféle csodálatos zenéket. Merthogy az amszterdami zenészek itt is, ha visszafogottabban bár, de maximálisan elemükben voltak. Vilde pedig csodálatos és pontos játéka után egy vehemens népdalfeldolgozás-ráadással búcsúzott a teljesen megérdemelten vastapsoló közönségtől.

Vilde Frang és az Amsterdam Sinfonietta
Vilde Frang és az Amsterdam Sinfonietta

Szünet után először Grieg ritkán játszott művét, a Két elégikus melódiát hallottuk, melyben talán az elsőben csillantak meg igazán a tragikum, az őszinte fájdalom, a lemondás hangjai.  Az együttes a végére tartogatta a csattanót: Janáček első vonósnégyesének vonószenekari átirata csendült fel, s mintha az előző darabot hirtelen pokróccal takarták volna le, annyira erősnek bizonyult a törésvonal a két mű között. A sajátos hangú, összetéveszthetetlen kísérletező kedvvel megáldott cseh komponista 1923-ban írta első vonósnégyesét, amelynek alcíméül a zeneirodalomban rég ismert "Kreutzer-szonáta"- melléknevet adta. Tolsztoj és Beethoven után elég izgalmas feladat vállalkozni egy élmény újra megírására, de Janáček zakatoló ostinatói, félelmes trillái és ornamensei, kalapácsként záporozó akkordsorai és elképesztő formai és akkordikus ötlettára huszonöt percen át mélységes csöndbe burkolta a nézőteret. A négy tétel folyamán az együttes megmutathatta valóban káprázatos virtuozitását, igényességét, hangváltásait. Mi pedig gazdagabbak lettünk egy amúgy is kevéssé ismert alkotás még kevésbé ismert átiratával.

Vilde Frang és az Amsterdam Sinfonietta
Vilde Frang és az Amsterdam Sinfonietta

Az együttesről és az egész koncertről valóban eszembe jutott a teljesen egyedülállóan szervezett Kaposfest kamarazenei fesztivál hangulata, ott éreztem hasonlóan fiatalos, néha "szabálytalan", de mindenképpen szokatlan elemekkel teletűzdelt előadásokat, amelyek a befogadás szempontjából is üdítő felismeréseket eredményeznek. A Sinfonietta érzi a határokat, feszegeti is néha, azonban a kitűnő műsorválasztás, valamint a kimagasló és teljesen professzionális játékmód, a mindenben jelenlévő precizitás megóvja őket attól, hogy hatásvadászattal próbáljanak bármit is leplezni. A flashmob teljes sikert aratott, a zenészek pedig pontosan olyan hirtelen-gyorsan, mint ahogyan két órával előtte besuhantak, kirajzottak a színpadról.