A Győri Filharmonikusok rezidens zeneszerzője vagy az idei évadban. Milyen tapasztalatokat szereztél eddig, és mik a további terveid a hátralévő koncertekre?
Mikor tavaly nyáron felkért a zenekar, abban egyeztünk meg, hogy inkább nagyobb szabású darabokat írok a számukra, ami eddig nem volt jellemző rám. Az első munkám, még szeptemberben, egy szimfonikus nyitány volt. Rajna Martin karmester lelkiismeretesen betanította, és a zenekar is nagyon komolyan vette, így jó élmény volt a koncert. Most két művön dolgozom egyszerre. Az egyik egy szimfónia, aminek június elején lesz a bemutatója.
Rendkívül érdekel, hogy ez a műfaji megjelölés milyen elvárásokat támaszt a közönségben, és én hogyan tudok viszonyulni ezekhez az elvárásokhoz, illetve az egész zenetörténet szimfónia című darabjaihoz.
Ezzel egy olyasféle magatartást vállaltam, mint például Weöres Sándor a Psychében vagy Esterházy Péter a Tizenhét hattyúkban. Nagyon érdekel, hogy milyen lehet ma egy szimfónia. Időközben 1. szimfónia lett a mű címe, mert amíg komponáltam, felhívott Hámori Máté az Óbudai Danubia Zenekartól, hogy szeretnének rendelni tőlem egy darabot Beethoven VI. szimfóniája mellé. Kérdezte, van-e már valami címötletem, mire azt mondtam, hogy 2. szimfónia (nevet).
Megtartod a klasszikus szimfónia kötöttségeit?
Pontosan az a lényeg, hogy ezt a kérdést a közönség is feltegye. Persze
nem minden hallgató tudja, melyek a szimfónia kötöttségei, a többségben inkább csak annyi él, hogy az egy absztrakt mű, aminek legtöbbször nincsen programja, az individuális hangszerek pedig feloldódnak a tömegben.
Per definitionem is azt jelenti a szimfónia szó, hogy „együtthangzás”. Az én szimfóniám alcíme Omaggio a Giuseppe Haydn, mivel egy Haydn-szimfónia mellett hangzik majd el, és pontosan azok a hangszerek szerepelnek benne, mint az ő művében: két oboa, két kürt, timpani és vonósok. Négy tételből áll, amiből az első és az utolsó gyors, a második lassú, a harmadik menüett. Igen, ilyen szempontból „klasszikus” szimfónia, de nem egy Haydn-stílusgyakorlat volt a célom, hanem ennél sokkal több, a saját gondolataim kifejezésére szeretném használni a formát, hivatkozási alapként.
Balogh Máté (Fotó/Forrás: Kérges Máté)
A másik győri bemutatód pedig egy népdalfeldolgozás lesz.
Ezt a sorozatot is hamarosan befejezem, a címe Folk Songs 1913. Az évszám az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó békeévére utal. Florian Illies történész írt egy nagy hatású könyvet 1913 címmel, amelyben
úgy festi le a korabeli Európát, mint ahol a különböző országok társadalmai már egészen biztosak abban, hogy soha többé nem lesz háború, annyira nagy a jólét.
A darabomban az Osztrák-Magyar Monarchia népdalait dolgoztam fel, az első részben morva és szlovák énekek szerepelnek, a másodikban egy lengyel kujawiák, a harmadik részben jiddis dalok, amelyeket Max Eisikovits gyűjtött Máramaros megyében. Ő volt Kurtág tanára is. Aztán délszláv kóló, tiroli jódli és magyar induló is elhangzik. Harcsa Veronika fogja elénekelni a darabot, aki szerintem rendkívül alkalmas erre. A magyar szerzők valahogy ritkán képesek kilépni a népdalfeldolgozás kodályi hagyományából. Ha valaki népdalhoz nyúlt, általában az anyag máris definiálta, hogy mit csinál vele. Nagyon ritka a kivétel, például Maros Rudolfnak létezik egy siratója, ami igencsak újszerű. Az én feldolgozásaimban úgy szerepel a népdal, mint egy ógörög cserépdarab a múzeumban, ami köré rekonstruálták az eredeti vázát, de pontosan lehet látni, hogy az más anyagból készült, más színű. Érvényesül egy elidegenítő hatás, de a cserépdarab az egész konstrukció magjaként, értelmeként jelenik meg.
A darabod Berio Folk Songs című alkotásával együtt szólal meg. Gondoltál erre a műre komponálás közben, mint a népdalfeldolgozás egy lehetséges módjára?
Jól ismerem a művet, annyiban eszembe jutott, hogy az én darabom is ugyanarra az apparátusra készült, ami technikai szükségszerűség. Beriótól a Folk Songs ugyan nagyon fontos darab, kiváló mű, de esztétikai értelemben, illetve a népdalokhoz való viszonyát illetően nem volt példa számomra. Ő a világ legkülönfélébb részeiről válogatta a népdalokat, van köztük francia, de azeri is. Az én esetemben a deklamációk sokkal kevésbé eltérőek.
Már Bartók is felfedezte, hogy a szomszédos népeknek a közös történelmi tapasztalat miatt sokszor azonos a deklamációja, hangkészlete, és ezek a népdalok hatottak is egymásra.
Például előfordul, hogy egy jiddis és egy morva népdal nagyon hasonlít. Pedig a jiddis falvak a mai ukrán-román határ környékén vannak, Morvaország meg a szlovák-cseh határvidéken, tehát a birodalom viszonylatában nagyon távol esnek egymástól.
Balogh Máté (Fotó/Forrás: Kérges Máté)
Miért érezted úgy, hogy most nagyobb szabású műveket szeretnél írni?
Erre nehéz válaszolni. Mivel kis gyerekeim vannak, az utóbbi években nem túl gyakran volt lehetőségem elmélyülni a munkában. Csak este tudtam komponálni, ezért gesztusértékű, rövid, ötletszerű darabok születtek, általában kis apparátusra. Azt hiszem,
ahogy az embernek fejlődik az intellektusa, felnőtté válik, egy idő után szeretne nagy összefüggésekben, távlatokban gondolkodni, kontextusba helyezni a világ elemeit.
Érdekes párhuzam, hogy az elmúlt években csupa nagyon hosszú könyvet olvastam, amelyekkel sok időt kell eltölteni. Nekiálltam az Ulyssesnek, most olvastam el a József és testvéreit, Spirótól a Fogságot, a Faustot, Roberto Bolaño kitűnő dél-amerikai író 2666 című regényét is. Most pedig Tolsztojtól a Háború és béke került sorra, sajnos, ezutóbbi ma nagyon aktuális.
Májusban az Óbudai Danubia Zenekar játssza Schubert Dichterliebéjét a te átiratodban. Ezt a feldolgozást már korábban elkészítetted, változtattál rajta most valamit?
Nem, ez a korábban már bemutatott változat lesz. Itt is ugyanaz érdekelt, mint a szimfóniánál. A zenetörténet során mindig is felkérték a zeneszerzőket, hogy hangszereljenek át egy darabot, például mert nem volt elérhető a hangszer, amelyen eredetileg játszották, vagy nem fért be a terembe egy egész zenekar. Engem az érdekel, hogyan lehet ebből a feladatból saját zeneszerzői interpretációt csinálni, hogy megváltozzon az eredeti kontextus, a mában szülessen újra az alkotás.
A feladat körülbelül azzal egyenlő, mint amikor valaki lefordít egy verset egy másik nyelvre.
Nem csak elmagyarázza, vagy lábjegyzetekkel látja el, ahogyan Nádasdy Ádám tette kitűnő Dante-fordításában, hanem valóban új szavakkal, új kontextussal ruházza fel, horribile dictu beleépítve a mai szlenget.
Balogh Máté (Fotó/Forrás: Nagyillés Szilárd)
Sokkal távolabbi kultúrákhoz is közelítesz, vannak ógörög, illetve kínai nyelvre, tematikára épülő műveid. Mi érdekes ezekben a világokban, és hogyan lehet a mi perspektívánkból közelíteni hozzájuk?
Az ógörögök világához sokkal közelebb vagyunk, mint akár a mai Kínához. Mikor ezzel a kultúrával foglalkoztam, az érdekelt, mi volt más kétezer évvel ezelőtt, amikor ugyanez az emberi faj, ugyanezekkel a biológiai adottságokkal, nagyjából ugyanakkora közösségekben próbált meg együttélni, művelődni, szórakozni, szerelmesnek lenni, háborúzni, mint ma.
Mi marad meg korokon átívelve is, és mi az, ami csupán rárakódott külsőség?
Mivel én zeneszerző vagyok, nem történész vagy filozófus, zenei kérdéseket tudok feltenni és zenei válaszokat adni rájuk. Például ha létezik egy ógörög dallam, amit egy ma már nem szokványos skálában komponáltak (ez az úgynevezett enharmonikus skála, amiben negyedhangok is vannak), azt hogyan tudom úgy beilleszteni egy darabba, hogy a korábban emlegetett vázához hasonlóan viselkedjen. Hamarosan el is hangzik majd egy ógörög témát feldolgozó darabom, a Pécsi Egyetem aulájában Molnár Anna énekli május 20-án Euripidész Antiopé című, töredékben fennmaradt drámájának feldolgozását, amelyet Tornyai Péterrel közösen készítettünk. Ezek olyan természetű zeneszerzői munkák, amiket nem lehetne elvégezni klasszika-filológusi segítség nélkül. Kárpáti András kitűnő antik-tudós volt a segítségünkre.
És mi vonz a kínai kultúrában?
Annyiban más a kiindulópont, hogy a kínai kultúráról nincs igazi tudásom, amit nagyon sajnálok. Már egy éve tanulok kínaiul, hogy ezt bepótoljam, eddig ezerháromszáz karaktert tanultam meg a negyvennyolcezerből, tehát ha így folytatom, negyvennyolc év múlva már tudni fogok kínaiul (nevet).
De nekem európaiként, európai reflexekkel nincs tudásom arról az ötezer éves kultúráról, aminek következménye a mai Kína is.
A kulturális beidegződések és az ebből fakadó reflexek annyira különbözőek, hogy rengeteget kell ahhoz tanulni, hogy valaki megértse a kínai zenét, a kínai irodalmat, a kínai embereket. Ilyen értelemben minden zenei próbálkozásom kudarc volt Kínában, de nagyon értelmes kudarc. Még a Sanghajban, a legnyugatiasabb városban bemutatott darabom is értelmetlen zagyvaságnak tűnt abban a közegben.
A régebbi korok során, amikor Európa felfedezte magának a Keletet, a művek jellemzően szintén inkább a mi Kelet-képünkről árulkodtak, mint arról, hogy milyen az a világ igazából.
Krasznahorkai László Rombolás és bánat az ég alatt című regényében nagyon jól írt a mai Kínáról, illetve a két világ között húzódó megérthetetlenségről. Ahhoz, hogy megértsük az ötezer éves kínai hagyományt, évtizedeken át kellene ott élni. De ettől még természetesen továbbra is izgat a kínai világ, vannak rendkívül jó kínai írók, például Jü Hua, akinek a könyvei magyarul is elérhetőek, mindenkinek ajánlom őket.
Készült már egy néhány színpadi műved, de a nem színpadra szánt alkotásaidban is sok esetben érezni egyfajta színpadi attitűdöt. A Győrben bemutatott Raabertüre-nyitánynál szinte láttuk magunk előtt a történéseket. Ha már szóba kerültek a nagyobb lélegzetű művek: vannak-e ezen a téren további terveid?
Nem teljesen véletlenül, de épp most rendelt tőlem az UMZE Kamaraegyüttes egy egyfelvonásos operát F. Scott Fitzgerald amerikai drámaírónak a húszas évek New Orleansában játszódó drámája alapján. A címe Porcelain and Pink, a cselekmény végig egyetlen fürdőszobában zajlik, tehát nagyrészt helyzetkomikumon alapul. A darabnak zenei vonatkozása is van, az egyik szereplő jazzénekesnő egy New Orleans-i lokálban. Itt megint lehetőségem nyílt, hogy
az operám ne „csak” egyszerű színpadi mű legyen, hanem kapcsolódjon a jazz világához, Benny Goodmanhez és a big bandhez.
A bemutató a tervek szerint 2023 tavaszán lesz, a Magyar Zene Házában. Aztán van még néhány nem színpadi tervem is, Czirok Zoltán harsonaművésznek írtam egy osztrák-magyar katonaindulót Posauner-March címmel, ami egy kicsit cirkuszi mutatvány, minden szólamot ő játszik. Szentpáli Rolandnak és az Óbudai Danubia Zenekarnak írok egy egytételes tubaversenyt, Marcherto címmel (a march, tehát induló és a concerto szóból). Ugyancsak a Danubiának a már említett 2. szimfóniámat. A címek sokszor már előbb megvannak, mint a darabok (nevet). Rohmann Dittának Beethoven-levelekre írok egy új művet, amelyben énekelni is fog a csellózás mellett, és be akarom fejezni a Borbély László zongoraművésznek írt Egy kiállítás képei-kommentárjaimat. Jobban belegondolva, nekem tulajdonképpen minden darabom ugyanarról a zeneszerzői magatartásról szól, csak mindig más a hivatkozási alap.
Fejléckép: Balogh Máté (fotó: Végső Zoltán)
hírlevél
