György

Ő volt Liszt Ferenc tanítványa és Bartók mestere

Laskai Anna
Figaro
2018.03.18. 10:17

Programkereső

A Figaro ezúttal Thomán István visszaemlékezéséből válogat, amelyben a Zeneakadé­mia neves zongoratanára mesteréről, Liszt Ferencről ír. E szórakoztató emlékirat betekintést nyújt Liszt tanítványaihoz intézett tréfás megjegyzéseibe, de az is kiderül, hogy az idős mester kártyapartikra is meghívta növendékeit.
Thomán István
Thomán István
Fotó: Wikimedia Commons

Thomán – aki minden bizonnyal Liszt legkedvesebb tanítványai közé tartozott – így emlékezett vissza mesterével való megismerkedésére:

 „A Zeneakadémián Erkel Ferenc tanítványa voltam, a második év növendéke, tehát egy­általán nem gondolhattam rá, hogy Liszt óráit látogassam, mert ahhoz végzett növendéknek, de legalább utolsó évesnek kellett volna len­nem. (...) Egy napon azt hallom, hogy a mester, akit eladdig szemtől szembe sohasem láttam, Budapestre érkezett. Tüstént feltettem ma­gamban, hogy bárhol is, de meg fogom lesni. A következő napon Erkel Ferencnél ültem a zongora előtt, és Beethoven Waldstein-szonátáját játszottam [op. 53, C-dúr], amikor váratlanul nyílik az ajtó, s belép rajta az ősz Liszt Ferenc. A bátorságom természetesen egyszerre elillant, fölugrottam a zongorától és távozni akartam. Liszt azonban intett, hogy csak folytassam, később mellém telepedett a zongorához, s úgy kellett végigjátszanom a darabot. Hogyan ment a játék, arról nem tud­tam magamnak számot adni, mert annyira izgatott voltam, hogy ujjaim szinte öntudat­lanul táncoltak a billentyűkön. A mester nem tarthatott egészen tehetség nélkül valónak, mert ott mindjárt meghívott, hogy látogassam az óráit, amelyek az intézet nagytermében voltak rendszerint délután 4–6 óráig.

A boldogságtól félőrülten rohantam haza, de örömömbe bizonyos szorongás is vegyült. Hiszen a többiek, kik már régebben Liszt osz­tályába voltak sorozva, egész éven át ké­szültek repertoárjukkal, én pedig, aki volta­képpen jogász voltam, s csupán mint amatőr foglalkoztam zenével (hozzáteszem: nem túlságos buzgósággal), hát én bizony nem voltam elkészülve erre a nagy kitüntetésre.

Másnap, mikor a mester a terembe lépett, fe­lém fordult, előbb megkérdezte, hol tanultam azelőtt, s amikor azt feleltem, hogy Kassán, s hogy ott folytattam zenei tanulmányaimat is, felszólított, hogy üljek zongorához. Én az ő f-moll etűdjét játszottam [10. transzcendens etűd]. Csakhamar kitűnt azonban, hogy egyik-másik nehezebb helyen nem tanultam meg kellő gonddal a darabot, sőt néhol egy-két módosítójegyet [módosítójelet] is elfelejtettem közelebbről megtekinteni. Erre ő bejegyezte azokat, és tréfásan hozzám hajolt:

– Úgy látszik, ez valami kassai kiadás lehet!

S ettől fogva az egész szezonon át, mely rend­szerint januártól húsvétig tartott, majdnem minden leckén (ilyen három volt hetenként) ezzel a kérdéssel fordult hozzám:

– Nos, hozott-e megint valami kassai kiadást?”

A későbbiekben azonban az is kiderül, hogy Liszt nem csupán Thomán játékát illette tréfás megjegyzésekkel:

„Liszt a tanításban csak akkor volt szigorú, s egyáltalán csakis akkor vette komolyan a ta­nítást, ha tehetséges tanítvánnyal volt dolga. Hiszen ismeretes az ő elnéző jósága, a nagy befolyású protekció révén pedig igen sok köze­pes, sőt teljesen tehetségtelen embert is ért az a kitüntetés, hogy óráit látogathassa. Az ilye­neket egyszer-kétszer meghallgatta, s a végén hümmögött hozzá. (...)

Néha mégis megesett, hogy elhagyta a türel­me. De ilyenkor is inkább iróniával, mint ha­ragosan mondott véleményt. Így például egy ilyen alkalommal azt mondta:

– Azokból a hangokból, amelyeket ön játék közben elejt [félreüt], én egész koncertműsort tudnék összeállítani!

Vagy:

– Ha ön annyi hangot elejt játék közben, úgy kénytelen leszek behívatni az inast, hogy összeseperje a zongora alatt!

Egy másik tanítványa játékánál félig tréfásan, félig komolyan így fakadt ki:

– Úgy látszik, Bösendorfer nagyon közel állítot­ta egymáshoz a billentyűket!

Rendkívül kihozta sodrából, ha azt vette észre, hogy valamelyik növendékének van tehetsége, de nem törődik a dolgával, felületes. Megtör­tént, hogy egyik tanítványa egyszer eltévesz­tette Beethovent. Liszt magából kikelve rohant hozzá, s mint egy feldühödött oroszlán, meg­kapta a kezét:

A nagy, az isteni Beethoven azt a fáradságot vette, hogy ehhez a hangjegyhez pontot is írjon. És ön, kicsi féreg, túlteszi magát rajta. Még csak meg sem nézi.”

Thomán visszaemlékezésének talán legérdekesebb momentuma, amikor a kártyajátékos Liszt kerül a kö­zéppontba, aki – mint növendéke leírásából kiderül – nem szeretett veszíteni, ezért általában hagyták nyerni az idős mestert.

„Hetenként háromszor négytől hatig összese­reglettek nála a növendékek, s ilyenkor aztán tanított. Egyetlen szórakozása azonban a kár­tyázás, a viszt [whist] volt. Én olyan szerencsés voltam, hogy a kártyapartikon úgyszólván min­dennap részt vehettem. Tanítás után hattól fél nyolcig, egyéb napokon pedig négytől hatig viszteztünk. (...) Egész szerencsétlen volt ez a gyermekded természetű zeneóriás, ha ve­szített. Emiatt később úgy rendezkedtünk be, hogy lehetően mindig ő nyerjen. (...) Ha idege­nek is jelen voltak az ilyen ártatlan hadicselnél, akkor kissé zavartan mentegetődzött (miköz­ben kártyáimba pillantott), hogy hát mily ha­tártalan iránta a bizalmunk. Kijelentette azon­ban, hogy ezzel bizony soha nem él vissza. (...) Weimarban az utolsó két esztendőben majdnem állandóan Arma Senkrah, akkor hír­neves, bájos, fiatal hegedűművésznő játszott vele. Amerikai születésű leány volt, kit e télen, a hangversenyútján anyja, Mistress Harkness kísért (e név megfordítva adta a fiatal lány nom de guerre-jét [álnevét]: Senkrah), a nyarat pe­dig a kies Weimarban töltötte. Vele aztán ös­szejátszottunk. Ismeretes, hogy a visztjátéknál a két-két partner szemben ül egymással. Nekem tehát, mint ellenfélnek, a mester és a bájos művésznő között volt a helyem. Mialatt a mester tűnődve a kártyát rendezgette, én az asztal alatt észrevétlenül átnyújtottam Senkrah kisasszonynak legjobb kártyáimat, s tőle ugyanannyi rosszat kaptam a helyükbe. Ilyen ártatlan cselfogással vittük ki, hogy az öregúr nyerjen, mert különben kegyetlenül rosszkedvű lett. Mrs. Harkness sokszor bele­szólt a játékba, mire a mester, ki sohasem lett udvariatlan, »le choeur grecque«-nek, az antik tragédiák kórusának nevezte el a korosabb úri­asszonyt. Ez a kórus tudvalevően állandó meg-jegyzéseivel kísérte a drámai cselekményt.”

Az írás a Figaro márciusi számában jelent meg. A Figaro a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzatának ingyenes zenei lapja.

Elérhető a Zeneakadémia épületeiben, a budapesti konzikban, illetve a következő helyeken: Óbudai Társaskör, Fonó Budai Zeneház, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény, Rózsavölgyi Szalon, Írók Boltja.