Szilárda

Cziffra, a virtuóz

2016.01.04. 20:03

Programkereső

Neve bárhol a világon a zongorázni tudás szinonimája lett. Úgy, ahogy korábban Liszt Ferenc neve is. Gyakran emlegették úgy Cziffrát, mint Liszt méltó, sőt egyetlen igazi zongorista örökösét.

Cziffra Györgynek talán többen ismerik kalandregénybe illő élettörténetét, mint művészetét, hangfelvételeit. Világraszóló sikerekben és szörnyű tragédiákban egyaránt része volt, de tehetsége révén a mélységbe taszítottság után sorsában mindig - ahogy ő mondta - "újabb művészi feltámadás" vette kezdetét.

Cziffra György
Cziffra György

Neve azonban emellett - aki kicsit is otthonos a komolyzene világában - bárhol a világon a zongorázni tudás szinonimája lett. Úgy, ahogy korábban Liszt Ferenc neve is. Gyakran emlegették úgy Cziffrát, mint Liszt méltó, sőt egyetlen igazi zongorista örökösét.

Tehetsége egyéni adottság volt, de kivételes tudását több évszázados kollektív zenei múltra építhette, amelynek meghódításához neki is végig kellett járnia a művészi egyedfejlődés útját. Hangszerének páratlan virtuózává vált, de szellemi értelemben is tökéletes ura lett az általa megformált anyagnak. A virtuozitás fizikai adomány, amely csak óriási munkával fejleszthető ki és érlelhető meg, mégis önmagában sokszor üresnek tartják a hozzáértők. Akrobatikának, egyenesen cirkuszi mutatványnak nevezik lesajnáló módon, holott a technikai tökéletesség a zongorázásban sem nélkülözhető. De Cziffra György, bár mindenkinek a káprázatos virtuóz képe ugrik be róla először, szellemi - vagy ahogy a muzsikusok mondják- zenei értelemben is a legmagasabb rendű művészet elkötelezettje, és művelője volt.

Virtuozitása nem a semmiből érkezett. Már a korai barokk óta, és a 18-század közepétől azután egyre gyorsuló módon vált igénnyé a hangszerjátékosok mesterségbeli tudása.Egyre magasabb fokon állították a zeneművek az előadók elé a technikai igényeket. Az énekeseknél, főleg Itáliában hamarabb, az érett barokk kortól a hangszereseknél is, világszerte.A klasszika idején már nemcsak hosszú évek munkájára, hanem jó manuális képességekre is szükség volt már.Egyre inkább elváltak a "Kennereknek"és a "Liebhabereknek"- tehát a mondjuk úgy: hivatásosoknak és a műkedvelőknek szánt darabok. Haydn, Mozart de még inkább Beethoven műveinek adekvát megszólaltatásához már professzionális művészekre volt szükség, de egy-egy kitartó műkedvelő azért - néhány kivételesen nehéz darabtól eltekintve - nagy szorgalommal még meghódíthatta ezeket a hegycsúcsokat.

Cziffra György
Cziffra György

Az 1820-as évek végétől azonban a vezető művészek művei már nem igen voltak megfelelően eljátszhatók amatőrök által. Liszt és Chopin pályakezdése, valamint a Párizsban kibontakozó zongoravirtuóz-kultusz végleg olyan nehézségű darabokat termelt és követelt, ami már csak kivételezettek számára volt megközelíthető.

Sok mindennel összefüggött ez a jelenség: társadalmi igénnyel, az ipari forradalom mintáival, a fogyasztói szokások megváltozásával. Az egyre népesebb és fizető jegyeket váltó publikumnak nagyobb termekre volt szüksége, mint a 18. század főúri kastélyok dísztermei, vagy a tehetős polgárok szalonjai. Ehhez nagyobb hangerejű és sokkal jobb mechanikai lehetőségeket nyújtó hangszerek is kellettek. A zeneipar, a virtuóz hangszertechnika fejlődése és a zongoraépítés kart-karba öltve haladtak, inspirálták és kihívások elé állították egymást.

Cziffra György
Cziffra György

De az igazi lökést egyetlen ember adta a technikai igények robbanás-szerű, néhány év, legfeljebb évtized alatt bekövetkező növekedésének, aki ráadásul nem is zongorista volt: Niccolo Paganini. Oly mértékben volt birtokában a hangszeres tudásnak, mint őelőtte senki. Olyan hangokat nyert ki hangszeréből, amire gondolni sem mertek korábban. Olyan bravúrokra volt képes, ráadásul mindezt oly szuggesztív erővel adta elő, hogy egyenesen földöntúli kapcsolatot tulajdonítottak neki. Aki így tud bánni hangszerével, az csak az ördöggel cimborálhat, mondogatták, s nem is kevesen komolyan gondolták ezt. Liszt Ferenc szinte megittasulva Paganini hatásától maga is elhatározta, eléri mindazt saját hangszerén, amit Paganini a hegedűn tudott. Így született meg a "transzcendens" etűdök sorozata, amely már címében is utal a földöntúli nehézségekre. Bizony, a közönséget 1830 után már csak ilyesmivel lehetett elkápráztatni.

A 19. század azután Liszt és légiónyi pályatársa, követője, tanítványa jóvoltából az egymással konkuráló, egymást kiegészítő zongorázás jegyében zajlott. Liszt hosszú életútjának vége felé már más zongorázási és főleg zenei stílusideál felé fordult, de növendékei még a nagy virtuóz korszak bűvöletét vitték magukkal. Egyik kedvenc késői tanítványa Thomán István adta tovább Magyarországon ezt az örökséget, többek között Bartók Bélának, Dohnányi Ernőnek, Ferenczy Györgynek. Cziffra tanárai Dohnányi és Ferenczy lettek, tehát a liszti hagyományt ha nem is első, de korszakos jelentőségű mesterektől, harmadkézből vehette át, s állhatott a 20. század második felében e tradíció méltó szolgálatába.