Luca, Ottilia

Zoboki Gábor építész a MüPa születéséről

2015.03.14. 11:46

Programkereső

"Hörner in Es" - olvassuk az utasítást Wagner Ringjének első hangjegyei fölött - alulról fölfelé, a mélyből a magasba, a sötétből a világosság felé: az ősmélységből keletkező természet hangját a nyolc kürt Esz-dur kánonja teremti meg.

Wagner azt írja 1853-as naplójegyzeteiben, hogy „délutáni alvás a kanapén: ébredés a Rajna kincse hangszeres bevezetőjének koncepciójával...". Azonban egy álom nem elég. Kroó György szerint az „őstermészet-teremtés képehangja viszonylag igen hosszú idő alatt alakult ki Wagner képzeletében és műhelyében". A Ring is, mint a kultúrtörténet kolosszális művei általában, évek álmokkal teli, küzdelmes fejlődéstörténete során születnek.

Az építészek is folyamatosan álom és valóság, eksztázis és aszkézis között mozognak. A házak sem „egy levegővel" születnek, zsigereikben van a fejlődéstörténet, amelynek célja az egységesség és az egyediség. Az építészeti alkotásoknak van elő- és utóélete, hiszen az alkotók soha nem engedik el műveiket. A Müpa ihlettörténetének megértéséhez nemcsak az alkotók gondolatmenetében kell elmerülni, hanem annak a szerencsés láncolatnak a felépülését is látni kell, amelyet meghatározó művészek, üzletemberek és politikusok összefogása és tevékenysége teremtett meg. Vannak 21. századi csodák...

A Müpa 2003-as tervváltozata (Limes modell)
A Müpa 2003-as tervváltozata (Limes modell)

2000 őszén meghívtak az elmaradt 1996-os budapesti világkiállításra szánt egyik telek hasznosítására kiírt tervpályázatra. az urbanisták és a politikusok akkor kezdtek el foglalkozni a Petőfi és Rákóczi híd közötti területtel, a millenniumi városközponttal, amely üzleti és lakónegyednek indult. a Nemzeti színház is vendégként csusszant be a tervek közé, és ezzel a koncepcióval egy sokarcú városrészt álmodott meg a fejlesztőcég, a triGránit, és személyesen a cég elnöke, Demján Sándor. Az urbanisztikai fejlesztési terv szerint olyan épületet képzeltek erre a telekre, amelyben múzeum, aukciós ház, szálloda, parkolóház és irodák találhatók - ez az öt funkció együtt nagyon furcsa lakótárs lett volna. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a helyszín nem igazán alkalmas eklektikus funkcióra.

Ha visszatekintek a pályámra, többször kerültem olyan helyzetbe, hogy az adott feladatot tágabb látókörből kellett szemlélnem, mint azt a lehetőségek a megbízáskor megengedték. Ebben az esetben sem adtak a pályázóknak olyan határozott városépítészeti programot, amelybe igazán bele lehetett volna kapaszkodni. Tény: élt bennünk a vágy, hogy egy fiatal építészcsapat megmutassa a kulturális építészet iránti vonzalmát. Nem lehetett mást tenni, mint elmerülni egy elvi múzeumépítészeti programban. Ez a gondolatmenet bevált, széles körben elfogadták a tervünket, a szakma is mellénk állt. A hosszú tervezési folyamat érdekessége az volt, hogy az építészeti tervpályázatot egy teljesen más tervvel nyertük meg, mint ami végül megépült. Áttekintettük a nemzetközi példákat, és leültünk az akkori vezető modern és kortárs gyűjtemények kurátoraival. Magyarországon is állandó viták zajlanak a múzeumok körül. Kristálytiszta kép állt elő: Budapesten Schickedanz Albert szépművészeti múzeuma, a „múzsák temploma" óta, száz éve nem építettünk a kor képzőművészetének befogadására alkalmas múzeumot, de a hazai komolyzenei hangversenytermek történetében is az 1907-ben felavatott zeneakadémia volt az utolsó...

Ekkorra már körvonalazódtak egymástól független kultúrpolitikai szándékok és tervek: a modern magyar művészeti múzeum, Nemzeti Filharmonikusok székháza és a Hagyományok Háza új épülete - mindenki otthont akart teremteni a maga ügyének. Mindenki sajátot akart.

Művészetek Palotája
Művészetek Palotája

Ahhoz, hogy ez a Ház így, ebben a formában létrejöjjön - mint egy sokfunkciós új létesítmény -, tanulmányoznunk kellett a város kulturális lehetőségeit, el kellett merülnünk a törekvések erdejében. Próbáltuk rávenni mindkét oldalt, a fejlesztőt és a kormányzatot is, hogy kapjon a projekt erőteljesebb kulturális fókuszt. Budapestnek akkor nem volt a modern és kortárs képzőmű- vészetnek szentelt múzeuma, világszínvonalú akusztikával rendelkező előadóterme és a magyar folklórművészetnek méltó intézete. Meg kellett győznünk mindenkit, hogy ez az a hely, ahol Budapest felépítheti a maga Kennedy Centerét, Pompidouját vagy Barbicanjét.

A múzeumorigójú pályázat után először a Hagyományok Háza „került képbe" azzal, hogy a Budai vigadóból szívesen csatlakoznának a programhoz. szinte az átadásig nekik terveztük az épület egyharmadát - így jöhetett létre a Fesztivál színház utóbb „befogadó" részintézménye. Kocsis Zoltán ugyanakkor nemcsak a Nemzeti Filharmonikusok jövőjét szerette volna körvonalazni, hanem Edvi Péterrel megvizsgálták Budapest több helyszínén egy új, nagy hangversenyterem létesítését is. Itt kapott szerepet az építész: képes lesz-e a szituációban rejlő lehetőségeket észrevenni, képes lesz- e az egymástól eltérő szándékok között közvetíteni, az energiákat koordinálni? Kétségtelen, hogy a Müpa keletkezéstörténetének egyik legmeghatározóbb pillanata egy évvel a tervpályázat megnyerése után jött el.

Akkor már jó ideje ostromoltuk rajzokkal a döntéshozókat, a fejlesztőt és pártolóinkat, hogy meggyőzzük őket: ezt a koncertteremvágyat éppen ezen a telken, a színház és a múzeum között kell megépíteni! Bár folyamatosan készítettük a terveket, de abban is szerepet kellett vállalnunk, hogy közvetítsünk a szereplők között, akik elsőre nem ismerték fel, hogy közösek az érdekeik, és gazdaságosabb épületet lehet teremteni egy fedél alatt.

Művészetek Palotája
Művészetek Palotája

Kegyetlen viták voltak, de úgy érzem, méltóbb szintre tudtuk emelni a dialógust. Így olyan döntések születhettek a tervező- asztalon, amelyek megfelelő irányba vihették az épület sorsát. Ennek a folyamatnak egyik leginspirálóbb aspektusa az volt, hogy rengeteg közszereplő mellénk állt, részvételével hozzájárult a projekt sikeréhez: zenészektől, énekesektől, kurátoroktól, ingatlanfejlesztőktől kaptunk ötleteket. Kocsis Zoltán először visszakozott a koncepciónktól, később mégis az elsők között volt, akik a színpad kialakításában közreműködtek. Fischer Iván hatalmas nemzetközi tapasztalatával a legapróbb részletekig elemezte velünk a rajzokat. Fischer Ádám pedig - akit Bayreuthban ismertem meg - szerkezetépítés közben meglátta a Valhallát a teremben: „itt Wagnert kell játszani..." Óriási lendülettel dolgoztunk. Rendkívüli team állt össze: Turi Zoltán koordinálta az összes társtervező munkáját, Silvester Csaba felelt a színházért, Demeter Nóra pedig a múzeumért. Erőss János kollégám - akit tavaly veszítettünk el - volt a partnerem a hangversenyterem technológiájának és szerkezetének lábra állításában. Több mint százötven fős nemzetközi mérnökcsapat munkáját vezettük, és közben mindig ügyelni kellett arra, hogy a részletekig menő és embert próbáló munka mellett képesek legyünk időnként „kizoomolni", és „egészben" látni a készülő Házat. Egy dolog biztos volt: a múzeum néz a folyóra. Ebben mindig egyetértettünk Demeter Nórával, aki immár tizenhét éve alkotótársam, és akinek személyisége a legmeghatározóbb a pályámon.

Ő fogalmazta meg először, hogy a múzeum az egyetlen olyan alkotóeleme az épületnek, amelynek párbeszédbe kell lépnie a várossal. Régiónkban akkor még nem volt példa arra, hogy egy múzeum tánc- és előadótermekkel legyen egy tető alatt. Rá kellett jönnünk, mi az, ami összefogja őket - találnunk kellett egy térkoncepciót, amelynek révén mindegyik funkciónak megvan a saját zónája, de mindenhol megvan a grandiózus entitás érzete is. Azt akartuk, hogy az interakciókból valami olyasmi emelkedjen ki, ami több, mint az alkotóelemek összessége.

Demjánéknak pedig az a nemes feladat jutott, hogy egy rendkívül magas műszaki minőségű és technológiájú, de határozott költségvetésen belüli beruházással gazdagítsák az ország kulturális középületeinek palettáját. Ez volt igazából az első alkalom a rendszerváltás után, hogy a köz- és a magánszféra frigyre lépett a Public Private Partnership formájában. Meghatározó személyisége volt a Müpa történetének az akusztikai szakma doyenje, Russell Johnson, a New york-i artec cég alapítója. Amikor az akusztikai konzultációra kiírt tenderre készülve átjött Budapestre, azt mondta: „Gábor, stop! Multifunkcionális befogadó épületet kell tervezni, ahol változtatható akusztikai és technológiai környezettel kell a sokféle műfajt kiszolgálni. Ennek a Háznak csak akkor van értelme, ha befogadó termekről beszélünk, ha ide mindenki jöhet, ha a Háznak ezeket a tereit ki lehet adni, és árbevételt lehet produkálni. Szponzorokat kell szerezni, mert különben tíz év múlva lehúzhatjátok a redőnyt. Tény, hogy rengeteg példa van a világban, hogy addig van sok pénz és lelkesedés, amíg egy kulturális épületet megnyitnak. De a Ház igazi élete akkor kezdődik, amikor működni kezd: öt-tíz további évre kell prognosztizálni a költségvetést."

Russell Johnson (1923–2007), a hangversenyterem akusztikai tanácsadója és Zoboki Gábor építész 2002 tavaszán New York-ban
Russell Johnson (1923–2007), a hangversenyterem akusztikai tanácsadója és Zoboki Gábor építész 2002 tavaszán New York-ban

Russell nagyon jól ismerte Közép-Európa nagyvárosait, és minden vágya volt végre Budapesten dolgozni. A hattyúdalává vált a Müpa, imádta ezt a házat. Sokszor mondta: „van két fantasztikus termetek, ennél csak jobbat szabad csinálni". Azért kötöttünk ki nála, mert építész volt. Amikor először megjelentünk nála New Yorkban a rajzainkkal, rögtön átestem egy kétórás „beavatási szertartáson": Johnson ugyanis levizsgáztatott. Berántotta a tárgyalóba a teljes irodát, és negyven szakember előtt faggatott ki zenetörténetből, építészetből és emberségből. Az a fajta személyiség volt, akinek kegyeiért nagy zenei múltú városok versenyeztek. Hozzá volt szokva, hogy ad egy technológiai javaslatot, és utána kiírnak egy építészeti pályázatot. Kettőnk esetében fordítva történt, és ez néha különös helyzeteket teremtett...

Összeállt tehát a múzeum, hangversenyterem, táncszínház nagyszerű triásza, és elnyertük a világ legrangosabb akusztikai tanácsadójának bizalmát. Most már csak az volt a kérdés, hogy ez a fiatal építészcsapat fel tud-e nőni a feladathoz. Demján jogosan aggódott a költségek miatt, mivel a menet közben felmerülő egyre több igény természetesen egyre jobban fújta fel a Ház méretét. Mégis volt egy pillanat, amikor megérezte, hogy biztos kezekben tudhatja nálunk a tervezést, mert kezdett életre kelni a Ház kulturális-építészeti üzenete. Ő a Ház alapítójának is érezte magát, s ennek jegyében segítette végig a munkánkat.

A Ring-ciklus egyik legmegrendítőbb pillanatában, a halálangyal jelenetben, Siegmund meglátja a Walkür szemében a fényt, amely szövetségük kezdetét jelzi - Demján meglátta a szememben a csillogást, amellyel elárultam, hogy szenvedéllyel és minden szakmai tudásomat latba vetve azon leszek, hogy egy nemzetközi rangú hangversenytermet építsek.

A bizalmat még egy embertől kellett kiérdemelnem, Otto Blautól. A triGránit elnöki tanácsadójaként a tervezési és kivitelezési folyamat legnagyobb katalizátora volt. Ő gondoskodott arról, hogy mind a tervezőcsapat, mind a kivitelező cégek annyira „felizmosodjanak", hogy egy magas színvonalú építészeti és műszaki alkotás születhessen.

Művészetek Palotája
Művészetek Palotája

A Nemzeti Színházat 2002 márciusában adták át, amikor mi még csak a rengeteg műszaki tervezéssel párhuzamosan folyó programalkotás miatt éppen a negyedik tervváltozatra kaptunk engedélyt. Ez volt az az időpont, amikor Orbán Viktor miniszterelnök és Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter lerakta a Ház alapkövét. Ezt az eseményt a magyar kultúrpolitika történetének egyik meghatározó pillanatként kell értékelnünk, hiszen a politikai döntéshozók megértették a művészeti szakma és közönsége igényét: több mint 100 évvel a Liszt és támogatói által megalapított Zeneakadémiát követve, ismét „templomot" emeltek a magyar zenei géniusznak. Sőt, Közép-Európában elsőként építettek 21. századi összművészeti központot, s így lett a Müpa előhírnöke az azóta tartó sorozatnak: Felújítottuk a Zeneakadémiát és az Erkel színházat, kiváló koncertterem épült Pécsett és más vidéki városokban, és méltán érdemelte ki a közönségsikert a tavalyelőtt átadott Budapest Music Center is.

Az alapkőletétel után, a választásokat követően a Medgyessy-kormány elgondolkodott azon, hogy az akkor harmincmilliárdos állami garanciát a továbbiakban is állja-e. Ott állt a Fesztivál színház zsinórpadlás-szerkezete, úgy nézett ki, mint a paksi atomerőmű, és a dunai árvíz majdnem berobbantotta a háromszintes garázs alapfalait. Egy pillanat alatt fizikai és szellemi szempontból is válságossá vált az épület sorsa. Bizonytalanná vált a folytatás lehetősége. Bejutottam az akkori miniszterhez, Görgey Gáborhoz, és nem telt el egy óra, ugyanazon a hőmérsékleten izzott, mint én. Megmentette a Müpát. A Ház négy és fél éves építéstörténete négy kulturális miniszterhez kötődik, akik mindannyian követték az épület tervezését. Már készen álltak a múzeum alapjai, amikor 2003-ban eldőlt, hogy a Ludwig múzeum költözik a duna-parti szárnyba a várból. Tény, nem volt még egy ilyen épület a pályámon, ahol állandóan változó kulturális program, határidő és költségvetési keretek mellett kellett egy ennyire összetett tervezést és kivitelezést kordában tartani. Egy karmester akkor jó, amikor már túl van számtalan koncerten. Egy építész sincs másképp: úgy hatvanévesen érik meg arra, hogy az ilyen helyzeteket nemcsak szakmailag, hanem pszichológiailag is kezelni tudja. Kétségtelen, hogy Russelllel folytatott éjszakai beszélgetéseim mindig megerősítették az állhatatosságomat... Öt évig a Müpa építéséről szólt az életünk, több mint 150 tervező és mérnök munkáját kellett összehangolnunk. Három éven át pedig folyamatosan terveztünk a kivitelezés alatt: 150 vállalat 2000 embere dolgozott a helyszínen - néha az volt az érzésünk, hogy a léptékünkhöz képest piramist építünk.

Én szeretem a beton szagát. Számomra nem kielégítők a rajzok. Zavar, ha a praktikum és a szép terv ellentmond egymásnak. Sokszor esünk építészként abba a csapdába, hogy a „gyönyörű" tervekkel elértük célunkat. Kiss Vámosi Tamástól, a Müpa helyszíni építési folyamatainak karmesterétől tanultam meg, hogy a rajzokon szereplő utasításoknak mindenki számára érthetőnek kell lenniük. Az építés közösségi műfaj, amelyben rengeteg különböző szakember és munkás feladatainak koordinációján kell úrrá lennünk. Megéltem azt, hogy az építők esténként, sörrel a kezükben kurjongattak a szerkezetkész hangversenyteremben, hogy másnap, a hajnali művezetéskor mosolyogva jelentsék a teherliftben: „mérnök úr, kiváló lesz az akusztika!"

A mai napig inspirál a Ház működése, követem a próbákat, segítek a hangolásban. Megtapasztalhattam, hogy a szakmai tudáson túl mennyi emberi kapcsolattal lettem gazdagabb. Az igazi boldogságot mégsem az a pillanat jelenti, amikor matériájában elkészül az épület, hanem az, amikor a falak életre kelnek. Az építészek ezért soha nem engedik el a műveiket: eksztázis és aszkézis - álom és valóság összeolvad.