Etelka, Aletta

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel III.

Richter 100

2015.04.03. 06:58

Programkereső

Szvjatoszlav Richter március 20-án, éppen száz évvel ezelőtt született. Az évforduló alkalmából a Fidelio.hu sorozatot indított, amelyben Kocsis Zoltán eleveníti fel egy-egy személyes, Richterhez fűződő emlékét. De hogyan vélekedett Richter Maurizio Polliniről? MAGAZIN

A következő kb. másfél év úgy telt el, hogy nem hallottam Richtert személyesen. Amikor Dietrich Fischer-Dieskau-val az Erkel Színházban Wolf-dalokat adtak elő (1973 október 6.), a Bach-zongoraversenyek lemezfelvételében voltam benne nyakig, amikor Pécsett hallhattam volna 1974 decemberében, pontosan a koncertjeinek időpontjára tűzték ki Haydn-felvételeimet. Sovány vigaszt jelentett volna, ha tudom, hogy a későbbiekben épp az említett Bach-lemezek válnak majd fontossá Richter számára; nagyon szerettem volna ezt a pompázatos duót hallani (később aztán sikerült). 1974 decembere körül már tény volt, hogy a következő évben részt veszek a Richter művészeti irányítása alatt álló Tours-i fesztiválon (Fêtes Musicales en Touraine), egyelőre megfigyelői minőségben. Még egy ebédre is emlékszem, amelynek során a Mátyás Pince egyik asztalánál ezt hallgatólagosan megpecsételtük. Ami valószínűleg áprilisban lehetett, közvetlenül Richter győri hangversenye után, amelyen magam is jelen voltam. A Kisfaludy Színházban lezajlott teljes Beethoven-estnek már a műsora is garantálta az óriási sikert, amelyet öt ráadás követett, a közönség rendületlenül követelte az újabbakat. Ezzel szemben kizárólag számomra jelenthetett "felejthetetlen" momentumot, amikor a koncert utáni gratulációmat követően Richter a hátam mögé ugrott, könyökömnél fogva megfogott és szabályos mozdulattal kilökött a feje fölé, mint egy súlyemelő (fotós szerencsére nem volt a közelben). A köztünk lévő, úgy negyven-negyvenöt kilós súlykülönbséget tekintve a mutatvány nem is volt valami nagy csoda - Richter aztán az előbb említett ebédnél panaszkodott is a súlyfeleslegéről. Ez alkalommal Fejér Pál - akivel akkorra már összebarátkoztunk - vitte el őt autóval Ungvárig.

Szvjatoszlav Richter
Szvjatoszlav Richter

Június 23-án tehát kényelmesen kirepültem Párizsba; frakkot nem vittem, mert hát minek, ha csupán megfigyelő leszek? Az orly-i repülőtéren Bruno Monsaingeon - ő lesz majd később a Richterről szóló, világhírűvé vált film, az Enigma rendezője - várt, nála is laktam a rue Blomet-n, vele együtt látogattuk meg az éppen ott tartózkodó Pilinszky Jánost, aki - legnagyobb meglepetésemre - közölte, hogy ő is a Tours-i fesztiválra készül. Engem Bruno vitt le 25-én, mert másnap már kezdetét vették az események. Arturo Benedetti-Michelangeli ez alkalommal nem mondta le a szereplést, kegyeskedett eljönni és nagyon jól is játszott - csak éppen másfél órát kellett várni a közönségnek, amíg megérkezett számára a megfelelő zongoraszék Hamburgból. Művészi hozzáállás tekintetében nem létezhet nagyobb ellentét, mint ami Richter és Michelangeli között feszül. Nem is kedvelték egymást különösen, bár nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy kifejezzék a másik iránti tiszteletüket és megbecsülésüket. Michelangeli koncertjéből a Beethoven-szonáta (Op. 26) I. tételének témájára és Debussy darabjaira emlékszem szívesen, egyébként minden sikerültebb megoldás után úgy nézett a közönségre, hogy komoly erőfeszítésünkbe került a kuncogást visszatartani. Vele előbb találkoztam, mint Richterrel, az 1972-es menton-i fesztiválon ismerkedtünk meg. Ott is nagyjából a szokásos repertoárjából játszott, amely kicsi volt, de a végsőkig kiérlelt, hangszeres és általános művészi szempontból egyaránt. Nála sohasem csalódott az ember, de mindig hagyott maga után egy kis déja vu érzést. Ellentétben Richterrel, akinek nagyon vártuk már a hangversenyét, benne Beethoven Hammerklavier-szonátájával. Természetesen ekkorra már híre ment annak a rendkívüli sikerű európai turnénak, amelynek során zsinórban nyolcszor játszotta el ezt a zenébe öntött konglomerátumot.* A C-dúr szonátát (Op. 2 No. 3) és az Op. 126-os Bagatelleket - legalábbis azokat, amit a sorozatból játszott - már többször hallottam tőle, de a Hammerklavier-szonátát még nem. A zsúfolásig megtelt Grange de Meslay semmihez sem hasonlítható atmoszférája láthatóan felvillanyozta Richtert, aki a régről ismert vehemenciájával ugrott neki - lehet egyáltalán másképp? - az első tételnek. És folyamatosan kockáztatott az egész előadás során, ennek ellenére játéka tökéletesnek volt mondható, lemez-kész, hogy ezt a csúnya kifejezést használjam. Nem szólva a tévedhetetlen biztonsággal eltalált karakterekről, a második tétel végéről, ahol teljes mértékben önmagát adhatta. Aki a felületesnél valamicskével jobban ismerte őt személyesen, pontosan tudja, milyen vehemenciával védte az általa vélt igazságot. Éppen úgy, mint Beethoven. A tételvég valóságos megtestesülése a szerző h-molltól való berzenkedésének** (Nem h-moll, nem h-moll, nem h-moll! B-dúr!!! - Na jól van...) s a megszabadulás felett érzett derűnek.

Richter-kotta
Richter-kotta

És vajon hányszor fordul elő, hogy a harmadik tételben nem unjuk magunkat halálra? Richter hangszínei, akcentuálási rendszere, a súlyviszonyoknak és harmóniai történéseknek a megvalósíthatóság határát súroló, mégis tökéletes szinkronja ott és akkor hihetetlen intenzitású koncentrációra kényszerítette a hallgatóságot. Egyszerűbben kifejezve: minden egyes hangra figyelni kellett. A negyedik tételben azonban ismét jött a memóriazavar, valahol a második fúgatéma utáni visszatérésben. Az a tíz - húsz? negyven? - másodperc egyszerűen elképesztő volt, jószerivel leírhatatlan. Ijedtség helyett inkább azt éreztem, mintha valaki, az őserdőben letérve az ösvényről, a kezében lévő bozótvágó késsel még intenzívebben vágja át az ágakat, kúszónövényeket, indákat, hogy az utat újra megtalálja. Egy pillanatra felrémlett előttem maga az improvizáló Beethoven is, ahogy emberfeletti erőfeszítéssel próbál úrrá lenni az általa nemzett, megzabolázhatatlan anyag fölött. Vagy talán az egész csak felesleges belemagyarázás, utólagos eufemisztikus megszépítése egy szimpla memóriazavarnak? Nem tudom. Mindenesetre a szonáta végén Richter "hamuszürke, feszült és ideges" (Pilinszky) volt, de nem az izgalomtól, hanem a dühtől. Rémisztően hatott, ahogy a zongoraszéket fogta meghajlás közben, még az is felötlött bennem, hogy most azonnal közénk vágja mérgében. De - természetesen - mégsem így történt, hanem leült és eljátszotta az utolsó tételt, ezúttal hibátlanul. Önkéntelenül is Maurizio Pollini nem sokkal korábban - márciusban - a Zeneakadémián adott szólóestje jutott eszembe, ugyanazok a gondolatok kergetőztek a fejemben, mint akkor: meddig terjed az emberi agy kapacitása? milyen mértékben bízhat az ember az izmok emlékezetében? történhet-e a kotta életre keltése pusztán fizikai síkon?

Szvjatoszlav Richter
Szvjatoszlav Richter

Már nem tudom, hová, kikhez, milyen összejövetelre kellett mennem a koncert után. De az biztos, hogy Richter, amikor meglátott, elbújt egy hatalmas szobanövény mögé, mintha isten tudja, milyen rosszul játszott volna. Persze, mindez csak játék volt. Annak rendje s módja szerint gratuláltam neki, ugyanakkor éreztem, hogy nagyon-nagyon kételkedik szavaim hitelességében. Nem emlékszem, hogy akkor vagy később fejtette ki nézeteit arról, hogy miért az önmarcangoló típus viszi előre a világot. Polliniról is beszéltünk, meglepett, hogy nem kedveli igazán. Én viszont nagyon vártam a július 3-ára meghirdetett estjét. Ugyan a műsorát előre nem közölte, de a kora tavasz óta eltelt idő elég hosszúnak tűnt, hogy ne ugyanazokkal a művekkel jelentkezzen Tours-ban is, mint Budapesten. Rengeteg időm lévén gyakoroltam, többnyire a Grange de la Besnardière orgonáján (Claude-Bernard Haim, ismert üzletember a nagyobb mellé egy kisebb "de luxe magtárat" is építtetett a kamarakoncertek lebonyolítására), nagyokat sétálgattam, magától értetődően meghallgattam, amit meghallgathattam, így pl. a kitűnő Beaux Arts Trio monumentális estjét és Irina Arkhipovát Muszorgszkij, Glinka és Csajkovszkij dalaiban, de igazán Pollini hangversenyére vártam. Sikerült annyira telebeszélnem Richter fejét a márciusi élményemmel, hogy azt hiszem, kicsit meg is sértettem. De vele mindig lehetett vitatkozni, ha meggyőzni nem is: jottányit sem engedett véleményeiből, amelyek kialakulásánál döntő súllyal esett latba az első benyomás. Tökéletesen nyitva állt más, az övétől gyökeresen eltérő nézetek tudomásul vételére, de az ellenérvek azonnali fölsorakoztatására is. Pollini esetében ez egyetlen mondatra szorítkozott: "Toujours la même chose (Mindig ugyanaz)".

Szvjatoszlav Richter
Szvjatoszlav Richter

Ráadásul ez nem csupán Pollini repertoárjára, hanem kikristályosodott olvasataira is vonatkozott. Pollini a maga módján inkább Michelangelit követte, szinte sohasem kísérletezett előadás közben, produkcióiban nyoma sem volt esetlegességnek, a modern, haladó szellemű előadóművészetet képviselte, a tradícióval - legyen az bármily nemes - keveset törődött. És mindamellett ő sem éppen apollói alkat. Érdekes, ha magáról Michelangeli-ről volt szó, Richter sohasem kifogásolta, hogy már évtizedek óta ugyanazt a repertoárt nyüvi, az ő vonatkozásában ez az irányvonal a "tökéletesítés" fogalmában szublimálódott. Egy szó, mint száz, sohasem hittem el, hogy a Pollinitól való viszolygásban nem játszott szerepet valamiféle személyes ellenszenv. Egy interjújában "ellentmondásosnak" nevezi az olasz művész személyiségét, de azt soha nem árulta el, hogy tulajdonképpen miért is? Mi mond ellent minek? Ilyen mélységben azonban sohasem mentünk bele a témába, egy idő után - bevallom őszintén - nem éreztem különösebb késztetést, hogy ezt tovább firtassam.


* Pilinszky tehát téved, amikor azt írja, hogy Richter Tours-ban játszotta először a Hammerklavier-szonátát (Zenei képeslapok, Új Ember, 1975 szept. 14.)

** Beethovennek nagyon kevés h-moll műve van. Éppen ezen a koncerten Richter játszott egyet: az Op. 126-os Bagatellek 4. darabját.

Kocsis Zoltán cikksorozatának negyedik részéért kattintson ide!