Márk

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel IX.

Richter 100

2015.05.15. 06:58

Programkereső

Szvjatoszlav Richter március 20-án, éppen száz évvel ezelőtt született. Az évforduló alkalmából a Fidelio.hu sorozatot indított, amelyben Kocsis Zoltán eleveníti fel egy-egy személyes, Richterhez fűződő emlékét. Az utolsó közös fellépés. MAGAZIN

Meg kell, hogy mondjam, ekkora élmények, ennyi különleges esemény után nagyon utáltam, hogy teljesíteni kell számomra hasonlíthatatlanul kevésbé izgalmas felkéréseket, megbízásokat. Nem, mintha ezek között nem akadtak volna érdekes fellépések (pl. Ferencsik Jánossal Liszt: Esz-dúr zongoraversenye a Salle Pleyel-ben), nem mintha ezek során nem kötöttem volna új ismeretségeket (James Galwayt egy dublini koncertjén ismertem meg), nem találkoztam volna figyelemreméltó produkciókkal, jelenségekkel (pl. a Beatles, Frank Sinatra, Elton John partnereként is ismert Tristan Fry, ütőhangszeres művésszel Bartók Kétzongorás szonátájának 1. szólamában). De tudj' isten, a közös produkciók után valahogy minden más színezetet nyert, a hatások élettartama a fellépéseken jóval túlnyúlt. Ki sejtette volna akkor, hogy soha többé nem lépünk együtt pódiumra? Talán még maga a Mester sem.

Késő nyár volt már, mire a turnéról hazakeveredtem. Magától értetődően azonnal megrohantak az újságírók, hiszen a Richterrel folytatott közös munkánkat megkülönböztetett figyelem kísérte itthon, a fellépés-sorozat pedig felért egy lovaggá ütéssel - mint ahogy azt Kroó György az Új Zenei Újság szeptember 3-i számában igen találóan megjegyezte. Készségesen válaszolgattam a szokványos és kevésbé szokványos kérdésekre; szerencsére Richter egyénisége olyan sokrétű, művészetének annyiféle vetülete képzelhető el, hogy egyszerűen nem tudtam magam ismételni: mindig új és új sajátosságok bukkantak fel az emlékezetemben, nemegyszer fölöttébb mulatságos epizódokhoz kapcsolhatóan. Friss benyomásaimról a legátfogóbb képet minden bizonnyal Varga Bálint András kérdéseire válaszolva, egy rádióinterjú keretében adtam. A Magyar Rádió különben is példamutató gyorsasággal járt el és már augusztusban megszerezte az első hohenemsi koncert felvételének második részét, amelyet azonnal műsorra is tűzött (tudomásom szerint az első félidőt sohasem adta le, talán Richter letiltása nyomán). Ebből az alkalomból még a Rádióújság címlapjára is felkerült egy korábbi, Harmath István készítette fotónk:

Richter 100
Richter 100

Körülbelül innen datálódik a levelezésünk kezdete. Addig is kaptam tőle levelet, ettől kezdve azonban rendszeressé váltak a karácsonyi üzenetváltások, esetenként komolyabb gondolatok megosztása. Richter messze több volt, mint rutinos levélíró. Ha nem is lehet egyértelműen grafománnak nevezni, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy kalandjairól, benyomásairól részletesen beszámoljon. Természetesen csak az általa arra érdemesnek tartott levelezőpartnereknek, de ezek sem lehettek kevesen. Feltehetőleg sok ezer levelet írt élete folyamán.

Mindennél jellemzőbb Richter életvitelére, hogy a "Le Maxime" levélpapírján írt, de a borítékot London legpatinásabb hoteljének cégére díszíti.* Maga a postázás viszont a Montparnasse pályaudvaron történt, tehát a legvalószínűbb, hogy - felfedező hajlama megmaradván - Richter a márc. 10-i bourges-i és a 13-i dijon-i koncertje között "gyűjthette be" az auxerre-i szálloda levélpapírját, amihez minden bizonnyal a szigetországban tett szeptemberi turnéján "tankolhatott fel" a Dorchester boríték-készletéből.

Richter 100
Richter 100

A koncertek kronológiai jegyzéke nem szól arról, hogy novemberben lett volna Richternek fellépése a 2-i torinoit leszámítva; tehát csupáncsak hipotézisekre hagyatkozhatunk, melyek szerint esetleg egy vonaton megírt és érkezésnél feladott vagy egy, a Gare Montparnasse-hoz közel eső hotelben megírt levélről lehet-e szó. De azt hiszem, ezeknél a körülményeknél lényegesebb maga a tartalom:

Kedves Zoltán!

Örültem kedves levelének; sajnos korábban nem tudtam válaszolni, mert nagyon sokat játszottam (sajnos csak szólót!). Szívesen emlékszem közös zenei együttléteinkre, sokat tanultam Öntől, és örülnék, ha újra láthatnám Önt. Remélem, hogy hamarosan eljön ez, és mindkettőnknek örömet jelent.

Sok üdvözlet az Édesanyjának is,

Az Ön Sviatoslav Richtere

Akkoriban nem hittem volna, hogy majd egykor én is fogok unatkozni egyedül ülve a színpad közepén. Mert nyilván erre gondolhat Richter, amikor a szóló-fellépést ebben a kontextusban említi. Ami azt illeti, nem csodálkozom, hogy megcsömörlött ezektől. Tulajdonképpen sokszorta érdekesebb a kamarapartnerség, de még a versenymű-szólistaság is, tehát az olyanféle termékenyítő konfrontációk, amelyek elvezethetnek addig ismeretlen területekre és rávilágíthatnak arra a magasabb rendű örömre, amit csak a jól elvégzett együttes munka felett érezhetünk. Nyina Lvovna ekkorra már abbahagyta aktív pályafutását, de Fischer-Dieskau - akit Richter karmesterként is nagyra tartott - úgyszólván mindig "rendelkezésre állt", ha Schubertről, Brahmsról, vagy Hugo Wolfról volt szó. A korábbi állandó hangszeres partnerek közül Ojsztrah ekkor már nem élt, Rosztropovics pedig túlságosan is elmerült a nagypolitika bugyraiban és a karmesterkedésben. Ezeket a pozíciókat szinte észrevétlenül vette át Oleg Kagan és Natasa Gutman; majd feltűnt Jurij Bashmet, Liza Leonszkaja, később Andrej Gavrilov, akit - mint politikai elítéltet - papíron ugyan Gorbacsov hozott vissza a zenei és közéletbe, de ez sokkal körülményesebb lett volna Richter hathatós közbenjárása nélkül.

Természetesen akárhol is tartózkodtam, ha tehettem meghallgattam Richtert, tekintet nélkül a műsorválasztásra. Nyugat-európai elfoglaltságaim miatt nem tudtam ugyan elmenni budapesti hangversenyére (1978 VIII. 10.), de amikor következő párizsi tartózkodásom alkalmával megtudtam, hogy nemrég a Salle Pleyelben játszott és még további fellépéseket is tervez, minden követ megmozgattam, hogy ott lehessek. Pedig a hírek szerint Richter ebben az időben - 1979 májusában - nem volt a legjobb állapotban, négy meghirdetett koncertjéből kettőt már eleve lemondott. Jegy már persze nem volt, csak üzérek útján, méregdrágán lehetett volna szerezni. Éppen François Reichenbach-kal dolgoztunk egy zenei produkción, amelyben néhány átdolgozásom szerepelt. Itt érdemes egy pillanatra elidőzni: Reichenbach akkor már Oscar-díjas dokumentumfilm-rendező volt, aki ezt az elismerést egy zenei tárgyú filmjéért kapta. Bruno - aki időről-időre megjelent a forgatáson - sehogy sem értette, hogyan engedélyezhetik egy bármilyen híres rendezőnek is ilyen hatalmas mennyiségű nyersanyag felhasználását. De engedélyezték. A kész filmet sohasem láttam, ám Reichenbach reputációjából és befolyásából volt annyi hasznom, hogy sikerült elintéznie a jegyvásárlást. Igaz, már csak az első sorban volt hely, de ez engem egy cseppet sem zavart, sőt!

Richter 100
Richter 100

A helyszínre együtt mentünk s azonmód Reichenbach Oscar-díjas filmjének alanyába botlottunk, akinek egyébként a jegye is mellénk szólt! Mi tagadás, meglepődtem, hogy Arthur Rubinstein 92 éves korában még koncertekre jár, de csodálkozásom egy csapásra elpárolgott, amikor a műsornak már az első száma után székéről - sportolókat megszégyenítő elánnal - felugorva zajosan bravózni kezdett. Ugyanígy tett a közönség velem együtt: Prokofjev Hamupipőke-szvitjének (Op. 102) Veszekedés c. tétele után egyszerűen nem tudtuk visszatartani magunkat a már-már őrjöngésbe átcsapó tetszésnyilvánítástól, nem is lehetett. Egészen elementáris erejű volt a hatás, ami különben az egész estére jellemző volt. Noha teljesen elmosódott bennem, hogy mi történt a koncert után, bementünk-e egyáltalán gratulálni, a produkció minden hangjára jól emlékszem. Prokofjev IX. - Richternek ajánlott - szonátájának komoly, sőt komor megközelítése, Schubert H-dúr szonátájának legato-staccato váltakozásokban bővelkedő scherzo-tétele, az a megrökönyödés, ami a befejezetlen f-moll szonáta nyitótételének a szerző által leírt utolsó hangját követte - mind-mind megmaradt az emlékezetemben, ma is fel tudom idézni.

Képtelen vagyok viszont visszaemlékezni, mikor mentünk Rubinsteinnel vacsorázni, de ezekben a napokban, annyi bizonyos. Fantasztikusan szórakoztató volt, amikor régen megtörtént esetekről mesélt, akár mestereiről, pályatársairól, vagy éppenséggel valamelyik királyi család viselt dolgairól esett szó. Dőltünk a röhögéstől, amikor Vladimir de Pachmannról kezdett sztorikat előadni, legtöbbször mozdulatokkal és mimikával illusztrálva azokat. Stravinsky, a vele való személyes kapcsolata - két mű dedikációja is neki szól - is szóba került, nem mulasztotta el megemlíteni, mennyire sajnálja, hogy nem játszotta el a Zongoraversenyt. Sokan egocentrikusnak tartották, én egy pillanatra sem éreztem ilyesmit. Sőt, az sem érdekelte különösebben, amikor elkezdtem sorolni, mikor és hol hallottam, nem tartotta magát jelentős művésznek, inkább nagy életművésznek. Ezt hangsúlyozza önéletrajza is, amely igen mulatságos olvasmány, de nem adja vissza a személyes jelenlét varázsát. Lehet, hogy ennél a vacsoránál Reichenbach is jelen volt, de őrá nem emlékszem, Annabelle-re, Rubinstein újdonsült élettársára annál inkább. A zene és a nők - ez a két szenvedély haláláig elkísérte a XX. század egyik legérdekesebb előadóművészi jelenségét.

De térjünk vissza Richterhez. A következő évben ismét hozzánk látogatott. Koncertjeit nem hirdették, de nem is volt erre szükség, az emberek tódultak mindkettőre. Ez alkalommal Miskolcra is elmentem. Határozottan emlékszem, hogy Richter a szokottnál idegesebben jött be a Nemzeti Színház pódiumára s ennek következtében mindjárt az első akkordot úgy elrontotta, hogy később, amikor az okot keresve ugyanazt a gesztust próbálgattam, csak sokadszorra "sikerült" a hibát előidéznem. A zongora állapota sem volt méltó az eseményhez, magát Richtert is meglehetősen „lehangolt" állapotban találtam a szünetben, mikor bementem hozzá. Bezzeg másnap Budapesten! Erős a gyanúm, hogy a Richter-koncertek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az illetékesek belássák: Budapestnek nagyobb koncertteremre van szüksége.** A Zeneakadémia nagytermében kb. 4-500 ember állt a falak mentén és az ülések közti folyosón, a színpad zsúfolva, az embernek kifejezetten az volt az érzése, hogy a szegény terem szinte nyögdécsel a nem mindennapi terheléstől. Richter kezdeti jó hangulatát most nem is annyira a zongora, mint inkább a fotósok rontották el. Az egyik kritikus szerint "idioszinkráziája van a koncert közbeni fényképezéstől", egy másik pedig még ennél is nyíltabban megírja: "...túlságosan nagy árat fizettünk a két műkedvelő fotós hobbitevékenységéért azzal, hogy Richter kedvét vesztve, idegesen játszotta el ezt a művet!" (Beethoven: d-moll szonáta). Őszintén remélem, hogy az utóbbi kritikus nem Bánkuti Andrásra és Kresz Albertre gondolhatott, minthogy ők hivatásos fényképészek és mint ilyenek, értenek az észrevehetetlenség művészetéhez. Nem is szólva arról, hogy pontosan tudják: az előadóművészt még a vakuvillanásnál is jobban zavarhatja egyes fényképezőgépeknek a kelleténél hangosabb csattogása.

Richter 100
Richter 100

Nekik köszönhetjük az alábbi három kockát, amelyek készítésénél egyébként Richteren semmiféle rosszkedv nem érződött, sőt, ellenkezőleg! Sajnos már nem emlékszem, ki küldte be a papírdarabokat aláíratni, de maga a dedikáció mókás volt. Nyilván régi trükkje volt Richternek ez a mutatvány, amelynek lényege néhány, látszólag összefüggéstelen vonal megrajzolásából állott, amelyből két-három ügyes kézvonás hozzátételével váratlanul kotta, mégpedig a Siegfried erdei madarának négy hangból álló motívuma kerekedett ki. A fotók keletkezési sorrendben örökítik meg Richter mutatványát és egyben rögzítik a megrökönyödésem előtti pillanatot. Hiába, minden idők egyik legnagyobb előadóművészében fantáziadús képzőművészt is tisztelhettünk.

Richter 100
Richter 100

* Nemcsak Richter, általában minden művész aki a Szovjetunióból érkezett, a lehető legjobb szállodában lakott a turnékon. Ez a GOSZKONCERT "sajátságos" elszámolási rendszeréből is következett: míg nálunk az ún. "nettó feles" szisztéma vált gyakorlattá, a szovjet művészeknek honoráriumuk 90%-át kellett valutában leadni az államnak. Igaz, ezért - az átlagos helyi életkörülményeket figyelembe véve - fejedelmi módon élhettek - hacsak nem bizonyultak politikailag megbízhatatlannak, mint pl. Rosztropovics, Kremer, Gavrilov, stb.

** Ekkor már valószínűleg készen állhattak az 1984-ben befejezett Budapest Kongresszusi Központ tervei. Kötve hiszem azonban, hogy Richter valaha is gondolt arra, hogy ott játsszék. De azt sem tudom elképzelni, hogy az "inkább zsúfolt kisterem, mint kongó nagy" elvének tudatos alkalmazása vezérelte volna; egész egyszerűen viszolygott mindenfajta rideg ünnepélyességtől, amelyből a Szovjetúnióban bőven kijuthatott neki.

Kocsis Zoltán cikksorozatának tizedik részéért kattintson ide!