Fülöp, Evelin

Solti György Weiner Leóról és Dohnányi Ernőről anekdotázik

Figaro
Laskai Anna
2018.05.15. 09:39

Programkereső

A Figaro magazin májusi Elődeink másképp rovata Solti György emlékirataiból válogat. A nemzetközi hírnevet szerzett karmester memoárjában zeneakadémiai tanulmányairól és a számára meghatározó tanáregyéniségekről – Weiner Leóról, Dohnányiról –, illetve a hazai zeneélet akkori fontos figuráiról, például Hubayról is elmeséli legemlékezetesebb élményeit.
Solti György Emlékeim című könyvének eredeti kiadása
Solti György Emlékeim című könyvének eredeti kiadása

Weiner Leóról

A legfontosabb osztály számomra – és a magyar zenészek százai számára – a kamarazenei osztály volt. Körülbelül a tizennegyedik életévtől egészen az Akadémia befejezéséig minden hangszeres zenésznek, kivéve a rézfúvósokat és az ütőhangszereseket, látogatnia kellett ezt a kurzust. Vezetője sok-sok éven keresztül a zeneszerző Weiner Leó volt, aki a magyar zenészek három generációjára óriási hatást gyakorolt. (...) Nem túlzok, amikor azt mondom: mindent, amit zenészként elértem, Weiner Leónak köszönhetek. (...) Weiner kicsi, fekete ember volt. Az órákon kívül jó humorérzékről tett tanúbizonyságot, de tanítás alatt abszolút komoly volt, csak nagyon ritkán mosolyodott el. Módszere abból állt, hogy a diákokat szigorúan kezelte, semmiképpen sem elkényeztetett gyermekekként. Én istenítettem őt, és azt hiszem, ő is szeretett engem. Magányos és valószínűleg szomorú életet élt. Életének nagy szerelme egyik tanítványa, Kabos Ilona zongoraművésznő volt. Amikor feleségül ment a zongorista Kentner Lajoshoz, és Angliába ment vele, Weinerben egy világ omlott össze. Soha nem házasodott meg, nem volt családja, ő volt a klasszikus agglegény. Annak ellenére, hogy zsidó volt, sikerült a háborút és az azt követő nélkülözésekkel teli éveket – senkinek nem volt elég ennivalója – túlélnie. Röviddel a háború után találkozott vele egy barátja az utcán, aki nagyon örült, hogy láthatja.

– Leó, gyere el hozzám enni! – hívta meg nagylelkűen. – Épp most kaptam egy csomag kaját Amerikából – tyúkkonzervet.

Weiner válasza jól jellemzi perfekcionizmusát:

– Tyúkkonzerv? De én nem szeretem a tyúkkonzervet.

Inkább éhen halt volna, minthogy olyasmit egyen, ami az ízlésszínvonala alatt állt! Zenei szempontból a perfekcionizmusát némiképp sikerült belém oltania:

sose alkudj meg, hiszen még a legjobb, amit képes vagy létrehozni, az sem elég jó.

Dohányi Ernőről

Az Akadémia utolsó két évében Dohnányi Ernőnél (...), a nemzetközileg ismert zongoristánál, karmesternél és zeneszerzőnél tanultam komponálást és zongorát. Néhány évvel azután, hogy végeztem, ő lett az Akadémia direktora. Zseniális ember, de rossz tanár volt. Eleinte minden két hétben egyszer volt kompozícióórám nála. Megnézte a munkáimat, lejátszotta zongorán, kijavította, majd megbeszéltük őket. Fantasztikusan tudott lapról olvasni. Szélsebesen megértett mindent, amit leírtam, teljesen mindegy volt, milyen szörnyűségesen firkáltam a papírra. Néhány hónappal később azonban azt mondta: »Hívjál fel, ha írtál valamit!« Fatális pedagógiai hiba volt, egyre kevesebbet dolgoztam. A második évben már csak három órám volt nála. Ugyanez volt a hozzáállása a zongoraoktatáshoz is: »Hívjatok fel, ha valamit begyakoroltatok!« – mondogatta a tanítványainak. Ha aztán tényleg tanított, félretolta a diákot a billentyűktől, és maga játszotta el a darabot. Aki ebből a példákon keresztül tartott oktatásból valamit fel tudott fogni, nagyon sokat tanulhatott – végül is Fischer Annie és Anda Géza is az ő tanítványa –, ám a kevésbé tehetséges diákoknak katasztrofális volt, ha Dohnányinál tanultak. Dohnányi figyelemre méltó zongorista volt. Igaz, Beethoven-interpretációi nagyon szabadok voltak, de kiváló érzéke volt a tagoláshoz és a formához. Jól emlékszem Beethoven Pathétique-jének [op. 13] egyik előadására, de nem a csodálatos játéka miatt, hanem azért, mert az első tétel bonyolult kidolgozásánál megakadt. Csodálatra méltó higgadtsággal improvizálva jutott túl a problémán. Mások felálltak volna és elhagyták volna a színpadot, de ő tovább játszott. Persze hozzászokhatott, hogy megakadjon, hisz soha nem gyakorolt.

Dohnányi Ernő
Dohnányi Ernő

– Ne dolgozzatok túl sokat – prédikálta diákjainak –, különben elvesztitek a frissességeteket. Ha egy darabot nem tudtok megtanulni úgy, hogy napi három órát dolgoztok rajta, sohasem fogjátok megtanulni.

Ebben ugyan van némi igazság, de még Fritz Kreisler, Arthur Rubinstein és más neves szólisták is, akik állították, hogy nem gyakorolnak sokat, a valóságban igen keményen dolgoztak. Hangszeres zenésznek lenni elkötelezettséget jelent – mindig dolgozni kell. E témakörhöz kapcsolódóan a zongorista Eugen d'Albert állítólag a következőt mondta: »Ha egy napig nem gyakorlok, észreveszem a különbséget. Ha két napig nem gyakorlok, a feleségem is észreveszi a különbséget [Eugen d'Albert hatszor nősült – a szerk.]. Ha három napig nem gyakorlok, már a kritikusok is észreveszik a különbséget.«

Dohnányi elegáns ember volt – és szerette a nőket. Második felesége, Elsa Marguérite Galafrés, a balerina, korábban a híres lengyel hegedűs, Bronisław Huberman hitvese volt. Egyszer igazi botrány tört ki, mikor Huberman és Dohnányi összeverekedett miatta az utcán. Galafrés nem volt túl népszerű. A budapesti zenei világban eléggé rosszindulatúan azt mondogatták, hogy Dohnányi a csatát ugyan megnyerte, de a háborút elvesztette. Egyszer-kétszer találkoztam vele, mikor Dohnányit az otthonában felkerestem. Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy soha egyetlen szót sem tanult meg magyarul. (...)

Hubay Jenőről

Hubay Jenő
Hubay Jenő

Diákként nem tűnt fel nekem, hogy az Akadémia legtöbb fontos tanára – Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner, Siklós és Molnár – 1877 és 1890 között született. Mennyi nagyszerű embert mutatott fel a kicsiny Magyarország ily kevés idő alatt! Csak Hubay Jenő, az Akadémia direktora, korának egyik legnevesebb hegedűse volt egy generációval idősebb. Hubay felesége egy gazdag bárónő volt. Mi, fiatalok, a régi iskola titokzatos, meghatározhatatlan arisztokratáját láttuk benne. A legendás Joseph Joachimnál tanult, Brahms lelkesedett érte, csodálatos fiatal hegedűsök egész generációját nevelte fel, többek között Szigeti Józsefet. Másrészt Hubay hírhedten rossz karmester volt. Mikor egyszer próba közben egy hárfás elmulasztotta a belépést, Hubay megkérdezte, miért nem játszik. A hárfás így válaszolt:

– A beintésre várok, professzor úr.

– Beintésre? – kiabált Hubay. – Hát nem látja, hogy én vagyok a karmester?

Az írás a Figaro májusi számában jelent meg. A Figaro a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzatának ingyenes zenei lapja.

Elérhető a Zeneakadémia épületeiben, a budapesti konzikban, illetve a következő helyeken: Óbudai Társaskör, Fonó Budai Zeneház, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény, Rózsavölgyi Szalon, Írók Boltja.