Lázár, Olimpia

„Kocsis Zoltán halála nemzeti tragédia”

2016.11.08. 10:31

Programkereső

Vidovszky László, Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző, zenepedagógus, a november 6-án, 64 éves korában elhunyt Kocsis Zoltán kapcsán megfogalmazott gondolatait közöljük.
Sáry László, Jeney Zoltán, Vidovszky László és Kocis Zoltán
Sáry László, Jeney Zoltán, Vidovszky László és Kocis Zoltán
Fotó: Felvégi Andrea

Nemzeti tragédia, mert a magyar zeneélet színvonalát alapvetően meghatározó majdani előadások már soha nem valósulnak meg. Nemzeti tragédia, mert Kocsis Zoltán a XX. századi magyar zene második felének vitathatatlanul legnagyobb zenei tehetsége volt. És nemzeti tragédia azért is, mert ennek a tehetségnek a természete is egyedülálló volt.

Pilinszky ír a zsenialitás két fajtájáról, egyik az abszolút tehetségtelen – Dosztojevszkij –, aki folyton küzd, a másik az abszolút tehetség, akinek minden sikerül – Mozart. Kocsis Zoltán Kurtágot is olyan magától értetődő természetességgel játszott mintha Mozart volna. És fordítva.

Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Kocsis Zoltán és Eötvös Péter
Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Kocsis Zoltán és Eötvös Péter
Fotó: Huszti István

Senki a világon nem tudott Bartókról annyit mint ő, és már nem is fog!

Ő még Kodály és a többi kortárs révén a legtermészetesebben és a leghitelesebb módon kapcsolódhatott az örökséghez, amit ugyanakkor az utókor teljes tudásával és eszköztárával tudott felmutatni.

És mennyivel kevesebbet tudnánk nélküle Rachmaninovról, Richard Straussról, Schönbergről. Vagy Jeneyről.

Vannak, akiknek a jelentőségét pusztán az életművük határozza meg, függetlenül attól hogy sok vagy kevés. Bach, Webern. De vannak, akik valami mást, többet jelentenek a számunkra:

valakit, akinek a puszta jelenléte is képes segíteni.

Aki bármikor képes jó ügyek mellé állni, harcolni, akivel szemben minden erő hatástalan. Akinek a puszta jelenléte bátorságot ad másoknak is, jobbik énük kibontására készteti őket.

A szabadság dimenzióinak az érzete.

Nem egy ideologikusan meghatározott szabadságé, hanem ahol a korlátokat legfeljebb az univerzum legmélyebb törvényei jelentik.

Legnagyobb sikereimet köszönhettem neki. Hogyan tudnék bármit is elfelejteni...