Lázár, Olimpia

"Azok se tudnak klasszikus zenét hallgatni, akik szeretnek"

2015.10.22. 09:15

Programkereső

Hollós Máté tevékenységi körét szinte lehetetlen röviden összefoglalni. Amellett, hogy elismert zeneszerző, zenei szakíró, a Hungaroton Music Zrt. vezérigazgatója és a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke, hihetetlen energiákkal és őszinte elhivatottsággal munkálkodik a magyar zenehallgató közönség művelésén. Október 29-én és november 19-én folytatódik a zenehallgatás fortélyairól szóló előadássorozata a Szabó Ervin Könyvtárban.

- Azt gondolná az ember, zenét hallgatni mindenki tud. Ezek szerint ez naiv gondolat?

- Évtizedek óta vesszőparipám a téma, mert azt figyeltem meg, hogy még azok se tudnak klasszikus zenét hallgatni, akik szeretnek. Így sokkal kevesebb élvezetet nyernek a zenehallgatásból, mint amennyi potenciálisan benne van. Mintha egy regényolvasó nem tudná összerakni, hogy a könyv 82. oldalán az ölte meg XY-t, aki a 16.-on beleszeretett. Nem kapcsolják össze a zenei folyamat különböző elemeit; ez olyan, mintha a habot ízlelgetnék egy torta tetején – pedig alatta van a sok krém meg a mazsola.

- Hogyan lehet „jól” zenét hallgatni?

- Nem tudósokat, tudálékos zenehallgatókat próbálok nevelni, nem úgy kell elképzelni, hogy az ideális koncerthallgató feszülten figyel, és megböki a szomszédját, hogy „hallod, most átment Esz-dúrba!”. Ha valaki ismeri a zeneszerzői eszköztárat, akkor jobban tudja követni a zenemű folyamatait, több részletét tudja értelmezni. Nemcsak felületesen a fülébe mászik egy-egy dallam, harmónia vagy ritmikus elem, hanem ráébred azok szerepére is. Nem a zenének vagy a zeneszerzőnek lesz ettől jobb, hanem a közönségnek. A zenehallgató idegpályáit kell átalakítani. Olyan ez, mint az életben minden élvezet, például az evés. Az embernek először ízlik valami, aztán a gyakorlatban egyre jobban azonosítani tudja az ízeket; így válik ínyenccé. Ahogy a verselemzés se nélkülözhető az irodalomtanulásban: meg kell ismerni az eszközöket, amelyek működtetik a költészetet – és ugyanígy azokat, amelyek a zenét.

- Mi a tapasztalat, működik ez a fajta szemléletformálás?

- Ezeket az interaktív foglalkozásokat kipróbáltam már kisgyerekektől nyugdíjasokig, zenét jól ismerőktől kezdve mátészalkai szakmunkásképzős diákokig, akiknél féltem, hogy meg fognak verni, amiért ilyesmikről beszélek. De sikerült az érzékeiket megszólítanom, ugyanis nem információkat közöltem a zenéről, nem műszavakra tanítottam őket, hanem nyitogatni próbáltam a fülüket.

- Ez nem lehet könnyű: a mai zenei környezetben a Youtube-bal, a különböző könnyűzenei stílusokkal és zenei hatásokkal kell felvennie a versenyt a komolyzenének. Nem szélmalomharc ez?

- Tekinthetjük annyira kaotikusnak az egész zenei világot, hogy azt mondjuk: ebben már szinte reménytelen eljuttatni a komolyzenét az emberekhez. Lehet, sok igazság van ebben, de nekem nem az a dolgom, hogy az igazságot elismerve visszavonuljak. Meggyőződésem, hogy bár biztosan fogy, elfogyni azért nem fog a komolyzene közönsége. Azt gondolnánk, régen mindenki Haydn-t hallgatott; pedig csak azok hallgatták, akik bent ültek a kastélyban Eszterházán. A többiek kint arattak, szántottak, fogalmuk sem volt arról, mi történik odabenn. Amióta az emberiség kultúrtörténetében létezik a művészi zene, sose volt többségi hallgatósága. Ma már mindenki számára elérhető lenne a médiumoknak és az internetnek köszönhetően, nekem viszont nem statisztikát kell készítenem, hanem azokat kell szolgálnom, akik hajlandóak figyelni.

- Melyik zeneszerző a kedvence, kin lehet a legjobban formálni a zenekedvelők érzékeit?

- Nincs kedvencem; majdnem bármilyen, akár számomra ismeretlen művel is érzékeltetni lehet a lényeget. Nem egyformán működnek viszont a különböző korszakok zenéi: például mindazok az elemek, amelyek Beethovennél tipikusak, Bachnál mutatóban sincsenek. Beethovennél az ellentéteken alapul minden, Bachnál egy folyamaton, a továbbszövés rendszerén, amiben a motívumokat egymás után, köztük logikát teremtve kibontja, nem pedig szembeállítja őket. A dalban is rengeteg zeneszerzői teljesítmény van, pedig mindenki azt gondolja róla, hogy amíg énekel az énekes, a zongorista mellette csak valamit pöncög. Ennek kiváló cáfolatai a Britten-népdalfeldolgozások: amíg az énekes egy egyszerű népdalt énekel három strófában, addig a zongorában rengeteg zenei közlendőt találni, sok részletet átgondoltan, ugyanakkor természetesen komponált meg a szerző. Ezt még kevésbé szokta észrevenni a hallgató, ahogy azt se, hogy a hangok sem egyformán fontosak. Egy klasszikus műben a témák fontos hangjaira megannyi átvezető, díszítő hang esik.

- Kortárs művet szokott-e tálalni a hallgatóságnak?

- Nem zárkózom el előlük, viszont az az érzésem, hogy sokszor csak látszólag bonyolultabbak. Gyakran inkább az intellektus, mintsem az érzékek figyelmét igénylik. Nem is az a célom, hogy az emberek rácsodálkozzanak valamire, amit eddig nem ismertek. Hanem inkább amiről azt gondolják, ismerik, vegyék észre, hogy valójában nem is.

- Arra nem gondolt, hogy ezt a fajta zeneértelmezési módszertant az oktatási programok részévé tegye?

- Amikor zeneakadémista voltam, voltak ilyen ambícióim. De már akkor nagyon nehéz lett volna előrelépni ebben, ma pedig már szinte lehetetlen. Az én gyerekkoromban virágzott a Kodály-módszer, még tudtunk tisztán énekelni, de ilyesmit akkor se tanítottak nekünk. Mára szinte kiirtották az énekórákat az iskolából. Bár most van egy törekvés arra vonatkozóan, hogy minden nap énekeljenek a gyerekek, és a mindennapos tornaóra mintájára megteremtődjön a lelki gimnasztika is. Ez jó, mert az énekléssel ki lehet adni valamit, amit ezáltal feldolgoznak, de ez teljesen más, mint a befogadói oldal művelése. Ahhoz ének-zene órák kellenének jól képzett tanárokkal. Az én fiatalságom óta eltelt három évtizedben ez a helyzet meredeken romlott.

Hollós Máté
Hollós Máté

- Ez a hiányosság hogyan mutatkozik meg mondjuk egy koncerten?

- Szokás mondani, hogy a közönséget csak szeretni lehet, úgyhogy én rossz szót nem mondok. Nem is ők tehetnek az előbb elemzett hiányosságról. Persze nem szeretem, ha zörögnek és köhögnek, de ez annak a következménye, hogy nem tudják követni, mi zajlik a koncerten. Figyelje meg: ha elkezd valakit érdekelni a darab, nem fog köhögni. Magamon is észreveszem, hogy ilyenkor eltompulnak a testi működések, mert a szellem figyel, és ez lefoglalja a testet. Olyankor krákognak a nézők, ha unják a műsort, és pont olyankor unják, amikor a legfontosabb dolgok történnek a zenében. Amikor egy lassú tételben a zeneszerző „vallomást tesz”, ott van a lényeg. A kortárs zenei koncerteken tüntetően is jön a köhögés, jelezve, mennyire nem találnak kontaktust a zenével.

- Különbözik a magyar közönség a külfölditől?

- Úgy látom, hogy Európában picit csökken az érdeklődés a művészi zene iránt, viszont ugyanilyen, vagy még nagyobb arányban nő Ázsiában. Japán régóta vezeti ezt a mezőnyt, de hogy meddig, az csak azon múlik, hogy Kína ez irányú fejlődése milyen ütemben gyorsul. Kínában kialakult egy Európa iránt érdeklődő zenekultúra: először is nagyon jó hangszereseket nevelnek, másrészt nevelik a közönséget. Épp a napokban hallottam Kínában járt zenészbarátomtól, hogy megtanítják, hogyan kell a koncerten viselkedni; ez már az előszobája annak, amit én szeretnék a hallgatóknak átadni. Művészet terén nagyon felnéznek Európára, ahol a ma ismert zenetörténet túlnyomó része keletkezett. Őket nagyon megérinti, hogy ide látogatva olyan helyeken sétálhatnak, ahol annak idején Beethoven és Bartók. Ez iránytű számukra.

- Felvetődik a kérdés, ami alapvető dilemma a kultúrában: mi a művészet feladata? Elgondolkoztasson, megdolgoztasson, vagy szórakoztasson, ellazítson?

- Nem gondolom, hogy ezek egymásnak ellentmondó hatások. Nem lehet minden zenét egyformán hallgatni. Sok olyan különböző, egyébként általam is szeretett szórakoztató zenei műfaj van, amely nem igényli, hogy jobban elmélyüljünk benne. Visszatérve az ételhasonlatra: vannak olyan ételek, amelyeket nem lehet ínyenc módra enni, nem olyan rafináltan készítették őket, nem is állnak olyan sok összetevőből, mint egy gasztronómiai különlegesség. De ettől még lehet élvezni és szeretni ezeket. A művészi zene a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig úgy van megkonstruálva, hogy abban nagyon sokféle íz fellelhető. Ezeket nem érdemes otthagyni.

- Mit gondol az eladhatóság irányába tett próbálkozásokról, például a Virtuózokról, vagy a klasszikus zenét popzenei köntösbe bujtató, látványos show-król? Felhígul-e ettől a szakma?

- A populáris próbálkozásoktól különválasztanám a Virtuózokat, ami kiváló vállalkozás volt, valódi, jelentős tehetségeket hozott a felszínre. Bőr alá komolyzenét kapott injekciózva az a közönség, amelyik inkább a verseny és a külsőségek miatt nézte. Hogy a zenei életben fellelhetőek különböző hígító elemek, azzal nem szeretnék nyársat nyelt módon szembeszegülni. Mindig lesz ilyenfajta magamutogatás; hiába egyértelmű, hogy a zongorázás nem azon múlik, hány hangot üt le egy perc alatt a zenész. Lehet, hogy az illető kiválóan zongorázik amúgy, csak ezzel akar feltűnni. Az efféle artistamutatványok nem ártanak és nem is használnak a zenének. Aki ezeknek bedől, ahhoz úgyse fog közel kerülni a zene: ha valaki nem tud élvezni egy lassú tételt, annak mindegy, 100 vagy 200 hangot hall egy perc alatt. Valami ellen küzdeni azonban nem úgy kell, hogy kiállunk a placcra, és kiabáljuk, hogy mennyire nem jó, hanem azt tesszük minél inkább láthatóvá, ami jó. Például a Virtuózokat.

Hollós Máté
Hollós Máté
Fotó: Garas Kálmán

- A Hungaroton lemezkiadó cég vezérigazgatójaként bizonyára konkrétabban is szembesül az eladhatóság problémáival. Ebből a szempontból mennyire vészes a helyzet?

- A lemezpiacon természetesen tükröződik a kicsit fogyó piac, a hanghordozóipar általános válsága sújtja ezt a területet is. Ez talán inkább átalakulás, mert azoknak a felvételeknek is el kell készülniük, amelyek felkerülnek az internetre. Ami probléma, és aminek a modelljét nehéz újra kitalálni, az az, hogy míg korábban a lemezeladások pénzt termeltek, addig az internetes forgalmazásból nem keletkezik annyi bevétel, mint amennyit vissza kéne forgatni.

- Ezt most a fellépésekből próbálják pótolni az előadók, legalábbis a könnyűzenében.

- Most már a komolyzenében is létezik ez a jelenség. A zenészek tudják, hogy a hangfelvétel-készítésben nem az az üzlet, hogy majd megveszik vagy letöltik az albumaikat, hanem hogy azok felkeltik az irántuk való figyelmet. Ha egy jó felvétel kikerül az emberek elé, sok koncertet hozhat a konyhára, most ebbe az irányba változik a hangfelvétel jelentősége. Csak meg kell teremteni az anyagi alapokat, amik ezt a folyamatot lehetővé teszik. Sajnos azt kell mondanom - és itt nem személyi, hanem strukturális kérdésről van szó -, hogy a mai Magyarországon jó ideje nincs meg ennek a mecenatúrája.

- Ön a zenei szakmán belül a másik oldalt is képviseli. Mi a helyzet az alkotó, a zeneszerző Hollós Mátéval, akiről ennyi feladat közepette nehéz elképzelni, hogy a művészet elefántcsonttornyába visszavonulva zenét szerez?

- Most egy fagottnégyest írok a Corridor Quartetnek – ezt decemberben mutatják be –, valamint egy zongora-klarinét-cselló trión dolgozom, ami után ismét egy zenekari mű következik. Az én életem nem az elefántcsonttoronyról szól, persze biztos jó dolog lehet ott alkotni. Sosem anyagi kényszerből, vagy más külső indíttatásból indultam el az egyéb területek, a kiadói, a cikkírói és az ismeretterjesztői irányba, hanem ezek mind a véremben vannak, mindig kedvem volt hozzájuk. Volt nehezebb korszak az életemben, amikor a mindennapos munkába járás annyira lefoglalta az időmet, hogy csak hétvégenként tudtam komponálni. Ekkor tanultam meg koncentráltan dolgozni. Ma már picivel több az időm, de ma is fontos, hogy úgy tudjak gondolkozni a darabjaimról, hogy nincs előttem kottapapír. Például mikor autóban ülök, akkor is foglalkozom a darabjaimmal. Az a fontos, hogy amikor odakerülök a kotta elé, akkor meglegyen a kellő koncentráció. Mert ihlet mindig van.