Valér

Utolsó pillanat

2016.03.01. 09:46

Programkereső

Amikor egy zenekar három olyannyira közismert darabbal érkezik, mint a Bécsi Filharmonikusok és Valerij Gergijev tették február 23-án, felmerülhet a hallgatóban, hogy vagy biztonsági játékot játszanak – a biztos sikerre hajtanak –, vagy esetleg valami extrém, egészen különleges újdonsággal, meglepetéssel tudnak szolgálni.

A sokak által a világ legjobbjaként nyilvántartott Bécsi Filharmonikusok, akik egy évvel ezelőtt Mahler Ötödikjének briliáns előadásával kápráztattak el bennünket, ezúttal a nemzetközi zenei élet egyik éllovasával, Valerij Gergijevvel az élükön Wagner, Debussy és Muszorgszkij remekműveit hozták el.

Valerij Gergijev
Valerij Gergijev
Fotó: Posztós János, Müpa

A bolygó hollandi nyitányának első hangjai után választ kaphattunk a kérdésre. Semmi más, mint a zenekar együtt lélegző egysége, a teljesen világos és koncepciózus dirigensi munka – amelynek komoly része a próbákon folyt – és a tökélyre fejlesztett hangszertudási biztonság az, ami előttünk feltárult már az indító tremolók és kürthangok folyamán. Ami Bécs különlegessége, a hajlékonyság, amelyet már a tavalyi Mahler-szimfóniában is megcsodálhattunk, itt először a nyitány első nagy kulminációs pontja utáni elnémulásban, a leheletfinoman megérintett üstdob négy A hangjánál vett körül bennünket. A tökéletes csend létrehozása ismét sikerült, és erre az angolkürt puha, gyönyörűen frazeált dallammal válaszolt, az őt részben kettőző kürt pedig hihetetlen finomsággal olvadt eggyé a panaszos hangszínnel. Ahogyan a nyitány épült-épült tovább, azon gondolkoztam, hogy igen, ez az igazi romantika, a színpadiasság természetes varázsa, a szélsőségességek, a fönt-lent kilengések bátor vállalása – és mindezt úgy elérni, hogy a mű erős, pontos irányítás alatt áll, semmi felesleges ugrándozást nem láttunk.

Valerij Gergijev és a Bécsi Filharmonikusok
Valerij Gergijev és a Bécsi Filharmonikusok
Fotó: Posztós János, Müpa

Gergijev, akinek egészen egyedi kézmozdulatai, pálcát sem igénylő dirigálási stílusa mára fogalommá vált, halálos biztonsággal rezzentette fel a muzsikát alvó pillanataiból minden egyes erőteljes kitörésben. A dinamikai kontroll nem engedte szétfújni, szétrecsegni a nyitányt, a záróakkord is a zeneszerző előírása szerinti forte lett. A kontroll a tempóban is megnyilvánult, bár időnként nagyon vékony a jég a feszesség és a kapkodás között azonban Gergijev, aki Szentpéterváron az egész operát is vezényelte már, láthatóan élvezetesnek és érthetőnek tartja Wagner világát, a végső nagy elcsendesedésben, a hegedűk D-dúr kinyílásában pedig megértettük, hogy a zárlat forte ütésétől eltekintve, miért nem a hagyományos fortissimo vagy stretto kódával ér véget a nyitány, hanem így van tökéletesen befejezve. A már ekkor ünneplő tapssal válaszoló közönség is megérezhette mindezt.

A tenger Debussy talán legtöbbet idézett alkotása, hangjai sokunk számára egészen a hajdani középiskolai énekórák recsegős lemezjátszójáig visszavezethetőek. A három vázlat, bár a szerző így hívta, valójában egyáltalán nem a „legimpresszionistább” mű Debussy oeuvre-jében: konkrétan körülhatárolható témái, visszatérései, hangnemi kanyargásai a látszólagos kavalkád mögött rendben és logikusan állnak. Csakhogy ezek a tartószerkezetek könnyedén a ködbe vesznek, és mindig ünnep, ha valaki fellebbenti róluk a zenekar gomolygásának fátylát. Nos, ehhez kellett Gergijev és a bécsiek hallatlanul egyedi fegyelme és klasszikus megoldások iránti érzékenységük.

Valerij Gergijev
Valerij Gergijev
Fotó: Posztós János, Müpa

Már a mű elején a halk, de markáns trombitaszóló, melynek dallama visszatér itt-ott, annyira pontosan és érzékenyen volt kiemelve, hogy beleette magát a fülünkbe. Nemkülönben a csellószólam négyfelé osztott híres rubatója – amelyet a partitúrában a szerző eredetileg 16 gordonkától kívánna meg, itt most „csak” tízzel volt jelen a zenekar – olyan szólamegyensúllyal, belső fegyelemmel szólaltatta meg a kottaképet, hogy elakadt a lélegzet. Dirigens és zenekar a témákat, az összefüggéseket kereste ebben a rendkívül bonyolult partitúrában, melynek virtuóz és valóban varázslatos színei megannyi csapdát is rejtenek: ha elakadunk a hangzás puszta szépségénél, akkor még nem láttunk le a tenger fenekéig.

Az első tételben a hajnal és a dél ragyogása nagyszerű építkezés folytán valósult meg, rendkívül pontos crescendókkal, a partitúra mélyének is az életre keltésével. Gergijevet maximális figyelem vette körül, sajátos vezénylési stílusa miatt e mű nagy koncentrációt igényel, de a bécsiek egyszerűen remekeltek, semmi nem zavarta meg a nagy összhangot, a párbeszédet. A hangversenyterem páratlan akusztikájában pedig a leghalkabb hárfapendülés is tisztán és pontosan színezte a hangzást, az első tétel utolsó akkordjában pedig gyönyörűen maradtak fenn az „égbolton” a trombiták hangjai.

A második tétel talán a legproblémásabb, legmerészebb, de Gergijev feszessége itt sem engedett lazulást, biztonságot adóan érződött a mindent egységben gondoló karmester jelenléte. A sok triolás felbontás és ereszkedő dallamív igen sokban emlékeztet az első tétel fő témáira, és az utalások ezen az estén minden esetben nagyon hangsúlyosak voltak. Hallatlanul precíz hullámjáték végén enyészett a semmibe a záró E-dúr akkord a harangjátékon, az üveghangú hegedűkön és a nagybőgőkön.

Valery Gergiev

A Müpa rezidensei

A Müpa tíz éves működésének minden bizonnyal egyik jelentős fegyverténye, hogy a világ egyik legjobb szimfonikus zenekarát (mindenesetre a két leghíresebb – Berlini Filharmonikusok, Bécsi Filharmonikusok – közül az egyiket) jelenleg megállapodás köti a Komor Marcell utcai intézményhez: a Bécsi Filharmonikusok a Müpa állandó vendégzenekara. Megérdemli ezt a megbecsülést a magyar zenekultúra, hiszen a magyar zenét és az osztrákot számos szál fűzi össze.

A zárótétel legnagyobb meglepetése az volt, hogy talán még soha nem hallottam a híres nagy témát úgy, mint egy igazi szimfonikus fejlesztésre érett, rendkívül invenciózus ötletet, amely valóban olyan, mintha César Franck műhelyéből bukkant volna elő. A finálé tehát itt végképp nem az apró sziporkák halmazáról szólt, Gergijev nagy arányérzékkel használta ki a zenekar klasszikus hagyományait, nemes és telt hangzásait, s mutatta meg azt, hogy Debussy műve néha inkább szimfónia, mint programzene, és a záró ütemekben is hallatszott a Desz-dúr hangzás meleg fénye, amolyan igazi napsugárként csillogva.

A szünet utánra maradó Egy kiállítás képei elegáns, szép fényű trombitaszólóval indított, és a rézfúvósok végig megmaradtak a megfontolt, nyugodt tempójú, klasszikus hangzásnál, hagyták, hogy maga a téma sodorja, vigye őket a maga természetességével. A tételek közül az öreg kastély panaszos szaxofondallama egészen gyönyörűen sikerült, a kíséret finomságait, a csellók igazi tenuto lüktetését pedig valóban tanítani lehetett volna. Samuel Goldenberg és Smüle párbeszéde rendkívül feszes rubatókkal, finom humorral állt előttünk, a kiscsirkék táncát szédítő sebességre pörgette fel a dirigens, megmutatva zenekara minden virtuozitását és a rövid tétel legutolsó hangjának kissé mókásan hetyke megszólaltatásához is maradt szufla a zenekarban. Félelmetesen zúgtak a katakombák réz-visszhangjai, a fülrepesztő disszonanciák valóban elementáris hatást keltettek.

Valerij Gergijev
Valerij Gergijev
Fotó: Posztós János, Müpa

A zárótétel középső epizódjában a fafúvók halk korálja nagyon puhán, egyszerű hangzással vezette be a sejtelmes mélységből ébredő harangkongást, amely után sok esetben már ellövik a koncerteken az utolsó nagydob-patronokat is, de itt nem: Gergijev egészen az utolsó nagy crescendóig építette ezt a nagykaput, nem dobálta össze a kőtömböket, nem lassított modorosan, feleslegesen sokat, és még a hatalmas hangorgia is kiegyenlítetten, szépen szólt az utolsó pillanatig. Teljesen megérdemelt volt a kiáltozó, magáról megfeledkezett közönség dörgő vastapsa, amely után a dirigens ráadásként Csajkovszkij Csipkerózsika-balettjének szépséges Panorama-tételével búcsúzott. A Bécsi Filharmonikus Zenekar most más arcát, de pontosan ugyanazt a színvonalat mutatta, mint legutóbb. Romantikus és modern művek klasszikus hangzásban – izgalmas és szép találkozás volt, felejthetetlen pillanatokkal.