Csilla, Noémi

Érzelmekkel teli elevenség Várdai István új lemezén

2018.03.31. 15:04

Programkereső

Várdai István Dancing Cello című lemeze nagyobb, átfogó rátekintést ad a tánc klasszikus zenei megjelenéseire a (Stravinsky szemüvegén keresztül figyelt) barokktól Bartókig és Piazzolláig, olasz, lengyel, spanyol, magyar és argentin területekre kirándulva.
Várdai István
Várdai István
Fotó: Hungaroton

Van egy anekdota, amely szerint Lynn Harrel, az 1673-ban készített Stradivarius cselló korábbi birtoklója egyszer egy New York-i taxiban felejtette a hangszerét. A taxis azonban visszafordult, nem ugrott meg a szerény 10-20 millió dolláros hangszerrel. De mi lett volna, ha igen?

Várdai István ugyanis néhány éve ezen a hangszeren játszik: az 1673-as Stradivarius korábban Jacqueline du Pré csellójavolt, később Lynn Harrell és Nina Kotova birtokába került. Ezzel készült a 2016-os Singing Cello című album, amelyen Várdai – ehhez az új lemezhez hasonlóan – Julien Quentin zongoraművésszel hallható.

Szóval mi lett volna, ha a taxisofőr meglép a csellóval? Várdai a Dancing Cello albumszámain szárnyal, játéka szenvedélyes, sodró, hangja karakteres, lenyűgözően változatos. Egyébként pedig szólistaként sikert sikerre halmoz. Kell mindehhez a Du Pré-Stradivarius? Talán igen, nem is pusztán azért, mert kivételes minőségű darabról van szó, hanem a hangszer története miatt is. Inspiráló. Várdai játékán hallatszik ez az inspiráció.

Szívből jön, zsigeri, eleven, tele van érzelmekkel.

Várdai István - Julien Quentin: Singing Cello
Várdai István - Julien Quentin: Singing Cello
Fotó: Hungaroton

Sztravinszkij Olasz szvitje – amely egyébként a Pulcinella részleteinek átdolgozása – klasszikus, mérsékelt hangú, szokatlanul, érzékenyen elegáns. A záró Menütt & Finálé tüzes, energikus. A majd tízperces Chopin-mű (Introduction & Polonaise brillante) a lemez emocionális csúcspontja, a hatás pedig a már említett átéltség mellett a tökéletes technikákban, a súlyos basszustartományon és az éneklő, egyben ritmikus a magasabb húrokon.

Gaspar Cassadó méltatlanul elhanyagolt zeneszerző: legalább ugyanolyan érdekes, mint hegedűs kollégája, Fritz Kreisler, és számos művében éppoly invenciózus, mint a „főállású zeneszerző” kortársai – Ravel vagy Kodály. Azért említem ezt a két szerzőt, mert habár Raveltől és Kodálytól idéz a szólócsellóra írott Szvit, önmagában is nagyszerű alkotás. Egyszerre könnyed és érzelmes, fájdalmas, nosztalgikus – és micsoda könnyedén szólnak Várdai keze alatt üveghangok az első tételben.

Ahogy a legtöbb magyar zenész számára, Várdai számára is anyanyelv Bartók. Az eredetileg hegedűre és zongorára írt I. rapszódia legalábbis erről tanúskodik. Ebben a műben bontakozhat ki igazán a zongoraművész, Julien Quentin. Talán nem ez a „legcsellószerűbb” alkotás egy szólista repertoárjában, de ez az előadás feltárja azt a bartóki sokszínűséget, ami még máig is elevenné teszi ezt a zenét.

A két záródarab újra mediterránia: Piazzolla lenyűgöző erejű és sodrású tánca, a Le Grand Tango. Ravel Habanerája pedig inkább levezetés, ugyanez a mediterránia francia tartózkodásba csomagolva.

Hungaroton, 2018

Várdai István Kodály-lemezéről itt írtunk. A művészről hosszabb portrét itt olvashat.