Valér

„Itt az ideje, hogy változtassunk Kodály megítélésén”

2017.02.25. 10:43

Programkereső

Kodály halálának 50. évfordulóján a Nemzeti Filharmonikusok élén Madaras Gergely vezényli a zeneszerző műveit, valamint a híres tanár, Koessler János egy darabját, a Szimfonikus változatokat. A koncert apropóján Kodályról, Dohnányiról és évfordulókról beszélgettünk a fiatal karmesterrel.

– Nem gondolnám, hogy Kodály az a szerző, akivel egy fiatal muzsikus mostanában önszántából foglalkozik. Téged mikor fogott meg a művészete, emlékszel az első találkozásra?

– Mivel én népzenével kezdtem a zenei tanulmányaimat, előbb ismertem a nyelvet, amit ő is használt zeneszerzőként, mint Kodály nevét. Amikor aztán a gyerekkori szolfézsórákon először szembejött Kodály népzenét a klasszikus zenébe és zenepedagógiába olvasztó munkássága, inkább a zenei „akcentusára” figyeltem fel: a népzenei élményeimhez képest nagyon „műzeneinek” éreztem Kodály általam ismert darabjait. Aztán ahogy a kórusművein és a népdalfeldolgozásain túl megismertem a zenekari műveit is, rájöttem, hogy milyen zseniális és sokoldalú művészről van szó, és felmerült bennem a gyanú, hogy ez a „romantizáló népiesség” vagy „népieskedő komolyzene”-hangulat, amit vele kapcsolatban éreztem, inkább a műveinek az értelmezéséből és előadásaiból fakad, mintsem Kodály személyiségéből. Szerintem Kodály darabjaiban van egy olyan vagányság, eredetiség, modernség és vitalitás, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor a műveit előadjuk. Az ő munkásságához sajnos ma nem ezek a jelzők tapadnak, hanem egyfajta nehézkesség és poros-ragacsos magasztosság, amit a koravén és középszerű ének-zenetanárok, a fehér csipkeblúzos, magyarkodó asszonykórusok és a szocializmusból itt ragadt egyéb tradíciók és asszociációk táplálnak.

Konzis koromban volt egy nagyon fura álmom. Azt álmodtam, hogy Kodály odajött hozzám, és azt mondta: „Folytatnod kell, amit elkezdtem”. Amikor felébredtem, zavartan nevetgéltem az egészen, és elhessegettem az emléket. Kodályról nagyjából ugyanazokat gondoltam akkor, mint egy átlagos tizenéves: egy túlértékelt zenepedagógus a múltból. Ma már ezt máshogy látom, és ugyan azóta sem hiszek az ilyesmiben, mégis érdekes erre a fura álomra visszagondolnom. Itt az ideje, hogy változtassunk Kodály hazai és nemzetközi megítélésén, és megmutassuk, hogy egy igazi nagy zeneszerző volt!

– Jócskán kiveszed részedet az évforduló megünnepléséből, hiszen nem csak itthon vezényeled a komponista műveit. Hogyan fogadják külföldön a zenészek és a közönség?

– Mindig meglepi őket Kodály műveinek a lendülete, színessége és komplexitása. Amikor a BBC Filharmonikusokkal vagy a Houstoni Szimfonikusokkal játszottuk a Páva-variációkat, amikor Brazíliában bemutattam a Concertót, amikor francia és skót zenekarokhoz vittem a Galántai táncokat, vagy amikor a Magyar rondót vezényeltem Manchesterben, mindig meglepetten jött oda hozzám a zenekar és a közönség, hogy micsoda felfedezés volt számukra Kodály; mindig az volt a reakció, hogy ezeket a műveket sokkal gyakrabban kéne játszani, hallani.

– A nemzetközi zenei életben mennyire van jelen Kodály művészete?

– A kórusművei hangsúlyosan, a zenepedagógiai munkássága viszonylag erősen, a zenekari kompozíciói viszont (amik engem a leginkább foglalkoztatnak a fentiek közül) szinte semennyire, a Galántai táncokat leszámítva, amivel mindenki „kipipálja” Kodályt.

– Mi jut eszedbe a „Kodály országában” szókapcsolatról? Mit jelentett neked ebben felnőni?

– A legelterjedtebb és legnépszerűbb eszközben – amit manapság a Kodály-módszerrel összekapcsolnak –, a relatív szolmizálásban én nem láttam a hasznomat, mert abszolút hallásom van, és zavar, ha nem a C a „dó”. De mivel fantasztikus szolfézstanárom volt (György Istvánné Marica), aki felfedezte, hogy gyorsabban haladok a zeneelméleti tanulmányaimmal, mint a csoportom többi tagja, a zeneiskolai szolfézsórákon túl a saját otthonában is foglalkozott velem heti rendszerességgel. Ez a fajta elkötelezettség a zenei utánpótlás nevelése iránt, a zene közelsége, mindenki számára szinte ingyenes hozzáférhetősége (a minden kerületben és vidéki városban működő zeneiskolák és a legmagasabban képzett zenetanárok miatt), valamint az a lehetőség, ami minden Magyarországon felnövő gyereknek megadatik, hogy az iskolában a kezdetektől énekeljen, ez kivételes és a világon egyedülálló ajándék – ami nagyrészt Kodálynak köszönhető.

– Kodály mellett egy másik évfordulós szerzőt is a zászlódra tűztél: Dohnányi Ernő műveit is sorra mutatod be a különböző zenekarok élén. Ezek a darabok talán még Kodályéinál is ritkábban hallhatók, főleg külföldön. Mi lehet ennek az oka?

– Valószínűleg az a rágalom-hadjárat, amiről a legfrissebb kutatásokból mára már kiderült, hogy nem volt igaz: miszerint a kommunisták meghurcolták Dohnányit, és kikiáltották a nácikkal kollaboráns háborús bűnösnek. Ezután ugyan még húsz évig élt és alkotott emigránsként Amerikában a háború után, de ott se nagyon akartak közösködni vele: nem nagyon hittek a rágalmazásnak, de nem is tudták onnan messziről az ellenkezőjét bizonyítani. Persona non grata volt, akinek 1960-ban bekövetkezett haláláig nem is volt bemutatója jelentős amerikai koncerttermekben. Emiatt a művei nehezen hagyták el a fiókját, majd a kiadóját: ma is nagy erőfeszítés egy-egy művéhez a megfelelő szólamanyagot és partitúrát összekaparni. A 140 éves Dohnányi-évfordulóhoz kapcsolódóan elkezdtem leporolni a műveit, és kincsekre leltem.

– Melyek azok a művek mindkét szerző esetében, amelyeket könnyen be lehetne emelni a nemzetközi kánonba?

– Aranyat ér Dohnányi mindkét szimfóniája, a Szimfonikus perceket pedig Belfasttól Szombathelyig mindenki lelkesen fogadta. Pár héttel ezelőtt vettem fel Londonban a BBC Szimfonikusokkal a Ruralia Hungaricát, amit még soha nem játszottak – pedig ha van olyan zenekar, amelyik a huszadik század minden jelentős művét már átnyálazta, akkor ők azok. Úgy érzem, hogy nagy hatással volt rájuk, és elkezdtek érdeklődni a többi Dohnányi-mű iránt. Baráti Kristóffal januárban Szombathelyen, februárban a liège-i Királyi Filharmonikusokkal adjuk elő az 1. hegedűversenyt, ami nehéz mű, de szintén megállja a helyét a nemzetközi kánonban. Aztán a Varsói Filharmonikusokkal játsszuk a Változatok egy gyermekdalra című zongoraversenyt, ami talán a leggyakrabban előadott Dohnányi-mű nemzetközi viszonylatban. Kodálytól a Galántai táncok már a kánon része, de a Páva-variációk, a Marosszéki táncok és a két nagy oratorikus mű, a Budavári Te Deum és a Psalmus Hungaricus még nem foglalta el a méltó helyét a nemzetközi repertoárban.

– Fontosak az évfordulók szerinted? Nincs esetleg kötelező jellegük, mintha mindenképp muszáj lenne megemlékezni egy szerzőről az adott évben?

– Ha Mozartról vagy Brahmsról van szó, érdektelen az évforduló. Ezeknek a szerzőknek a műveit évfordulóktól függetlenül szívesen és rendszeresen játsszuk. Ha viszont olyan szerző évfordulóját ünnepeljük, akinek a művészetét érdemes fókuszba hozni, és akinek a műveire apropó nélkül nehéz a közönséget becsábítani, hirtelen jelentőséget nyer az ünneplés. Bízom abban, hogy egy-egy ilyen évforduló és az általa fokozottá váló figyelem gyökeres változást hozhat ezeknek a méltatlanul ritkán játszott szerzőknek a megítélésében, és ezáltal a magyar repertoár, határokon innen és túl is, új kincsekkel gazdagodik.