György

5 dolog, amit tudnod kell Schumannról

2017.10.30. 09:14

Programkereső

A német zeneszerző ma népszerűbb, mint életében, és a fájdalmas, melankolikus muzsika mögött egy lírai, érzékeny ember áll. Őrült, zseni, neurotikus, nemes - milyen ember volt Robert Schumann?

Ma nem múlhat el koncertévad anélkül, hogy Schumann fél életműve el ne hangozzon, és a zongora szóló-, illetve a kamarakoncertek állandó zeneszerzője ő. Életében mégis Wilhelm Taubert, Ferdinand Hiller vagy Louis Spohr műveit játszották többet: csupa olyan név, akikre ma nem emlékezünk.

A 19. században a mentális betegségek tabutémának számítottak, titkolt és megvetett állapotnak. Schumann barátai és családja akarva-akaratlanul is kicsinyítették növekvő elmebajának és az elmegyógyintézetben eltöltött éveinek szerepét a zeneszerző életművében. Később, a közönség részéről ez az érdeklődés viszont megfordulni látszott: Schumann utolsó éveinek történetére szenzációként tekintettek az emberek, és

megragadta őket az őrült zseni képe,

aki démonai elől a halálba menekült, miközben a romantika korának egyik leginkább szívhez szóló zenéjét írta.

Robert Schumann
Robert Schumann

Hadd vegyünk sorra öt érdekességet az életéből, hogy pontosabb képet kapjunk a Karnevál, az a-moll zongoraverseny és a Rajnai-szimfónia szerzőjéről!

1. Kudarcot vallott zongoristaként, így lett zeneszerző

Az 1830-as években egy újfajta zongoravirtuóz típusa jelent meg, amelynek legékesebb példája Liszt, Chopin, illetve Thalberg voltak. A velük egyidős Schumann szeretett volna csatlakozni hozzájuk, vonzotta a színpad, de túlságosan is igyekezett. Szivardobozból és huzalokból ujjerősítő gépezetet épített, de a szerkezet két ujját is tönkretette. (Erről a történetről itt írtunk korábban.) Amikor a balesetről, egyben a bedőlt zongoraművészi karrierről értesítette a családját, ők nem túl lelkesen, de áldásukat adták rá, hogy az ügyvédi karrier helyett Schumann zeneszerzéssel foglalkozhasson.

Vajon válhatott volna Liszthez hasonló virtuóz Schumannból? Sokan úgy vélik, hogy egyszerűen nem volt olyan alkat. Ha meghallgatjuk az opus 7-es Toccatát 1833-ból, kitűnik, milyen csillogó hangot képzelt el a fiatalember, de ez a hang kissé öncélú, melyhez később nem is tért már vissza.

Schumann: Toccata op. 7. - Cziffra György előadásában

2. Nem csak zeneszerző, költő is volt

... és egy időben mindkettőt egyformán fontosnak tartotta. Húszéves koráig inkább irodalommal szeretett volna foglalkozni, de később, egész életében írt: az 1830-40-es években zenekritikákat, de verseket, színdarabokat és novellákat is, amelyeket végül nem adtak ki.

Zenekritikái is irodalmi hanggal bírtak, gyakran úgy írta meg őket, mint afféle novellákat, és írásain érződött becsült íróinak, Jean Paul Friedrick Richter és E.T.A. Hoffmann hatása.

Schumann

Néhány zeneművén is érződik az irodalmi hang, az 1838-ban komponált Kreisleriana (op. 16) például Hoffmann egyik karakterétől, Johannes Kreisler zeneszerzőtől kölcsönzi a címét. Kreisler három regényben is szerepel (Murr Kandúr életszemlélete, Kreisleriana és Az arany virágcserép), és

egy bizarr, különc, elvarázsolt figura: csakúgy, mint Schumann maga.

3. Nem beszélt sokat

Ez zavarba ejthetett néhány embert, de Schumann számára nem létezett olyan, hogy kínos csend. Egyszer egy barátja bemutatta őt a szintén komponista Félicien Davidnak. A két zeneszerző alig beszélgetett, és a közös ismerős így írta le az esetet: "Egy idő után kimelegedtem, kényelmetlenül éreztem magam, és amikor Schumann suttogva hozzám fordult: »David nem beszél sokat«, ezt mondtam: »Valóban nem«. Mire ő így felelt: »Ez tetszik«."

Albert Meissner német költő így írta le első találkozását a mesterrel 1846-ban: "Mikor megérkezett Schumann, jó barátja, Hiller nevetve fogadta:

»no szép, hogy itt vagy megint, legalább most végre jól agyonhallgatjuk magunkat«.

E szavak számomra, aki kisgyermek korom óta a legnagyobb csodálattal viseltettem Schumann iránt, szentségtörésnek hatottak. De nemsokára magam is láthattam, mennyire befelé forduló a mester. Ő hallgatott a legjobban, akár azért, mert bármit is beszéltek, azt jelentéktelennek érezte, akár azért, mert neki, aki az íráshoz is ragyogóan értett, nem voltak megfelelő készségei a beszédhez. Hiller szalonjában a látogatók seregében szinte egy egész estére el tudott rejtőzni, s nem beszélt többet tíz szónál.

Emlékszem egy csónakkirándulásra az Elbán, az asszonyok az ő dalait énekelték, de ő csak hallgatott, összeszorított ajkakkal, mintha zümmögött volna, de némán ült a kormányos mellett, és csak az alkonyatba bámult. Csak magában élt, és abban a csodálatosan hangzó világban, amit önmagában hordott."

4. Élete utolsó két évét elmegyógyintézetben töltötte

1854-ben megpróbált véget vetni az életének, a Rajnába ugrott, de kimentették. Ezután ő maga kérte, hogy elmegyógyintézetbe kerüljön, viszont utált ott lenni. Gyakran kérte a családját és barátait, hogy vigyék őt máshova, és meg volt arról győződve, hogy az orvosok teljesen félreértik őt.

Az intézetben ráadásul nem írhatott zenét: az orvosok eltiltották tőle, mert károsnak ítélték. Igaz, ekkor már gyakran a zenehallgatás is fájdalmat okozott neki (úgy érezte, hogy a hangok késekként hasítanak a fejébe). Viszont érdekelte, hogy a zene, amit még az öngyilkossága előtt írt, sikeres-e. 1853-ban írta például a Gesänge der Frühe című zongoraciklust, amelynek első tétele különösen felemelő, magasztos és himnikus.

5. Csodálatos apuka volt

Abban a korban, amikor az apák távolságtartóak és szigorúak voltak, ez ritkaságnak számított. Felesége, Clara mellett

Schumann együtt játszott a hét gyerekével, olvasott nekik, és nagyokat kirándultak.

Naplót vezetett közös életükről, és olyan dolgokat is feljegyzett benne, mint egy madárfészek felfedezése. Támogatta az óvodák megjelenését, amelyek egyébként az 1840-es években kezdtek nyílni Németországban. Több zeneművében is megjelenik a gyerekek szeretete. 1838-ban írta a Gyermekjelenetek című lenyűgöző zongoraciklust, amelyben saját emlékeit és apai élményeit is beleszőtte. Hasonló mű az Album für die Jugend.

Schumann: Gyermekjelenetek - Vladimir Horowitz játszik