Ervin

A zseni mosolygós arca

Grigorij Szokolov jubileumi zongoraestje a Müpában

2018.04.04. 09:30

Programkereső

Tizenöt év, tizenöt koncert - ez Grigorij Szokolov mérlege A zongora című sorozatban itt Budapesten, és március 28-án ismét bebizonyította a csordultig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy az egyik legfelkészültebb és legmeghatározóbb zongorista ma a világon.
Grigorij Szokolov
Grigorij Szokolov
Fotó: Szollosi Matyas

Hat óra előtt pár perccel szinte teljesen üres volt a hangversenyterem. Egy hölgyön kívül, aki talán a menedzsere lehet, csak maga Szokolov ült bent, ő nem máshol, mint a hangszer előtt, én pedig igyekeztem zajtalanul mozogni, hogy minél kevésbé zavarjam, mert már az egyik Schubert Impromptu-t játszotta, egészen finoman, könnyedén, mintha már a koncerten lennénk. A technikusok még próbálgatták a fényeket, közben megérkezett Felvégi Andrea is, hogy aztán ketten fotózzuk az orosz művészt a próba ideje alatt, lehetőleg láthatatlanul. Sokszor hallgattam már őt, ott a Müpában, de így, a koncert előtti próbán még soha. És nem csak az volt megdöbbentő, hogy milyen hihetetlenül erős hatást kelt már önmagában az, ahogy a hangszernél ül, hanem hogy megfigyelhettem, hogyan billent, a gesztikulációját egészen közelről, mert megesett ott velünk az a szerencse, hogy Szokolov egyáltalán nem zavartatta magát, s úgy játszott – kissé talán nekünk is – mintha valóban nem érzékelne maga körül semmit, csak az általa létrehozott zenét. Holott az is lehet, hogy pontosan tudta, a színpadnak melyik négyzetméterén állunk éppen.

Megdöbbentett a tapintata, ahogy hagyta, hogy figyeljük. Hogy mi is végezzük a munkánkat, akárcsak ő, és sosem fogom elfelejteni, amint kifelé menet megköszönte, talán nem csak formaságból, hogy figyeltünk rá.

Grigorij Szokolov
Grigorij Szokolov
Fotó: Szöllősi Mátyás

A koncert első felében három Haydn-szonátát játszott. Ami nagyon hamar feltűnt, hogy milyen egyszerűen teszi mindezt. Azt gondolom, ez a sajátosság Szokolov játékára önmagában igaz, úgy értve, hogy semmi “mellébeszélés”, semmi manír, körülményeskedés, ami a Haydn-daraboknál kifejezetten fontos volt. És pont ezzel döbbentett rá, hogy a játékosságuk mellett milyen nehezek, komplexek ezek a darabok, s hogy mennyi lelemény, ötletesség van bennük, ami Szokolov játékában kidomborodott, a tempóváltásokban és a trillákban, amik úgy hiszem, elbűvölhették az ott ülőket.

A koncert második fele Schubertről szólt, akinek a műveit – én mérhetetlenül élvezem, mert az egyik kedvenc szerzőm – sok zongorista tűzte műsorára mostanában a sorozatban. Talán őt, és Beethoven különböző szonátáit (például a Hammerklaviert) hallhattunk viszonylag sokszor. (Elég csak Korobejnyikovra gondolni, akiről a legutóbb írtam.) És nyilvánvaló, hogy a klasszikus zene hallgatása, az önmagában való élvezeten túl, azért is fontos és különleges, mert lehetőség van általa – az interpretációk sokfélesége, az új felfogások megjelenése miatt – egy valóban véget nem érő rengetegben barangolni, s még ha nem is tetszik egészében egy adott darab előadása, részletek majdnem mindig akadnak, amik felkeltik az ember érdeklődését, vagy akár le is nyűgözik. Richter hangoztatta gyakran, hogy ő csak azt játssza, ami a kottában van, a szerző szándékainak megfelelően. Ha valóban létezik ilyen – és úgy gondolom, hogy itt is az egyszerűség, a lényegre törő, elnagyoltságoktól, szélsőségektől mentes játékmódról van szó –, akkor ebben a tekintetben (talán másban is) Szokolov igazi utód, mert két hanghibán kívül tulajdonképpen tökéletes volt, amit létrehozott.

Olyan magától értetődő, amit csinál, hogy néha azt érzem, és mástól is hallottam már ezt, hogy talán nem is lehetne elképzelni azt, ott, másként.

Szokolov egy róla készült, több évtizedes fotóval
Szokolov egy róla készült, több évtizedes fotóval
Fotó: Szöllősi Mátyás

Nagy szerencsém volt, mert a koncert után, amikor az öltözőben fotózhattam, feltárult egy olyan arca, amit eddig még sosem láthattam.

Nagyon kimért(nek tűnik), amikor kijön a színpadra, meghajol, egyszerűen és gyorsan, majd leül, és szinte azonnal játszani kezd, mindent a lehető legnagyobb precizitással és fegyelemmel. A “másik énje” már a próbán megvillant, mikor Andreával csak álltunk ott a pódiumüléseknél, és egyszer csak elment mellettünk, majd ránk mosolygott. Egy rajongó a hetvenes évekből származó lemezeket hozott aláíratni. Szokolovnak láthatóan nagyon tetszett a dolog, s amikor megkérdezték tőle, hogy hallotta-e azokat a felvételeket később, csak annyit mondott oroszul, nevetve, hogy soha. Egy mosolygós, végtelenül kedves és nyílt szívű ember állt ott az öltözőben, ami a zenéjéből ugyan sugárzik, de a megjelenéséből talán nem mindig. Igazán jó érzés volt látni, hogy élvezi az estét, amit így nem csak az öt ráadás (Schubert: Asz-dúr impromptu, op. 90, Rameau: Les sauvages; A madarak párbeszéde, Chopin: Desz-dúr prelűd (Esőcsepp), c-moll prelűd) bizonyított, hanem a mosolya is, és hogy látszott, otthonosan érzi magát. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy zsenit, mert Szokolov minden bizonnyal az, ha van lehetőség rá, ne csak alkotás közben lássunk, hanem hogy azt az arcát is megismerhessük, amely az esendőt, az enyhén gátlásos, zavarba esett embert mutatja meg nekünk.

Szöllősi Mátyás fotóriporter, író, költő, a Margó-díjas Váltóáram és a Budapest Katalógus szerzője.

Szokolov legutóbbi lemezéről itt írtunk.