Konstantin

Ez a valóságshow arcot ad egy szimfonikus zenekarnak

2018.03.09. 18:11

Programkereső

Hajlamosak vagyunk fintorogni új dolgokat tapasztalva, összehasonlítgatni, elégedetlenkedni – ahelyett, hogy megadnánk a lehetőséget, hogy az új benyomás jó élményként érjen minket. Ez érvényes a Született Muzsikusokra is: aki nem adja fel az első részek után, és átverekedi magát a kezdeti furcsaságokon, igen jól járhat.

Nem is nehéz mellőzni a prekoncepciókat, hiszen a Concerto Budapest sorozata – ahogy az alkotók beharangozták – unikális: ez az első szimfonikus zenekarról szóló doku-reality sorozat. Még világviszonylatban is egyedül a BBC Maestrója sorolható hasonló kategóriába, a koncepció és a költségvetés különbsége okán azonban kevésbé vethető össze a két széria. Tehát: félig megírt valóságshow egy komolyzenei együttesről. Izgalmasan hangzik. Na de mégis mit takar?

Olvassa el korábbi kritikánkat a Született muzsikusok bemutatkozó epizódjairól!

Az első percek nem feltétlenül űzik el a fenntartásokat: éjszakai jelenet, autó, pakolás, egy régi hegedű, alatta Kurtág sejtelmesen ijesztő zenéje, majd – mintha egy másik dimenzióba lépnénk – meglehetősen klisés képeket sorakoztató, de mutatós főcím Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniájával és a Concerto Budapest tagjaival. Ezután elindul egy átlagosnak tűnő dokumentumfilm a zenekar próbájáról, Keller és néhány muzsikus megszólalásával. Mire belefeledkeznénk, igen furcsán és érthetetlenül átevickélünk az egész sorozaton végigfutó fiktív krimiszálra: Keller Bécsbe viszi javíttatni imádott Stradivariját, ami – a kitalált történet szerint – eredetileg Haydné volt,

az éjszaka folyamán azonban két félkegyelmű magyar tolvaj ellopja, és Pestre viszi értékesíteni.

Az indító duplaepizód tehát kissé kényelmetlen a néző számára, s erre talán még a harmadik rész is rámegy. Először is ki kell bogozni a zavaros, egymásba fonódó szálakat, majd megbékélni a krimi irrealitásával, és azzal, hogy egy színészmesterségben járatlan zenész nem feltétlenül tud hitelesen alakítani egy ilyen szerepet. (Ugyanakkor a fiktív szál – muzsikus szóhasználattal élve – „civil” szereplői egészen élvezetes színészi teljesítményt nyújtanak a teljes sorozatban.)

Meg kell szokni a jelenetek közti csapongást, a sok közeli képpel operáló – de egyébként igényes és változatos – vizuális világot, Keller szélsőségesen kontrasztáló, mégis őszinte és rá nagyon is jellemző megnyilvánulásait.

Mindez azonban nem esik nehezünkre, mert közben óvatosan elkezd kibontakozni valami rendkívül szimpatikus, vibráló dolog: maga a zenekar.

Keller mellett megszólalnak a tagok is – a sorozatban haladva egyre többen –, betekintést nyerünk a próbák, lemezfelvételek munkafolyamatába, tanúi lehetünk annak, ahogyan együtt alakítanak ki egy-egy hangzást, és megérezzük az együttesben uralkodó családias hangulatot. A harmadik epizódban már koncerten is járhatunk velük a Zeneakadémián, majd lengyelországi turnéra kísérjük őket: humoros jelenetek során lehetünk tanúi, ahogyan együtt küzd meg a társaság az utazó életmód szokásos nehézségeivel, vagy a nem éppen ideális koncertkörülmények adta izgalmakkal.

És láthatjuk a sikeres koncert utáni jól megérdemelt lazítást is, ahol pörög a tánc, folyik a pálinka meg a whiskey – mert hát mit szépítsünk: a „szomorú zenészek” is tudnak ám bulizni.

Igaz, időnként be-becsúszik néhány érezhetően megrendezett monológ vagy párbeszéd a jelenetek közé, mégis megemelem a kalapom a Concerto művészei előtt. Talán nincs annál nehezebb, mint mikor kamerák kereszttüzében kell az embernek saját magát alakítania, ráadásul a lehető legtermészetesebben. Ezt ki-ki a maga módján oldotta meg, a végeredmény mindenesetre emberközeli, és nagyon szimpatikus lett. Mire a zenekar megérkezik a külföldi turnéról, bőven kap lehetőséget a néző, hogy magáénak tekintse az együttest, és a következő koncert előtt már együtt izgulhat velük az utolsó pillanatban elromlott fuvola megjavításán.

A sorozat valós oldala tehát jól kivitelezett, élvezetes, és ha sikerül megszabadulnunk abbéli elvárásainktól, hogy a közbeékelt krimijelenetek egy Agatha Christie-sztorit rajzoljanak ki előttünk, bizonyos mértékben akár a fiktív szál is élvezhetővé válhat. Azt azonban kétlem, hogy ez a csali olyan nézőket is a képernyő elé kötne, akik nem klasszikus zene-fogyasztók. Ehhez sokkal átgondoltabb és kevésbé elnagyolt történetet kellett volna kidolgozniuk az alkotóknak, jóval ütősebb indítással. Mert hát ki hiszi el, hogy két félkegyelmű tolvaj csak úgy kisétál egy riasztóberendezéssel ellátott hangszerjavító műhelyből? Vagy, hogy az osztrák rendőrség nem tesz semmit, és a basszusklarinétos Pápai Ákosnak kell illegális fegyverraktárakat járva – és élve kijutva – üldöznie egy Stradivarit. Ha már gátlástalanul irreális a történet, lehetett volna sokkal viccesebb s egyben vonzóbb is.

Szerencsére azonban nem a bájos krimiszál uralja a sorozatot, és semmit sem vesz el annak értékéből és hatásából, ahogyan a Concerto Budapestet megismerhetjük. Nagyon tetszik, ahogy betekintést nyerhetünk a muzsikusok együttesen kívüli életébe is, és láthatjuk őket táncórán, közös ebéd vagy kocsmai örömzenélés közben. Van, aki szabadidejében filmzenei stúdiókban játszik, Roby Lakatossal haknizik vagy éppen metált hallgat. Közben persze gyakran, de éppen ideális arányban bukkannak fel olyan jelenetek, ahol

a muzsikusok magáról a zenéről beszélnek, közérthetően, érdekesen. Vagy a hangszereikről, a hozzájuk fűződő viszonyukról – talán ezek a részek a Született Muzsikusok legszebb pillanatai.

Az – akár hangulatfestő zeneként – elhangzó művek válogatása mindenképp dicséretet érdemel: van köztük könnyen és nehezen fogyasztható, klasszikus és kortárs is, melyeket a sorozat valóban közelebb tud vinni az arra fogékony közönséghez.

Szabó Stein Imre író-producer így nyilatkozott a sorozat indulásakor: „sikerült elérni egy igazán nehéz dolgot: azt, amikor megérdemelten szerethetővé válik valami. Ők.” Valószínűleg az általa és Géczy Dávid rendező által alkotott páros ezúttal nem fog nemzetközi díjakat bezsebelni (mint a Lisztérium vagy a Bartók Világverseny reklámfilmje esetén), a fenti mondat azonban mindenképp teljesülni látszik. Bár az szinte biztos, hogy ez a sorozat nem fog új közönséget vonzani a klasszikus zene számára, az utolsó részekre várva úgy gondolom, sokkal szívesebben ül majd be a Concerto Budapest hangversenyeire az a zenekedvelő, aki végignézi a Született Muzsikusokat.