Auguszta

A reménytelenség komikuma

2016.12.01. 08:21

Programkereső

November 24-én a Müpában harmadik alkalommal hangzott fel Eötvös Péter oratóriuma, a Halleluja – Oratorium balbulum (alcíme szerint: Négy töredék), a nyári salzburgi ősbemutatót és az előző napi bécsi előadást követően.

A művet, amelyet a Bécsi Filharmonikusok felkérésére komponált, Bécsben és Budapesten is maga a szerző vezényelte. Az ősbemutató karmestere még Daniel Harding volt, a többi előadó – Iris Vermillion (mezzoszoprán), Topi Lehtipuu (tenor), Peter Simonischek (narráció), a Bécsi Filharmonikusok és a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) – azonban nem változott.

A felkérés eleve oratórium komponálására szólt, s bár ez a szerző első darabja ebben a műfajban, az opera fogalmát olyan módszeresen és invenciózusan kitágító Eötvös számára semmiképp sem lehetett idegen ez a közeg. A mű arculatának meghatározó vonása az irónia és a tragikus tartalom összefonódása. Ezt már a kissé körmönfont címadás is sejteti, de mélyebb oka és háttere a szövegíró. E. (Eötvös) Péter ugyanis E. (Esterházy) Pétert kérte fel együttműködésre – azt az Esterházyt, akinek számára a nyelv mindig halálosan komoly játék is volt, és aki két héttel a darab ősbemutatója előtt hunyt el.

Jóllehet a végleges szöveg (különösen a komponálás alapjául szolgáló német változat) kettejük közös művének tekinthető – hiszen a húzás, a válogatás csak látszólag negatív tevékenység, a zeneszerző számára valójában a kompozíciós folyamat része –, a szelleme mégis Esterházy sajátja.

Ha nem viszolyognék az erős szavaktól, talán szellemi végrendeletet emlegetnék.

Esterházy Péter, látszólagos csapongásaival együtt, kivételesen mély és elgondolkodtató író, az azonban nem jellemző rá, hogy közvetlenül az emberiséggel foglalkozzon, és próféciákkal szolgáljon számára. Hogy most mégis megtette, arra minden oka-joga megvolt: szavának súlyát sohasem devalválta, és – lássuk be – az emberiség is erősen rászorul egy kis tisztánlátásra.

Nem lett volna azonban önmaga, ha – szemérmességből és pucki hajlamból – nem öltöztette volna fel szavait különböző mulatságos jelmezekbe, ha nem osztotta volna szét őket (ön)ironikus és csúfondáros, szerepüket kívülről és belülről egyszerre látó és megélő, buffából szalasztott figurák és dupla- meg triplafenekű szituációk között.

A három, egymással és a kórussal élénk interakciót folytató szereplő közül az egyik a félénk – ő a dadogó próféta, akire a „balbulus” jelző is utal –, a másik a magabiztos – ő a részeg, bár éles eszű angyal –, a harmadik pedig a jóindulatú, ám szószátyár narrátor. No és persze ott a negyedik (első?) főszereplő, az emberiség, amelynek megjelenítésére a kórus vállalkozik, s amelyet az előző három szereplő nem kezel a súlyához illő, feltétlen tisztelettel.

Eötvös pedig nagy kedvvel mozog ebben a groteszkségében is kedves világban.

Tökéletesen azonosul Esterházy iróniájával, az angyal és a próféta vérbeli vígoperai alakján túl a hangszerelés, a zenei idézet eszközeivel, de olyan dramaturgiai eszközökkel is, mint a minden egyes epizódhoz egészen más szituációban és funkcióban kapcsolódó „jelenettel”. És megtalálja az zenei eszközöket arra is, hogy jelezze a játék véres komolyságát. A címadó, „profán” Halleluják, amelyeket egy-egy nagy zeneszerzőtől idéz – Bartóktól egy fiktívet, a Cantata Profana hangján –, voltaképp rendkívül nyugtalanítóak, tudniillik nem érzékeljük az értelmüket, s a dadogó próféta mindvégig adós marad a válasszal. S Eötvös zenéje az, amely a némaság fölidézésével, majd a második töredék elmélyülő hangjával dramaturgiailag előkészíti a negyedik töredékben kimondott kegyetlen szavakat, amelyek így hatványozottan érvényessé és megfellebbezhetetlenné válnak: nincs többé előre, s ami még közös bennünk, az a puszta félelem. A 2001. szeptember 11-i katasztrófa előtti pillanat szövegi és zenei eszközökkel kimerevített képe, a hátborzongató repülőgépzúgással, kiváló háttér és kontraszt a lényeghez, ám azt elsősorban az egész darab íve és igényessége teszi rendkívül szuggesztívvé.

Az előadógárda pedig parádésnak bizonyult.

A zenekar látható élvezettel szólaltatta meg a briliáns partitúrát, s a két énekes tökéletes telitalálatnak bizonyult: Iris Vermillion még dús és ragyogó énekhangját is feledtette a karakter elsöprő erejű megformálásával, míg Topi Lehtipuu esetében éppenséggel a hang hajlékonysága és karcsúsága szolgált remek eszközként a dadogó próféta törékenységének megmintázásához. Peter Simonischek kiváló színészi teljesíményt nyújtott, s végül, de nem utolsó sorban a Rádiókórus is hallatlan magabiztossággal és meggyőző erővel játszotta el nyaktörően nehéz szerepét.

A szünet után a közönség egy tisztán vokális és egy tisztán instrumentális darabot hallhatott Eötvös Péter vezényletével a modern zene két meghatározó előkészítőjétől; ironikus, hogy a Schoenberg-darab, a Friede auf Erden című kórusmű előbb keletkezett, mint Mahler X. szimfóniájának Adagiója (amely persze nem is teljesen befejezett alkotás).

Ha a kórusmű, a közreműködő énekkar kiválósága ellenére, nem hatott olyan intenzíven a közönségre, mint akár előtte Eötvös oratóriuma, akár utána a Mahler-tétel, annak okai valószínűleg a műben, a mondanivaló és az eszközök bizonyos fokú inkompatibilitásában rejlenek.

A Mahler-Adagio azonban ízig-vérig ihletett, nagyszerűen felépített és minuciózusan kidolgozott előadásban hangzott fel, bizonyítva a karmester Eötvös igen jelentékeny kvalitásait.