Lázár, Olimpia

Tárgyias zenék

2016.05.23. 08:16 Módosítva: 2016-05-23 12:50:40

Programkereső

Ritkán hallani olyan hangversenyt, amelyen a megszólaló művek olyan termékenyen és elgondolkodtatón utalnak egymásra, ahogyan ezt Stravinsky és Steve Reich kompozícióival történt legutóbb, május 18-án a Zeneakadémián, A zenekar mesterei című koncertsorozat Rácz Zoltán vezényelte estjén.

A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának hangversenye, amelyről az alábbi kritikában szó esik, előzetesen meghirdetett műsorában még Ligeti György Hegedűversenyét ígérte második számként, Stravinsky különleges alkotása, a Fúvósszimfóniák után és Reich The Desert Music című terjedelmes opusa előtt. Keller András lett volna a szólista – bevallom, számomra ez a Ligeti-produkció képviselte várakozásaimban a koncert egyik legfőbb vonzerejét: ritkán hallható, kései darab, amelyben a népzene hatása is érzékelhető. Végül azonban Stravinsky Zongoraversenyét hallottuk Borbély László szólójával, s ez a fejlemény sem okozott csalódást.

Rácz Zoltán
Rácz Zoltán
Fotó: Felvégi Andrea

A három mű feltűnően rímel egymásra. Azon persze nem kell csodálkoznunk, hogy a hallgató megfeleléseket fedez fel Stravinsky két kompozíciója között, hiszen a Fúvósszimfóniák (1920), és a Zongoraverseny (1924) a zeneszerző hasonló esztétikájú alkotói korszakának szülöttei. Stravinsky mindig „tárgyilagos”, ezekben a neoklasszikus (máskor neobarokk) években azonban különösen az. 1923-ban írja Oktettjét, melynek híressé vált önelemzésében szerepel a sokat idézett mondat: „Oktettem zenei tárgy”. Stravinsky ez idő tájt határozottan tiltakozik a zene magyarázása, interpretálása, érzelmi megközelítése ellen (egyébként nemcsak ő: Ravel is hasonlóképpen gondolkodott), tiszta színeket keres, és deklaráltan kerülni kívánja az úgynevezett „árnyalatokat”. Ez a szellem mind a Fúvósszimfóniákat, mind a (Bartókra is hatást gyakoroló) Zongoraversenyt áthatja. Objektívan, szenvtelenül kell ezeket a műveket játszani, s ez a szándékolt ridegség teremt azután olyan sajátos erőteret, amely mindennek ellenére megtelik feszültséggel. Rácz Zoltán pontos és szuggesztív vezényletével a Zeneakadémia fiatal fúvósai a szerző által megkövetelt „litániaszerű” modorban, a rövid motívumok szertartásos ismételgetését és a fragmentált forma töredezettségét hangsúlyozva, tisztán, kidolgozottan és a műhöz illő távolságtartással szólaltatták meg a Fúvósszimfóniákat (amelyeknek címében a „szimfónia” szó nem a klasszikus gyökerű műfajra utal, csupán az összhangzást jelölő szó görög megfelelője). Azt sem palástolta az előadás, hogy a szerző által óhajtott objektív hangvétel ellenére a műben fel-felbukkannak egy korábbi mű, a még nagyon is emocionális Tavaszi áldozat motívumemlékei.

raczlk
Fotó: Felvégi Andrea

Borbély László felkészülten és virtuózan, a darabhoz szükséges állóképességgel játszotta Stravinsky Zongoraversenyét. A 18. századi sonata da chiesákra (templomi szonátákra) emlékeztető formamodellhez (lassú—gyors—lassú—gyors) igazodó mű barokk motorizmusa energiát sugárzott keze alatt, éltek a hangsúlyok, hatott a szárazság és szigor, de emellett a Zongoraverseny tűzijátékszerű, sziporkázó virtuozitása is illúziókeltőn érvényesült. Borbély László olvasata a mű lassú részeinek ambivalens karaktere felé is érzékenyen fordult, világossá téve, hogy ezekben a szakaszokban a jellegzetes maestoso hangvétel fennkölt tartását némi irónia színezi át. A mindig nagyszerű Rácz Zoltán gondos betanításában a zenekar, amely a Zongoraversenyben a Fúvósszimfóniák koncepciójához hasonlóan rendhagyó összetételű (a fúvósokon kívül csak nagybőgőket foglalkoztat, hegedűket és brácsákat nem), ezt a művet éppoly felkészülten és gördülékenyen tolmácsolta, mint a koncert bevezető számát.

Steve Reich The Desert Music (1983) című, mintegy háromnegyed órás alkotása hatvanhárom évvel a Fúvósszimfóniák után keletkezett, mégis kitapintható egy gondolati szál, amely a húszas évek Stravinsky-műveit és a nyolcvanas évek Reich-kompozícióját összeköti, s ez nem más, mint a már említett távolságtartás, tárgyiasság. Reich, aki ezt a kórusra és hangszeres együttesre komponált opusát a nagy amerikai költő, William Carlos Williams (1883—1963) szövegeire írta, nem „ábrázolja”, nem „illusztrálja” művének szövegét, sőt még csak arra sem fordít gondot, hogy a komponálás során a faktúrát úgy alkossa meg, hogy a szöveg a kórus előadásában érthető és követhető legyen. Az egyik szálon fut mű „költői tartalma”, „jelentése”, s egy másikon halad előre a zenei történés, amelyhez a szerző a Stravinskytól ismert objektivitással viszonyul. Elemzői apokaliptikus üzenetként értékelik a The Desert Musicot, ami pedig a zenei struktúrát illeti, ez a mű, amely két évvel később keletkezett, mint az életmű talán legismertebb darabja, a Tehillim (Zsoltárok), a Reichtől jól ismert, rövid dallamsejtekből építkező, erősen polifon, komplementer ritmikájú, mágikus-repetitív világgal szembesít, nagy felületeken bontva ki a sajátosan hullámzó dinamikájú, jellegzetesen időtlen hatású zenét.

Borbély László
Borbély László
Fotó: Felvégi Andrea

Mi, magyar zenehallgatók különösen fogékonyak lehetünk a darabnak arra a vonatkozására, amely a The Desert Musicot Bartókhoz kapcsolja, s ez a szimmetrikus nagyforma hídszerkezete (ABCBA). A darab Rácz Zoltán elhivatott és fölényes tudásról tanúskodó vezényletével remek előadásban szólalt meg, s ennek sikere a zeneakadémiai hallgatók hangszeregyüttese mellett a londoni Synergy Vocals érdeme is: a kitűnő együttest vezetője, Micaela Haslam mintegy két évtizede éppen Steve Reich biztatása nyomán, egy Tehillim-előadáshoz kapcsolódva alapította. Magasrendű, hézagpótló produkciókat hallottunk ezen az estén; olyan koncerten lehettünk jelen, amelynek a szó legnemesebb értelmében tartalma és értelme volt.