Etelka, Aletta

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel VII.

Richter 100

2015.05.01. 06:58

Programkereső

Szvjatoszlav Richter március 20-án, éppen száz évvel ezelőtt született. Az évforduló alkalmából a Fidelio.hu sorozatot indított, amelyben Kocsis Zoltán eleveníti fel egy-egy személyes, Richterhez fűződő emlékét. Vajon miért tünt el Richter szó nélkül akár fél napokra is? MAGAZIN

Hohenemsben ismerkedtünk meg Christa Landonnal, a röviddel ezután repülőbalesetben elhunyt kiváló zenetudóssal, aki nagy igyekezettel próbált minket rávenni, hogy az általunk használt kotta helyett a Henle-Urtextből játsszunk. Sőt szóba került még a francia Divertissement kiegészítése is. Ezt én is támogattam, addigra már meglehetősen jól ismerve Christa és férje, H. C. Robbins Landon munkásságát. Richter azonban hallani sem akart semmiféle "műsorváltozásról". A programfüzet itt egyébként szabályosan, első tételnek hirdette a műsorszámot (Erster Satz aus Divertissement sur des motifs originaux francaix), tehát a szükségszerűen jelenlévő Schubert-filológia alapossága megkérdőjelezhetetlen maradt. A richteri nézőpont - ő a szöveghűségen koránt sem a modern zenetudomány által képviselt kritikai aspektust értette - érvényességét viszont maguk a produkciók hitelesítették.

Úgy döntöttünk, hogy 21-én csak rövid ideig dolgozunk közvetlenül a koncert előtt, tehát gyakorlatilag lett egy szabadnapom, amit - Gyimesi Laci jóvoltából - autózással töltöttünk, bekukkantva a szomszédos két országba (NSZK, Liechtenstein) is. Vaduzban teljesen váratlanul találtuk szembe magunkat egy körülbelül ötven főt számláló magyar IBUSZ-turistacsoporttal. Ez akkora esemény volt, hogy muszáj volt azonnal tudósítani az otthoniakat ezen a képeslapon:

A Vadúzból hazaküldött képeslap
A Vadúzból hazaküldött képeslap

Ott is ebédeltünk, de akkor már tudtuk, hogy nem mindennapi vacsorameghívásnak nézünk elébe. Majd átmentünk Lindauba, ebbe a festői kisvárosba, ami ma már nem is olyan kicsi. Éppen, hogy visszaértünk a próbára, amit én már fölöslegesnek tartottam, de Richter mindenáron dolgozni akart, az állandó munka hathatósan növelte biztonságérzetét. Mondta is, hogy ő bizony egész nap gyakorolt. Szinte természetes, hogy a második koncert volt a jobb, a felszabadultabb, az ihletettebb, pedig ez alkalommal pezsgővel sem "erősíthettünk". Vacsorára nem kisebb személyiség hívott meg minket, mint Őfelsége II. Ferenc József, helyesebben szólva Franz Josef Maria Aloys Alfred Karl Johannes Heinrich Michael Georg Ignaz Benediktus Gerhardus Majella, liechtensteini nagyherceg.

Richter
Richter

Kissé Richard Straussos megjelenéséből senki sem következtetett volna arra, hogy kitűnő politikus, nagyszerű államférfi és széles látókörű gazdasági szakember. Tulajdonképpen az ő erőfeszítéseinek és diplomáciai húzásainak köszönhető, hogy a törpeállam az idők folyamán a világ egyik leggazdagabb országává avanzsált, a nők választójogának kiharcolásáról nem is szólva. Richter igen gyakorlott lehetett már az ilyesféle alkalmakkor való viselkedésben, nem is csoda hát, hogy ő vitte a beszélgetésben a prímet, míg mi Lacival kínosan feszengtünk a szinte dermesztő csendben, amikor éppen nem a levest kanalaztuk. A herceget egyébként szófukarságban nehéz lett volna fölülmúlni; még én is többet beszéltem a vacsoránál, mint ő. De Richter élvezte a helyzetet, sokat mesélt kapcsolatairól a világ legfelső arisztokrata köreivel, olyan eseteket is megemlítve, amelyekről nekünk biztosan nem beszélt volna.

Richter
Richter

Akármennyire is megszoktam a sok utazást, a korai felkeléseket, másnap reggel mégis könnyű izgalom fogott el, amikor ismét útra keltünk a kifogástalanul működő VOLVO-val. Pedig ez az út semmiféle meglepetést nem tartogatott, azon kívül, hogy jó hosszú volt - pedig Richter most kivételesen engedélyezte az autópályákon való haladást. De akkoriban kevés volt belőlük. Miután keresztirányban kellett átszelni Franciaország egy nagyobb darabját, a Párizs-központú autópálya-hálózat csak részben állhatott rendelkezésünkre. Az úton ismét jelentős információ birtokába jutottam: megtudtam, hogy Richter imádja a hullámvasutat, állandóan emlegette, s mindenáron meg akart állni a legközelebbi vidámparknál. De sikerült erről lebeszélni. Határozottan emlékszem, hogy a svájci-francia határon - ahol igen komoly érdeklődéssel vizsgálták a szovjet útlevelet - Metaxas harsány "Vive la France!" kiáltással hajtott át. A szállásom elvileg Luynes-ben, a Hotel Domaine de Beauvois-ban lett volna, de a Boille-családdal sokkal, de sokkal jobban jártam: az ilyen és ehhez hasonló étkezések bizonyára nem csak a fesztivál idejére korlátozódtak.

Richter
Richter

A program ebben az évben is sokat ígért. Tabachnikra - a Nap Temploma nevű szekta működésével néhány év múlva kapcsolatba hozott és perbe fogott, de később rehabilitált karmesterre - kevésbé voltam kíváncsi, de többek között Pollini is bepótolta a két évvel ezelőtt elmaradt koncertjét, de más, ez alkalommal teljes Schubert-műsorral. Amellett Schreier, Fischer-Dieskau - valóságos Schubert-orgia. Nem szólva a mi hangversenyünkről, amely immáron elvesztette "az első közös fellépés" varázsát, bár a rutinszerűségtől igen távol álltunk mind a ketten. Azt hiszem, Richter esetében nem is lehetett erről beszélni, százszor, ezerszer játszott darabokhoz is a kezdeti találkozás izgalmával állt hozzá. Képes volt arra, ami a legtöbb előadóművésznek nem adatik meg: az első impressziók maradéktalan megőrzésére, asszimilálására és reprodukálására. Úgy is mondhatnók: az örök gyermek közeledését és rácsodálkozását tudta érett felnőttként közkinccsé tenni - hányan képesek még erre?

Richter
Richter

Az első koncertre egyáltalán nem emlékszem - ha ugyan egyáltalán jelen voltam. A Melos-vonósnégyes hangversenyén viszont cseppet sem voltam elragadtatva a modorosságoktól, amikkel az együttes Schubert-játékát fűszerezte. Pedig ennél a műsornál nehéz jobbat összeállítani. A következő napon Pollini koncertjét hatalmas vihar előzte meg, s ennek eredményeképpen a műsor második felét kitöltő A-dúr szonáta (D 959) közben hirtelen kialudtak a fények a csűrben. Pollini ugyan abbahagyta a játékot, de kisvártatva ismét folytathatta, mert két oldalról gyertyatartókat helyeztek a zongorára. A gyertyákat akkor sem fújták el, amikor végre visszajött a fény és beköszöntött az a fajta családias hangulat, amelyre az egész előadás alatt vártunk. Bevallom, a koncert nem nyújtott maradéktalan élvezetet, de minden hangra emlékszem: a legemlékezetesebb momentum számomra az A-dúr szonáta zárótételének kódája volt, a maga sietős hangvételével. Richter ellenérzéseit már ismertem, de meglepő volt, hogy milyen szélsőséges véleményeket váltott ki Pollini játéka a közönség kifelé tóduló tagjaiból - már amennyire el tudtam csípni bizonyos beszélgetés-foszlányokat, à la Kosztolányi. Ezt a koncertet már édesanyám is hallotta, aki föltétlen jelen akart lenni legalább egyetlen alkalomkor, amikor Richterrel - aki mint igazi, régi vágású úriember csókolt neki kezet a bemutatkozásnál - fellépek. Nem hagyhattuk ki a következő napon Peter Schreier dalestjét sem: A szép molnárlány ciklus előadásából főként az első két dal előadására (Das Wandern, Wohin) emlékszem szívesen. A három napos fesztiválszünetet Richter jól ki akarta használni, ezért hétfőn, 27-én az egész társaság felment Párizsba. Mi természetesen Brunóval utaztunk, akit nem egyszer figyelmeztettem, hogy ne hajtson gyorsan, nem sietünk. Ám ő mégis 160 km/h sebességgel (ma is tiltott Franciaországban) ment, meg is büntették 250 frankra, amit egyébként szó nélkül kifizetett. Nyilván nagy rutinja lehetett már az ellenőrzések kezelésében, hiszen a kizárólag Párizson belül használt robogójával is gyakran hajtott végre nyaktörő mutatványokat a legzsúfoltabb forgalomban is. Volt egy bukósisakja, amelyre - máig kiderítetlen indíttatásból - egy női parókát ragasztott, azzal száguldozott Párizs-szerte, nem ritkán a járdán. Megesett, hogy robogóval várt a pályaudvaron, ilyen esetben komoly feladatot jelentett a terhelést (bőröndök, táskák, stb.) egyenlően elosztani, illetve azt menet közben a járművön tartani.

Richter
Richter

Tény, hogy Bruno lakásában, a rue Blomet-n kezdtünk el gyakorolni aznap délután. A zongora nem volt valami jó állapotban, de a célnak tökéletesen megfelelt. Nem kíméltük, teljes erőbevetéssel dolgoztunk. Egyszerre megszólalt a csengő. Az ezt követő jelenetről, Richter - színészi kvalitásokat sem nélkülöző - fölháborodásáról, szemüvegének földhöz vágásáról, látványos elrohanásáról többször írtam már,* Bruno is nagyjából ugyanúgy meséli el a történetet a Guardian hasábjain. Viszont az aggodalmat, amit Richter eltűnése okozott, nem lehet leírni. Körtelefonokkal percek alatt fél Párizs értesült a történtekről, de ettől ő még nem került elő. Kerestük mindenütt, ahol lehetett, de pl. szállodájában, a George V hotelben - megjegyzendő, hogy Richter, ha tehette, a legelőkelőbb hotelekben szállt meg - sem tudtak róla, sőt annyira nem, hogy nevének puszta említésére minden további nélkül kiadták volna a szobakulcsát nekem is. Lassan-lassan kezdtek oda szállingózni az érdekeltek, Richter párizsi barátai, ismerősei, orvosai, az őt képviselő művészeti ügynökség munkatársai; idővel tekintélyes csoporttá terebélyesedtünk, nem kis feltűnést keltve a szálló csillogó-villogó, márvánnyal borított halljában. Mindennél fontosabb lett volna, hogy a "barátunk" belátható időn belül előkerüljön, impresszáriója talán még a titkosrendőrséget is értesítette, de Richternek se híre, se hamva nem volt. Mobiltelefonok még nem léteztek, vezetékesen Bruno mindent megpróbált, de eredmény nélkül, senki nem tudott semmit. Honnan is sejthette volna bárki is, hová rohant Richter első felindulásában? Hajnali fél kettő is elmúlt már, mikorra a hiábavaló várakozás kudarcától lesújtva hazamentünk.


* A legteljesebben a Népszava 1997 augusztus 5-i számában.

Kocsis Zoltán cikksorozatának nyolcadik részéért kattintson ide!