Szilárda

Mikor tapsoljunk a hangversenyeken?

2017.06.12. 11:26 Módosítva: 2017-06-24 21:59:57

Programkereső

A koncertlátogatók tízparancsolatának egyik fontos intése, hogy két zenei tétel között: Soha. Nem. Tapsolunk. De miért?

2009-ben Barack Obama akkori otthonában, a Fehér Ház egy klasszikus hangversenynek adott otthont. Az elnök ezekkel a szavakkal nyitotta meg az estet: „Nos, ha bárki Önök közül zöldfülű a klasszikus koncertre járásban, és nem tudja, mikor kell tapsolni, ne izguljon.

Úgy tudjuk, Kennedy elnöknek is hasonló problémája volt. Ő és Jackie több klasszikus hangversenyt is tartottak itt, és többször is előfordult vele, hogy ott tapsolt, ahol nem kellett volna.

Szóval az egyik titkára kitalálta, hogy jelez neki a szemközti ajtórésben. Nos, szerencsére nekem itt van Michelle, hogy elmondja, mikor kell tapsolni. Önök viszont magukra vannak utalva.”

Nehéz ez a „tilos a taps” szabály

Ha az ember Csajkovszkij Patetikus-szimfóniájának 3. tételét vagy az Emperor-zongoraverseny nyitótételét hallgatja, óhatatlanul ingert érez arra, hogy tapsoljon a végén – ha jó az előadás –, a zene, a zárlat szinte kívánja a tapsot. De nem szabad. Még hátra van egy-két tétel.

A szó – franciául applaudissement, olaszul plauso, latinul applausus, németül der Applaus – a római komédiák végén felhangzó utasításból származik: „Plaudite!” Ezek a fulmináns záróhangok olyanok, mint egy ilyen felszólítás: dübörög a zenekar, szól az üstdob, a pergő: tapsolj!

Nem volt ez mindig így, a barokkban és a klasszikus korban lazábban kezelték a kérdést. Bach kávéházban is koncertezett, Mozart pedig olyan örömmel fogadta a Párizsi-szimfónia közepette felharsanó tapsot, hogy fagylalttal ünnepelte a sikert.

A taps azt jelentette: a közönség szereti, amit hall.
Johannes Brahms
Johannes Brahms

Brahms például kétségbeesett, amikor a d-moll zongoraversenye premierjén a közönség nem tapsolt az első két tétel után. Nem is alaptalanul: a hallgatóknak nem tetszett a mű. Később, mikor a zseniális IV. szimfóniát mutatta be, a közönség minden egyes tételt megtapsolt. Elgar I. szimfóniájának első tétele után az emberek annyira verték a tenyerüket, hogy a zeneszerzőnek ki kellett mennie a színpadra az ünneplést fogadni. De a legszebb Bronislaw Hubermann sztorija, aki úgy játszotta Brahms hegedűversenyének kadenciáját (ráadásul a szerző jelenlétében), hogy a közönség ujjongásban tört ki a kadencia után. „Nem kellett volna olyan gyönyörűen játszani!” – mondta a koncert után kedélyesen Brahms.

Igaz, más dolgok is történtek régen a klasszikus hangversenyeken, amik mai szemmel furcsák. Beethoven vagy Mozart például simán megcsinálta, hogy a koncert elejére illesztették egy szimfónia első három tételét, a koncert befejezéséül pedig eljátszották a finálét.

Nem szeretném, ha bárki Mendelssohnt vagy Schumannt hibáztatná a mai, kötött illemért, de ők az elsők között voltak, akik szigorú igényekkel jelentkeztek a szabályok terén. Mendelssohn szerette volna, ha Skót-szimfóniáját semmiképpen nem szakítja meg a taps. Schumann kicsit nyersebben fogalmazott:

Arról álmodtam, hogy koncertet szervezek a süketeknek és a butáknak, így talán megtanulják az emberek, hogy viselkedjenek a koncerten, főleg ha az gyönyörű. Koncert közben legyenek olyan némák, mint a kőpagodák.

Wagnernek is volt kívánsága a tapssal kapcsolatban, erről itt olvashat.

Leopold Stokowski és a Philadelphia Orchestra (1916)
Leopold Stokowski és a Philadelphia Orchestra (1916)

A 20. században, miután Amerikában a koncerttermeket „kisajátította” a felsőosztály, változott az etikett is. „A felső- és a középosztály tagjai úgy tekintettek a szimfonikus zenekarra, mint egy európai bástyára a kommersz, vulgáris világban. (...) – írja Alex Ross zenetörténész. – A popkultúra térnyerésével a koncerttermek egyfajta menedékké váltak – messze az őrjöngő tömegtől. Talán a taps megszűnése is ezt a változást jelzi.” Arthurt Rubinstein, az óceán mindkét partján aktív zongorista szerint a hangversenytermek némasága „az amerikai kisebbségi komplexusát jelezte”, akik műveltebbeknek, kifinomultabbaknak tartották maguknál Európát, és fel akartak zárkózni hozzájuk.

Emanuel Ax zongorista a blogján így írt a tapsról:

Őszintén remélem, hogy visszatérünk ahhoz az érzéshez, hogy a taps egy érzelmi reakció a zenére, és nem egy szabályozott kötelesség.

Túl komoly lett a komolyzene? Nemrégiben a Müpában Cameron Carpenter örömmel fogadta a Bach-versenymű közben felharsanó tapsot, és elvétve történik hasonló. Az ilyen helyzeteket többnyire a rutinos koncertlátogató rosszalló szemforgatása követi. „Nem tudja, hogy nem kell most tapsolni?” – üzenik a szemek.

Pedig csak figyeltek a zenére, és tetszett nekik. Ez mégsem rossz, nem?

Felhasznált források
Michael Steinberg & Larry Rothe: For The Love Of Music. Oxford UP, 2006.
Alex Ross: Applause: A Rest Is Noise. Előadás a Royal Filharmóniai Társaságban, 2010. március 8.
Why Don't We Clap Between Movements at Classical Concerts? (WQXR.org)

Ez a cikk a Koktélparti című sorozat része. Ön is járt már úgy, hogy meghívták egy elegáns koktélpartiba, ahol csupa sznob és nagyvilági ember mulatta az időt, de Ön csak bután állt a sarokban, mert nem tudott miről beszélgetni? Nos, ennek vége! Vágjon fel előttük azzal a sok mindennel, amit itt olvas!