Gerzson

Draskóczy Gábor: "Reneszánszát éli a hegedűkészítés"

2017.04.03. 09:11

Programkereső

A Londonban élő magyar hegedűkészítő nyerte 2016 novemberében a világ egyik legrangosabb nemzetközi hangszerkészítő versenyét. Ráadásul a hangzás és a famunka kategóriájában is arany minősítést kapott. A Fonó Wine and Violin - Hegedűkészítők Szalonjában beszélgettünk vele a megmérettetésről, a szakma jelenéről és jövőjéről és a hangszerbe csempészett varázslatról.

- A Violin Society of America versenyén mindkét kategóriájában Ön lett a győztes. Mik voltak az elbírálás szempontjai? Mik egy jó hegedű ismérvei?

- Röviden összefoglalva: jól szól és jól néz ki. Persze a verseny során rengeteg szempontot figyelembe vettek: háromlépcsős zsűrizés volt mind szakmai, mind zenész részről. A második fordulóban megadott kritériumok szerint pontozták a hangszert: a formáját, a lakkját, a minőségét, az összképet, a felszerelést – az egész hangszert megvizsgálták. A zenészek pedig megnézték, hogy mennyire kényelmes rajta játszani, mennyire nagy, kiegyenlített és színes a hegedű hangja.

- Ezen a versenyen egy konkrét hangszertípust kellett rekonstruálni?

- Bármilyen hegedűvel lehetett indulni. Voltak új kinézetű hangszerek, antikolt hegedűk és másolathangszerek is.

Én ide nem egy hangszernek a pontos másával jelentkeztem, hanem az én fejemben összeállt, idealizált hangszerrel:

a Stradivari aranykorszakából származó hegedűk általam legjobbnak ítélt részleteit kiválogattam, és ezeket összeraktam egy hangszerbe.

- Mik azok a részletek, amikben egy hegedűkészítő a saját egyéniségét ki tudja fejezni, vagy mennyiben szól egy mesterhangszer elkészítése a másolás tökéletességéről?

- A Florian Leonhard Fine Violins műhelynél Londonban, ahol dolgozom, egy adott hangszerről kell minél pontosabb másolatot készítenem. Ez eredetileg restaurátor műhely volt, és nem sokkal azelőtt kezdtek el új hangszereket építeni, ahogy én odakerültem. A műhelyben 8-9 restaurátor dolgozik, és jelen pillanatban ketten csinálunk új hangszereket. Itt nem nagyon van egyéni szabadság. Számomra ez a tevékenység jelenleg egy tanulási folyamat, és a végcél az, hogy kialakítsak egy saját dizájnt, ahol viszont teljes szabadságom van.

- A saját dizájn kialakításánál szembetűnő újításokat véghez lehet vinni?

- Én hagyománytisztelő ember vagyok, úgyhogy szeretnék megmaradni a tradíció keretein belül, nem lesz kék a hegedű és nem lesznek őrültségek rajta, de

olyan dizájnt szeretnék, amire ha később ránéznek a szakértők, egyértelműen meg tudják majd állapítani, hogy ez egy Draskóczy-hangszer.

- Ha jól tudom, a műhelyben már megengedték, hogy beleírja a nevét a hangszerbe. Ez mennyire jellemző?

- Ez abszolút nem jellemző a szakmában. Kiváltságos vagyok, hogy ezt megengedték nekem. Valószínűleg a munkám színvonalával érdemeltem ki, és azzal, hogy már hét éve ott dolgozom.

- Mennyiben más egy jó hírű műhelynél dolgozni és saját műhelyben, magánzóként?

- Nagyon különbözik a két dolog. Olyan hangszerekhez van itt, Londonban hozzáférésem, amit Magyarországon el sem tudtam képzelni. Napi szinten érkeznek gyönyörűbbnél gyönyörűbb hegedűk, és az a feladatom, hogy ezekről másolatot készítsek.

Sokszor ott van mellettem a padon az eredeti Stradivari hangszer, nem képekről, poszterekről kell dolgoznom. Erre nem igazán akad példa sehol máshol a világon.

- Mit gondol, a magyar hegedűkészítő iskola hol tart most világviszonylatban?

- Sok tehetséges ember van itthon, viszont a szakma le van maradva.

Zárt lett a közeg, nincs benne a nemzetközi vérkeringésben, és a mesterek nem tudják, hogy mi zajlik külföldön, milyen új anyagokat fedeztek fel például az öregítéshez. Ugyanakkor van remény, hiszen a fiatalok közül egyre többen tanulnak külföldön, és azt csinálják, amit régen az inasévek alatt, ami épp arra szolgált, hogy a fiatal hegedűkészítők Európában utazva tanultak, így szélesedett a látószögük.

- Ön viszont érzékeli a mesterség fejlődését, hiszen az egyik legelismertebb műhelyben dolgozik. Miben ragadható meg a hegedűk evolúciója?

- Bár a régi cremonai iskolát másolja mindenki, de azért a hegedű fejlődik, és már nem olyan hangszereket csinálunk, mint amik ezekben a műhelyekben készültek. Sőt, a régi hangszereket is átépítették, ki lett cserélve a nyakuk, más húrok vannak rajta, más gerenda van benne. Nagyon kevés Stradivari őrzi az eredeti állapotát. A hegedűk változása leginkább a másfajta igénybevétel következménye:

annak idején kis szobákban, szűk terekben játszottak a művészek, ma óriási koncerttermekben kell a hegedűknek túlszárnyalni egy egész zenekart.

- Ön hegedülni is tanult. Ez feltétele annak, hogy valaki jó hangszerkészítővé váljon?

- Igen, 14-15 évig tanultam hegedülni. Ez nem feltétel, de mindenképp előny a mi szakmánkban.

- A hegedűkészítés számomra mindig is az alkímiával határos tevékenységnek tűnt, hiszen annyi minden múlik a részleteken és a véletlenen. Egy olyan tapasztalt hegedűkészítő számára, mint amilyen Ön, van még olyan része a hegedűkészítésnek, ami fizikai törvényekkel nem megmagyarázható?

- Vannak, akik próbálnak mindenféle tudományos megközelítésben válaszokat adni a különböző részletekre. Nekem erre nincs időm, én inkább gyakorlatban szeretem ezeket kipróbálni.

Szerintem a hegedűkészítés nagy része intuíciókról szól.

Rengeteg múlik az anyagválasztáson, a lakkfőzésen, modellválasztáson, a méretezésen, a domborulaton, a gerendán, a nyakon át egészen odáig, hogy milyen súlya van a fogólapnak. Annyi irány kínálkozik, hogy sokszor csak a megérzésekre lehet hagyatkozni egy-egy döntésnél. Természetesen én is mentem zsákutcába; olyankor irányt váltok, és valami mást próbálok ki.

- Elcsépelt frázis, de a hegedűkészítés is azok közé a kézműves mesterségek közé tartozik, amik a felgyorsult világban nehezen értelmezhetőek. Van még jövője a hegedűkészítésnek?

- Én nagyon remélem, hogy van jövője, de az biztos, hogy jelene van. Most egy kisebb reneszánszát éli a hegedűkészítés, mert a zenészek elkezdték realizálni, hogy iszonyú drága egy régi olasz hangszert venni, és igazából nem feltétlenül jobb, mint egy ma készült hangszer. Rengeteg vaktesztet csináltak mostanában, és nem mindig az öreg hangszerek kerültek ki nyertesként.

Én személy szerint azt gondolom, hogy az öreg hangszerek között is van jó, rossz, és a modern hangszerek között is van jó és rossz.

- Ezek szerint az, amit a zenészek állítanak, hogy a hangszer megtanulja a rezgést, és minél többet játszanak rajta, minél öregebb, annál felhangdúsabb lesz a hangzás – mind csak mendemonda?

- Nem, ebben van valami, de szerintem a zenész számára ez sokkal érzékelhetőbb dolog, mint azoknak, aki kívülről hallgatják. Én is többször játszottam ezeken az eredeti hangszereken, és tényleg tudják, hogy mit akarok csinálni, mert a legjobb művészek játszották rajta ugyanazt a darabot milliószor. Ez egy létező dolog, szinte lehetetlen a modern hangszerekbe belerakni. De míg egy Stradivari 5-10 millió font, egy új hangszer pár tízezer, és a hangzásban nincs nagy különbség a hallgató számára.