Árpád

Hazai pályán

2015.10.14. 05:35

Programkereső

Vajon van-e olyan zeneszerző, akinek művét nem játsszák jól a Bécsi Filharmonikusok? Nem, ilyen szerző valószínűleg nincs. Ezzel a zenekarral alighanem mindent érdemes meghallgatni: régi és új műveket, olaszt és amerikait, oroszt és japánt. Csak kvalitásos legyen a kompozíció. Ilyennek ígérkezik az az október 26-ai hangverseny, amelyiken Herbert Blomstedt vezényli a Bécsi Filharmonikusokat Müpában.

Az már sokkal érvényesebb kérdés, hogy mely területeken mozog igazán otthonosan a világ egyik legpatinásabb és leghíresebb szimfonikus zenekara, melyet Hans Richtertől és Felix von Weingartnertől Herbert von Karajanon és Leonard Bernsteinen át Claudio Abbadóig és Zubin Mehtáig minden kor minden igazán nagy karmestere vezényelt, s amelynek újévi koncertjeit öt világrész nézi és hallgatja ámulva a televízió képernyője előtt. Erre a kérdésre már lehet érdemben válaszolni – igaz, a felelet nem lesz túlontúl meglepő: hát persze, hogy azokról az alkotókról és művekről van szó, akik és amelyek bécsiek vagy Bécsről árulnak el zenébe rejtett titkokat.

Bécs a 18. század közepe óta a nyugati világ egyik – talán a legjelentősebb – zenei fővárosa. Mozart, miután Arco gróf 1781-ben a szó szoros értelmében kirúgta salzburgi állásából, úgy érezte, a bécsi szabad művészélet lehetőségei nyújthatnak kárpótlást számára. Az Eszterházán töltött évtizedek után az idős, immár nemzetközi megbecsülésnek örvendő Haydn pályája is itt tetőzött. 1792 novemberében a fiatal Beethoven is Bécsbe költözik, hogy – ha már az idő előtt eltávozott Mozartnak nem lehet növendéke – Haydntól, Albrechtsbergertől, Salieritől vegyen leckéket. Bécsben és Bécs környékén töltötte rövid, de hihetetlenül termékeny életét Schubert, és az ő emlékét lázasan kutatva zarándokolt ide 1838-ban a huszonnyolc éves Schumann. A hamburgi születésű Brahms először huszonkilenc évesen, 1862-ben járt a kék Duna partján, egy évvel később pedig élete legfontosabb döntését hozta meg, amikor elfogadva a városban működő Singakademie által felkínált karmesteri állást, bécsivé lett. Pár évvel később, 1868-ban hasonlóan cselekedett a linzi Bruckner.

Hiába született Münchenben és volt tősgyökeres bajor, mégis Richard Strauss írt meg néhányat a zenetörténet leghitelesebben bécsies hangulatú lapjai közül. Bécsben működött Mahler és Wolf, Zemlinsky és Korngold, Bécs adta a világnak a 20. századi zene nagy átalakítóit: Schönberget, Berget és Webernt. Kell ennél többet mondani? Ez a város két évszázadon át mágnesként vonzotta a tehetséget, mindenki érezte, hogy Bécstől, az ottani légkörtől kaphat valami meghatározhatatlanul értékeset és csakis ott elsajátíthatót, amit azután majd műveiben adhat vissza a városnak és az emberiség kultúrájának. Bécs a hagyomány, az arányérzék, a kedély, az emberléptékű gesztusok világa; Bécs az európai zene szimbóluma.

A metronóm feltalálója

 A 8. szimfónia jellegzetesen „ketyegő” ritmusú második tétele, az Allegretto scherzando, úgy tartja a hagyomány, egy jelentős találmánynak állít emléket. Egy osztrák feltaláló, Johann Nepomuk Mälzel (1772–1838) akkoriban rukkolt elő egy izgalmas, új készülékkel. A metronóm nevű felhúzható óraszerkezet, melyet modernizált, elektromos változatában máig használunk, lehetővé tette, hogy a zeneszerzők az addig csupán hozzávetőleges előírásokkal (Adagio, Andante, Allegro, Presto stb.) jelölt tempók kiegészítéseként kronometriai pontossággal hozzák az előadók tudtára, milyen lüktetéssel képzelik el az általuk papírra vetett tételt. Az új lehetőség bizonyos szempontból forradalmasította a kottaírást. Mälzel, mint Edisontól Rubik Ernőig a legtöbb feltaláló, sokoldalú volt: nemcsak a metronóm megalkotása fűződik a nevéhez, de Kempelen Farkas automatáját továbbfejlesztve sakkozógépet is konstruált, hallókészüléket és zenélő órát tervezett, sőt a napóleoni háborúk sérültjei számára 1809-ben kifejlesztette a lábprotézist. Fordulatos élete Venezuela partjainál, egy hajó fedélzetén ért véget – alkoholmérgezés következtében.

Ennek az európai zenének egyik mérföldköve Beethoven, akinek két művével érkezik október 26-án a Bécsi Filharmonikusok együttese a Müpába. Beethoven zenéje kezdettől a zenekar anyanyelve. A kilenc szimfónia az 1799 és 1824 közötti negyedszázad során keletkezett, és így kevés híján fedi a zeneszerző életének minden alkotókorszakát. A szimfóniák vonulata stilárisan változó képet mutat: az első és a második mű még egyértelműen a klasszikus hagyomány elkötelezettje, a továbbiakban azonban váltakozik a klasszikus indíttatás és a 19. század későbbi meghatározó vonulatát, a romantikát előlegező fogalmazásmód. A romantikát jósolja a 3., az 5., a 6. és a 9. szimfónia – hangvételében valamennyi, a 6. (a nyíltan ábrázoló szellemű Pastorale) azonban a programzene lehetőségeit ízlelgető műfajjal is, az 5. és a 9. pedig a belső tematikus megfelelések terén figyelemreméltón előremutató.

A fejlődés azonban nem egyenes, inkább hullámvonalhoz hasonlít. A rendkívül modern 5. és 6. szimfónia után a 7. és a 8. valamivel hagyományosabb – igaz, még ezt sem állíthatjuk ilyen egyszerűen. A két, szinte egyívású mű közül (mindkettőt 1812-ben fejezte be a zeneszerző) a 7. szinte szétrobban az energiától és az erőtől, a két saroktétel daktilikus ritmikája alapján gyakran tekintik az antik görögség szépségideálja előtti hódolatnak, és Wagner nyomán „a tánc apoteózisa” elnevezés is közismert. A 8. ennél jóval hagyományosabb, bár rendhagyó mozzanatok itt is akadnak, például az, hogy a műnek nincs tényleges lassú tétele. Érdekes, hogy az 5., a 6. és a 7. szimfónia gyorsan pergő scherzói után (és a 9. démoni scherzója előtt) Beethoven a 8.-ban még egyszer, utoljára visszatér a békésen derűs, szelíd kedélyű menüetthez. A rendkívüli temperamentum és az olykor szinte tombolásig fokozódó indulat azonban itt is meghatározó, és a 7. méltó testvérévé avatja a 8. szimfóniát.

Mint a jó bor

Költő tizennyolc évesen is lehet valaki, a prózaírót azonban negyven-ötven táján kezdi érlelni az idő és a tapasztalat. Hasonló párhuzamot a zene világában a hangszeres szólisták és a karmesterek között vonhatunk. Kamasz hegedű- és zongoravirtuózoknak tapsolunk, miközben a karmesterek többsége több évtizedes munka árán válik jelentőssé. De míg a hangszeres előadók hatvan-hetven táján veszítenek ujjaik fürgeségéből, technikájuk megkopik, addig az igazán nagy karmesterek művészete hetven fölött különleges zamatot kap, mint a régi évjáratú, nemes bor. Akik régóta járnak hangversenyre, emlékezhetnek, hogyan vezényelt Wagnert a Zeneakadémián az idős Lovro von Matačić, de azt is szép emlékeink között őrizzük, milyen volt az Erkel Színházban hallgatni az agg Eugen Jochumot, és hogyan kommunikált a zenészekkel Budapesten nyolcvanon felül Kurt Sanderling. Legendás Klemperer időskori művészete, de említhetnénk az öregkorukban nagyot alkotó dirigensek egész sorát Ernest Ansermet-től Pierre Boulezig. Sőt az idős fejjel is töretlen színvonalon vezénylő nagyokból a Müpa pár évvel ezelőtti vendégei között is találunk néhányat: ilyen volt Neville Marriner és Colin Davis. Herbert Blomstedt méltó folytatója a sornak.

Herbert Blomstedt, aki az októberi koncerten vezényel, éppen ennek a repertoárnak elismert specialistája: úgy tartják őt számon, mint a német és osztrák klasszika és romantika – Beethoven, Schubert, Mendelssohn, Bruckner, Richard Strauss – avatott tolmácsolóját. Életútja érdekesen indult: bár 1927-ben a Massachusetts állambeli Springfieldben született, svéd szüleivel már kétévesen megtért északi hazájába, és ott is nőtt fel. Pályakezdőként tanult Darmstadtban, Bázelben, a New york-i Juilliard school of music falai között és Tanglewoodban – olyan mesterektől, mint Igor Markevitch, Jean Morel vagy Leonard Bernstein. Különféle északi szimfonikus zenekarok után 1985 és 1995 között a San Francisco Symphony zeneigazgatójaként működött, majd 1996-ban a hamburgi Norddeutscher Rundfunk zenekarának élére került, innen pedig két esztendővel később a lipcsei Gewandhaus nagy múltú zenekarához szerződött, ahol Kurt Masurt követte és az őt 2005-ben váltó Riccardo Chailly elődeként dolgozott. A budapesti fellépés idején nyolcvankilencedik évében jár: alighanem ő az egyik legidősebb karmester, aki az intézmény eddigi tíz éve során a müpa pódiumára lépett.