Szilárda

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel XII.

Richter 100

2015.06.05. 06:58 Módosítva: 2015-12-08 06:28:01

Programkereső

Szvjatoszlav Richter, a XX. század egyik legnagyobb zongoristája idén ünnepelné századik születésnapját. Az évforduló tiszteletére, a Fidelio.hu-n indított sorozat utolsó előtti részéhez érkeztünk, amelyben Kocsis Zoltán az utolsó találkozás emlékét eleveníti fel. MAGAZIN

Hindemith nem tartozik kedvenc zeneszerzőim közé, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül. Nem szeretném részletezni, hogy miért idegenkedem ettől a zenétől, azt azonban sietek leszögezni, hogy a zeneszerző szakmai tudása egyedülálló. Egy időben sokat hallgattam a Mathis der Malert, a Nobilissima visione szvitet és más zenekari műveket, jól ismerem Glenn Gould Hindemith iránti vonzalmát és rézfúvós kamarazenéjét bemutató sorozatát, tudok zenéjének a náci propaganda általi meghurcoltatásáról, mégis bizonyos averzióval ültem be a Zeneakadémia kistermébe, hogy meghallgassam Richter "fél-privát" koncertjét, amelynek ötlete megint csak hirtelen elhatározásból született.

Paul Hindemith
Paul Hindemith

Nem csoda, hogy a hangversenyt nem hirdették meg széles körben. Richter a műsoron szereplő művekkel első ízben lépett pódiumra ezen a délutánon, 1985. április 7-én, ami ráadásul húsvét vasárnapját jelentette. Fischer Annie sokszor idézett mondásának igazságtartalma - "Az a baj, hogy minden művet egyszer először is el kell játszani" - a vállalkozás nagyságrendjével egyenes arányban többszöröződik; a hivatalos koncertekre oly annyira jellemző rituálék elhagyása, a családias légkör bizonyára Richter kívánsága lehetett. Nem tudom, ez utóbbit mennyire gondolta komolyan, de már a Zeneakadémia bejáratánál is problémát okozott a beléptetés. Budapesten egy hírt nem lehet fél napig sem titokban tartani, így hát nem meglepő, hogy rengeteg volt a hamisított jegy* és az ebből eredő káosz - pedig a valódi jeggyel rendelkező közönség nagyrészt meghívottakból állt, ami az intézmény tanárait, diákjait, a magyar zenei élet prominens személyiségeit jelentette. Pódiumra lépéskor az egyik ilyen "prominens személyiséget" ismerhettük fel a lapozó személyében, Lantos Istvánban.

Maga a koncert igazi esemény volt. Kroó György beszámolója (Új Zenei Újság, 1985. április 13.) sokkal szemléletesebben érzékeltette ezt, mint ahogy én valaha el tudnám mondani:

"Richter portréjához tartozik nemcsak ez a minden formalitásnak, hangversenyezési szokásnak hadat üzenő tény, hogy ha kedve van ilyen vagy olyan közönség előtt játszani, ha szükségét érzi, hogy egy ilyen vagy olyan művet valamilyen okból éppen akkor eljátsszon a közönségnek, minden kertelés nélkül ő kéri ezt a találkozást, és nem riad vissza semmi közeli terminustól. Az is benne van ebben az őszinteségben, hogy őneki - miközben egy műről alkotó véleményt formál - nem arra van szüksége, hogy bezárkózzék; legalábbis a felkészülés egy bizonyos fázisában már közönség előtt "tanul" tovább, már amennyiben tanulásnak lehet nevezni a műbe való mind mélyebb behatolást ezen a fokon. De az is a portréhoz tartozik, hogy egy 70 esztendős művész arra vállalkozik, hogy a Hindemith-évforduló, egy bécsi megemlékezés alkalmára "megtanulja" - ismét idézőjelben használva ezt a szót - Hindemith 1943-as Ludus tonalis című egyórás monstre kompozícióját, a szerzőnek ezt a sajátos Wohltemperiertes Klavier-ját.  ... A legnagyobb élmény, amit Richter revelációszámba menő tolmácsolása adott, hogy ez az egy óra zene valóban - és nemcsak teoretikusan, nemcsak stiláris elvek alapján - mint hangzó zene is elképzelhető összefüggő egészként. Talán ez a probléma vezette Richtert ehhez a darabhoz; Richtert, aki, mint köztudott az igazi Wohltemperiertes Klavier 48 prelúdiumával és fúgájával a fejében és az ujjaiban él a dobogón több mint fél évszázada. Ezen a csodálatos anyagon, zenén tanulta meg az eredeti szólamokból építkező többszólamú játéknak azt az intellektuális és manuális tisztaságát, a szólamvezetésnek azt a plaszticitását, amit mint utolérhetetlent bámultunk ezen a Hindemith koncerten. De talán még ennél is primerebben hatott a kis teremben Richter zongorahangja, ez a hihetetlenül széles sávban haladó, mélyről zengő, minden kedélyállapotot hordozni tudó, sohasem ütött, mindig énekszerűen megszólaló zongorahang..."

Továbbra sem lettem Hindemith-rajongó, de a Kroóéhoz hasonló gondolatokkal keltem fel a székből. Kétségtelen, hogy Hindemith leírt kottafejei is hordoznak mögöttes tartalmat, de egy Richternek kell jönni, hogy erre ráébresszen minket? Szerettem volna, ha találkozunk koncert után, de "barátunk" régi jó szokása szerint elviharzott. Tudtam, hogy az Intercontinentalban lakik, de nem akartam még egyszer úgy járni, mint a George V portáján. Ezért csak másnap délelőtt kerestem fel. Meglehetősen jó hangulatban találtam, annak ellenére, hogy roppant elégedetlen volt a hangversenyével. Hindemithről enyhén szólva nem egyezett a véleményünk, de ez nem gátolta a barátságos beszélgetést. Amelyről akkor nem sejthettem, hogy az utolsó lesz.

Richter 100
Richter 100

Ezek után ugyanis eltávolodtunk. Többé nem esett szó további közös szereplésről, de nem is futottunk össze turnékon sem. Pedig a levélváltások folytatódtak, felvételeit, ha lehet még komolyabb intenzitással gyűjtöttem, mint korábban, minden újdonságot azonnal megvettem. Teltek-múltak az évek, Richter egyetlen karácsonyi üdvözletet nem mulasztott volna el, de az obligát levelezőlapok közé becsúsztak ehhez hasonló, a dicséret mögött kitetsző szomorúságok is (pedig hol volt akkor még az Enigma!**). A képeslap Bártfa (ma Bardejov, Szlovákia) részleteit ábrázolja - Richter Budapestről Prága felé nyilván ott is töltött egy kis időt - de a borítékot már Prágában adták fel. Richter 1987 folyamán alig-alig adott koncertet, ellenben két hosszabb időszakban állott orvosi kezelés alatt. 

[Prága, 1987.04.28.]***

Kedves Zoltán! ****

Nemrég néhány napot Tihanyban töltöttem, a Balatonon és egy estét Budapesten. Sajnálom, hogy nem láttam Önt. Úgy gondolom, hogy Ön talán az egyetlen zongorista, aki igazán a művészet és zene szolgája. Ma ilyen fiatal zongoristák nincsenek; nagyra értékelem és szeretem Önt. Várom további győzelmeit a művészet terén.

Az Ön Sviatoslav Richtere

Nekem igen sok dolgom akadt a következő években, sokat jártam az Egyesült Államokban, néha hónapokra elmerültem különböző lemezfelvételi munkálatokban; Richter viszont egyre inkább a kisebb helyeket kedvelte, sokat kamarázott kedvenc partnereivel, Natasa Gutmannal, Bashmettel, no és Gavrilovval, de az általunk megszólaltatott Schubert-darabokhoz többé sosem nyúlt. Magyarországon sem találkoztunk. Amikor Richter Győrben adott két hangversenyt 1986. június 10-én és 11-én, szerettem volna ott lenni, de akkor éppen lemezfelvételem volt a Zeneakadémián (amiből végül egy áramszünetből adódó általános elektronikus zavar miatt semmi sem lett, meg kellett semmisíteni a felvételt). Egy kölni koncertjét mégis elcsíptem, mégpedig 1988. március 10-én. Előző nap játszottam ugyanott - a Filharmónia nagytermében - és csak 11-én kellett tovább utaznom Hollandiába. Elmentem tehát a hangversenyre. A műsor késői Liszt-művekből és a szokásos nyolc a Transzcendentális Etűdből állt. Telt ház, nagy felhajtás, a színpadon az elmaradhatatlan olvasólámpa, lapozó, Richter megjelenik szemüvegben, és ami ezután következik, talán a leglehangolóbb az általam hallott produkciók közül. Mintha egy tanuló silabizálna - az első benyomás. Aztán színesedik a kép, felsejlik, hogy Richter nem most játssza ezeket a darabokat először.

Richter 100
Richter 100

De sok, túl sok a hiba ahhoz, hogy a "nagy" Richter-koncertek hangulatát fel lehessen idézni. A szünetben szó sincs felszabadult zsibongásról, a közönség tanácstalan, a párok ide-oda mászkálnak a csillogó-villogó előcsarnokban. Vége - mondják sokan. A második félidőben mintha nem ugyanaz a művész játszana. A látvány, az olvasólámpa, a lapozó ugyanaz, csak Richter más: mintha kicserélték volna, megint egyszer a régi. Az a tűzgolyó, aki egykor lehengerelte a világot. Az a-moll etűd, a Feux follets, a Wilde Jagd, az f-moll etűd - el sem akarom hinni, olyan csodák. Ki törődik itt a melléütésekkel - amelyek érdekes módon most sokkal ritkábbak, mint az első részben. Hatalmas ováció, amelyben én is részt veszek, teljes lelkesedéssel. De valahol érzem, hogy a leépülés megkezdődött. És én ennek nem szeretnék tanúja lenni.

Szóval nem mentem be gratulálni. Egyszerűen fájt volna. Azt hiszem, Richter soha nem tudta meg, hogy ott voltam ezen a koncerten. Ezután már tudatosan kerültem. Nem voltam ott 1991. június 6-án és 9-én a Bach-Mozart szólóesten, illetve a Liszt Ferenc Kamarazenekarral adott Bach-koncerten és nem hallottam az 1993. november 9-én a BKK-ban megrendezett Grieg-estet sem. Igaz, ez utóbbi időpontjában nem tartózkodtam Magyarországon. De a koncertekről nem hallottam jókat, a kritikák magasztaló tirádái mögül is kiérezni az elnéző hangvételt. Miért nem vonult vissza a csúcson, mint pl. Heifetz, aki egyik napról a másikra tette le a hangszert? Talán azért, mert a zene még leépülési folyamatának tudomásul vételénél is fontosabb maradt neki? Olvassuk el, naplójegyzeteiben mit mond maga a Mester a szóban forgó kölni hangverseny felvételéről:

[1988] IV. 23 Egy kölni koncert felvétele, 88 II. 10 II. Mefisztó keringő, 7 transzcendens etűd, Sz. R.

Ez már megint egy olyan koncertem felvétele, amely annak idején egész jónak tűnt. Mennyire téved az ember! Igaz, van egy bizonyos hangulata és mindenki (kivéve engem) úgy gondolja, hogy elsőrangú minőség. De az elmosódott hangok, a túlzások, az igazi összpontosítás hiánya és az a valami, ami a játékomnak örökös velejárója - egyfajta fölösleges súlyosság -, ez mind nagyon elszomorít (ha nem még rosszabb). Annyira szeretnék jobban játszani.

Azt hiszem, itt nincs helye semmiféle megjegyzésnek, no comment. A levelezés folytatódott, Richter nagyon kedvesen gratulált első gyermekem születése alkalmából, továbbra is Újpalotára címezve leveleit és képeslapjait, amelyeket néha hónapok múlva kaptam kézhez. 1990-ben történt egy mulatságos afférunk a Tours-i fesztivállal, amelynek szervezését - Richter folyamatos betegeskedései miatt - időközben átvette René Martin, akkoriban már Franciaország teljhatalmú fesztiválkirálya. Lehetetlen volt kinyomozni, ki a felelős a történtekért, de a Tours-i fesztivál kinyomtatott műsorfüzetében beharangozták egy Richterrel közös koncertemet. Amikor ezt megtudtam, rögtön elkezdtem mindenfelé telefonálgatni, hogy kiderítsem az igazságot, de természetesen Richternek is írtam, hátha egyenesen tőle származott az ötlet. Rövid időn belül megérkezett a válasz:   

Richter 100
Richter 100

[Bonn, 1990.11.03.]

Kedves Zoltán!

Csak most, novemberben érkezett meg hozzám levele, és nagyon bánt engem az a félreértés és kellemetlenség, ami Önt a tours-i adminisztráció hibájából érte.*****

A helyzet az, hogy az operációim miatt már két éve nem voltam Tours-ban, és nem vagyok tisztában az ottani dolgokkal. Engem is meglepett, hogy mi ketten együtt voltunk meghirdetve, habár én Önnel mindig nagyon élvezettel játszanék. Nagyon sajnálom, hogy beteg volt és hogy nem hallottam koncertjeit. Nagyon szeretném Önt hallani.

A legjobbakat kívánom Önnek és családjának, üdvözlet Nyina Lvovnától,

Az Ön Sviatoslav Richtere

 Hát így úszott el egy esetleges újabb Schubert-est lehetősége.


* Abban az időben a jegyek rossz minőségű papír-fecnire készült egyen-nyomtatványokat jelentettek, amelyekre gumibélyegzővel ütötték a dátumot. Ezeket könnyű volt hamisítani, magam is nem egyszer vettem részt ilyesfajta akcióban.

** Bruno Monsaingeon Richterről készült filmje.

*** Feladási postabélyegző kelte

**** Richter csak egyszer, valamikor a levelezésünk elején szólított meg a „Дорогой" szóval, a továbbiakban mindig a családiasabb „Милый" formulát használta.

***** Tours-ban meghirdettek egy Richterrel közös négykezes hangversenyt, amelyet a fesztivál adminisztrációja előzetesen egyikünkkel sem egyeztetett. A koncert magától értetődően elmaradt.

Kocsis Zoltán cikksorozatának tizenharmadik, záró részéért kattintson ide!