Csilla, Noémi

A harmadik hang

2018.04.03. 09:44

Programkereső

Március 31-én Danyiil Trifonov, a romantikus zongorarepertoár világhírű orosz játékosa adott szólóestet a Zeneakadémián. A koncertről Szöllősi Mátyás, a Margó-díjas Váltóáram szerzője írt kritikát.

Pontinak és Péternek

Bár nem Beethoven-műveket játszott Danyiil Trifonov a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül megrendezett március 31-i koncerten, mégsem tudtam elcsendesíteni magamban A VII. szimfónia és a zene metafizikája című Hamvas-esszé bizonyos részleteit, melyek újra és újra felbukkantak bennem az este folyamán:

„A hangokat kicsalta rejtekükből, kitépte búvóhelyükről, erőszakosan letépte őket onnan, ahová nőttek, rendszeresen kiszívta őket, kiemelte őket a mélyből, ahová süllyedtek [...]”,

és így tovább, fokozódik még ez, ahogy fokozódott ott a Zeneakadémia Nagytermében is Trifonov “hang-rablása” mely – átiratok, variációk által – a Chopin zenéje köré épülő első részben egyre hatalmasabb méreteket öltött, hogy a szünet után, egy nem is annyira hirtelen jött műsorváltoztatással új irányt vegyen, és Prokofjev 8. szonátájában teljesedhessen ki.

Danyiil Trifonov
Danyiil Trifonov
Fotó: Szöllősy Mátyás

Ami már a műsorfüzet olvasgatása közben is feltűnt, hogy Trifonov milyen tudatosan és hatásosan válogatja össze a darabokat, melyek végül egy valóban jól értelmezhető, érthető és élvezhető egészet alkotnak meg az interpretációi által. Külön öröm az, amikor olyan koncerten vehet részt az ember, melynek zenei összeállításán érződik, hogy szándéka volt vele az előadónak. Hogy egy rendszerben, egy cél megvalósítása érdekében gondolkodik és cselekszik. Trifonov játéka igazán lebegő, könnyed volt az elején, az átiratoknak megfelelően. És ha már Chopinről van szó, akkor tudható, hogy Trifonov számára – hiszen 2010-ben harmadik díjat nyert a Varsói Nemzetközi Chopin-versenyen – milyen kiemelkedően fontosak a művei. A Mompou-, Grieg-, Rachmaninov-, Schumann-, Barber- és Csajkovszkij-művek mind-mind kapcsolódtak, ha néha csak nagyon finoman is, Chopin zenéjéhez. És a műsor összeállítása érzésem szerint egy olyan univerzum bebarangolásának szándékával született, amelybe minél inkább, tudatosan szeretné bevezeti azokat, akik engedik neki, márpedig sokan kíváncsiak, szerencsére és érthető módon, Trifonov hozzáállására, gondolkodására, játékára.

Danyiil Trifonov
Danyiil Trifonov
Fotó: Szöllősi Mátyás

A játékosság, a finom megoldások, a részletek elemzése, az utánajárás kifejezetten sajátja.

És az a fajta küzdés, és jó értelemben vett harc, ami egyrészt a gesztikulációjából is kiérezhető, s ami elsősorban nem arról szól már, előreutalva a Prokofjev-darab előadására, hogy technikai értelembe véve küzdene, hanem hogy önmagával harcol, hogy minél inkább olyan lehessen, amire képesnek érzi magát, sőt, tudja, hogy képes is. Néha kifejezetten nyers tud lenni, de még ez is jól áll neki, mert jelentése van annak, amit csinál. Nem minden esetben éreztem a magam lüktetése szerint tökéletesnek egy-egy tempót, de Trifonov előadásmódja annyira átütő és kiforrott, hogy minden esetben meggyőzött arról, hogy az adott részlet létjogosultsága, az ő felfogásában is, megkérdőjelezhetetlen. És ami külön öröm számomra, az az alázat, ami attól a titántól – ha egy pillanatra közel engedjük ismét magunkhoz, vagy most már inkább az orosz zongoristához a Hamvas-esszét, mert titáni ő maga is, már hogy Trifonov – mégis alapvetően megkülönbözteti. Mert az orosz zongoraművész, bár nagyon ösztönösen játszik, egyben tudatos is, és szerintem ez minden mozdulatán érződik. Sosem hagyta, hogy túlcsorduljanak a dolgok, például a Prokofjev-szonátában, és ahogy képes egyben tartani egy ilyen zeneszövetet, hogy kihallatszott minden lényeges “apróság”, aminek ki kell(ene), lenyűgöző sajátosság.

Danyiil Trifonov
Danyiil Trifonov
Fotó: Szöllősi Mátyás

Azon gondolkodtam még – főleg, hogy nem Chopin b-moll szonátáját játszotta végül a második részben, ahogyan az eredetileg lett volna –, hogy egy bizonyos szempontból nehezen kezelhető zeneanyagot szólaltatott meg, amihez igazán komoly figyelem és koncentráció szükségeltetik, itt elsősorban a hallgatóságra utalva most. Mert azt is igazán jó volt megtapasztalni, hogy a közönség értő módon, nagy odafigyeléssel hallgatta az előadott darabokat, s

a két Prokofjev-ráadásnál, láttam, sokan bólogatnak, hogy nincs vége a folytonosságnak, a tudatosságnak, és jól látszott, értik, hogy Trifonov milyen úton halad ezen az estén, s hogy lehetséges és érdemes is vele tartani.

Danyiil Trifonov dedikál a március 31-i koncert szünetében
Danyiil Trifonov dedikál a március 31-i koncert szünetében
Fotó: Szöllősi Mátyás

A harmadik orosz zongorista Danyiil Trifonov, akiről írok mostanában, csak hogy egy leheletnyivel érthetőbb legyen a cím a szójátékon túl. Korobejnyikov és Szokolov után egy újabb, egészen más felfogású művészt hallhattam, aki erejével, és a benne rejtekező, s már-már határozottan megmutatkozó egyéniségével talán a (magam számára is) legmeglepőbb, legbensőbb érzéseimet bolygatta fel.