Lázár, Olimpia

Csaba Péter: „Az építő jellegű jelenlétet szeretem”

2017.06.18. 09:42

Programkereső

Közel harminc éve Lyonban él, de évekig dolgozott Svédországban és Finnországban, öt éve pedig a MÁV Szimfonikus Zenekar vezető karmestere Csaba Péter. Június 23-i koncertje és januári Becsületrendje kapcsán beszélgettünk vele.

Fidelio: A június 23-i koncerten egy olyan szimfónia hangzik el, amely közel áll önhöz: Mahler Titán-szimfóniája.

Csaba Péter: Ez Mahler első szimfóniája, és érződik rajta, hogy nagyot akart alkotni a szerző. Mindent beleírt, amit abban a korban, abban az életkorban csak lehetett, ráadásul sikerrel. Nagyon ritka, hogy valaki egy ilyen hatalmas szimfóniával kezdjen. Frissesség, fiatalság van ebben a műben, az is érződik, hogy egy karmester írta, egy olyan lángész, aki az egyik századból a másikba akar átlépni.

F: A koncert érdekessége, hogy egy kürt- és egy trombitaversenyt szerepeltet, mindkettőben David Guerrier játssza a szólót.

CsP:

Guerrier egy igazi fenomén,

nem is csak azért, mert két hangszeren játszik, hanem azért, ahogy játszik rajtuk! Majdnem húsz éve ismerem, 14-15 éves kora óta, a lyoni főiskolán tanult trombitálni. 2003-ban elment a müncheni ADR Nemzetközi Zenei Versenyre, és

megnyerte az első díjat, amelyet Maurice André óta nem adtak ki trombitásnak.

Néhány hét múlva az Alpesi szimfóniát játszottuk az én vezényletemmel és az ő trombitaszólójával, és a próbák alatt azt láttam, hogy babrál a kürttel. Mondta, hogy picit akar kürtön is játszani, a repertoár miatt. Másnap megint azt láttam, hogy a kürtöt fogja, hamarosan pedig azzal szembesültem, hogy a kürt van a neve mellé írva a zenekarban. Fél évre rá már ezzel a hangszerrel felvételizett Kurt Masurnál az Orchestre National de France-ba. Így aztán most lesz szerencsénk eljátszani vele Richard Strauss I. kürtversenyét és Arutjunjan Trombitaversenyét.

F: Három évtizede él Lyonban, közben pedig más országok között is megosztja az idejét. Úgy él, mint egy világpolgár.

CsP: Valóban így van, a világ nyolcvan országában megfordultam. Az építő jellegű jelenlétet szeretem, bárhol is legyek. Ha valamit elkezdek csinálni, azzal szeretek közép- vagy hosszú távon tervezni. Svédországban másfél évtizeden át voltam zeneigazgató, Finnországban a nyolcvanas évek végén fiatalokból álló kamarazenekart alapítottam, amely most is működik még. Rengeteg lehetőséget kaptam, de mindig vittem is valami értéket. Sok ország kifejezte már a köszönetét a munkámért, észrevették, hogy

nem csak a pár napos csillogásért, sikerért megyek, nem átutazóban koncertezem, hanem valóban tenni akarok valamit.

Amikor közel harminc éve Finnországban kezdtem tevékenykedni, még közel sem voltak ilyen szinten a finn előadók, mint most. Persze az ő munkájuk révén zenélnek most magasabb színvonalon, de egyike vagyok azoknak, akik éveken át dolgoztak náluk, éveken át vezényeltem és hegedültem az országukban, és zenekart is alapítottam. Kiváló lehetőségeim voltak Svédországban, kreatív munkát végezhettem, és a tiszteletet is megkaptam, a Stockholmi Királyi Akadémia pedig a tagjává választott.

F: Januárban a Francia Köztársaság Becsületrendjét is megkapta. Hogy fogadta ezt az elismerést?

CsP: Nagyon meglepett, de őszintén szólva én annyira elfoglalom magam a zenével, hogy nem igazán gondolok erre. Persze nem mondom, hogy nem esik jól, de csodálkozom, hogy észrevettek engem, holott a franciák a Csaba nevet sem tudják kimondani rendesen. Mostanában egyébként Spanyolországban dolgozom sokat, júliusban rendezzük a santanderi Encuentro de Música Y Academia fesztivált, ahol sok fiatal művész bemutatkozhat, köztük magyarok is, akiknek a szereplését anyagilag is segítjük. Illetve – kicsit megkésve – a magyarországi MÁV Szimfonikus Zenekarnál is munkát tudtam vállalni.

Csaba Péter
Csaba Péter
Fotó: MÁV Szimfonikusok

F: A kolozsvári származása mellett mi az, ami Budapesthez köti?

CsP: A nyolcvanas években Kocsis Zoltán szerette volna, ha Budapestre jövök, de az élet máshogy alakult. Azért vettem át öt éve a MÁV-zenekart, mert húzott ide a szívem, és nem érdekelt, hogy nyugatabbra többet tudnék keresni. Budapesten megvan bennem az otthon érzése, de ez nem egy fájó vagy melankolikus érzés.

Nincs is időm melankóliára, engem a zene köt le, és az ugyanúgy érdekel, ha Kínában vagy Angliában zenélek.

És Budapestre vonz a hazai környezet: máshogy néznek ki az utcák, mások az emberek, magyar beszédet hallok, itt van a magyar irodalom, a magyar zene, a művészet. És persze a Zeneakadémia, amelyre a mai napig a zene templomaként tekintek, és ahol már gyermekkoromban többször jártam.