A zenekritika felelősségteljes műfaj, hogy miért fontos, arról már beszélgettünk kritikusokkal a Fidelión. Hálátlan szerep: azt sem könnyű megmondani, mi miért értékes, hát még ha arról kell megállapítást tenni, hogy az utókornak tetszeni fog-e.

Csajkovszkij: Hegedűverseny

Ma a koncerttermek állandó repertoárdarabja, a megrendelőjének, Auer Lipótnak mégsem kellett, és Eduard Hanslick, a kor rettegett zenekritikusa is lehúzta.

„Mozart fiatalkori művének sokkal könnyebb helyzete lett volna, ha történetesen közvetlenül Csajkovszkij hegedűversenye után és nem előtte játsszák: akinek pálinkát töltöttek a poharába, nyilván örömmel fogad utána egy korty tiszta vizet” – idézi a Kritiza Triznyák blog. – „Csajkovszkij orosz zeneszerző bizonyára nem közönséges, de erőltetett, zsenialitásra vágyó tehetség, aki válogatás nélkül és ízléstelenül alkot.”

„Itt már nem hegedű-játékról van szó, hanem a hegedű összekócolásáról, széttépéséről és püföléséről. Nem tudom, hogy ezeket a hajmeresztően nehéz részeket lehet-e egyáltalán tisztán játszani” – folytatja Hanslick. – „[A finálé] a hallgatót egy orosz búcsú brutális és szomorú vidámságába ragadja. Csupa vad, közönséges arcot látunk, durva káromkodást hallunk és a pálinka bűzét érezzük. (...) Csajkovszkij hegedűversenye támasztotta bennem először azt a borzalmas gondolatot, hogy vannak talán zeneművek is, amelyeknek bűze hallható.”

Csajkovszkij soha nem dolgozta fel a publikált írást, és évekkel később is állította, hogy fejből tudná idézni az egészet.

Brahms: Német requiem

A német komponista műve az egyházi zeneirodalom egyik csúcspontja: tiszta forrásból válogatott bibliai szövegekre készült a szerző anyanyelvén, a rekviemet édesanyja és Schumann halála ihlette. Mégsem nyerte el G. B. Shaw drámaíró tetszését, aki szerint legfeljebb „egy hulla tudja elviselni” a Német requiemet. „Egy zenei manufaktúra szilárd terméke” – írta a New York Timesban – „amilyet csakis egy elsőosztályú temetkezési vállalkozó alkothat. (...) Vannak olyan tapasztalatok, amelyeket nem várhatunk el emberfiától kétszer egy életben, és az egyik ilyen Brahms Német requiemje.”

Beethoven: IX. szimfónia

Arról már írtunk, hogy Verdinek nem igazán tetszett Beethoven remekművének kórusos fináléja, de nem ő volt az egyetlen zeneszerző (!), aki kritikával illette azt. „A negyedik tétel, véleményem szerint, olyan hatalmas és ízléstelen, Schiller Örömódájának feldolgozásában pedig olyan triviális, hogy nem is értem, hogy Beethoven, a zseni hogy írhatta” – írta Louis Spohr önéletrajzában (1860).

Kapcsolódó

Beethoven Kilencedikje annyira túlértékelt!

Ezt nem mi mondjuk, hanem Giuseppe Verdi. Egy zenetörténész azt a kérdést is felvetette, hogy vajon akkor is imádnánk-e ezt a szimfóniát, ha nem a bonni mester írja.

Sztravinszkij: Tavaszi áldozat

A Tavaszi áldozat bemutatója hírhedt botrány volt 1913-ban. Pierre Monteux karmester visszaemlékezése szerint Camille Saint-Säens, aki akkoriban már a francia zene doyenjének számított, ezt hajtogatta az egyik előadás közben: „Ez őrült! Ez őrült!” Egy korabeli londoni kritikus hasonlóképpen elmulasztotta megérteni a művet:

„A zene... ellenáll a verbális kifejezésnek. Azt mondani, hogy rút mint hang, finom kifejezés. Van benne valami hatásos ritmika. De praktikusan nézve semmi köze a zenéhez, vagy legalábbis ahhoz, amit most zenének ismerünk.” (Musical Times, 1913. augusztus 1.)

Chopin: g-moll ballada

A lengyel-francia zeneszerző egyik legdrámaibb zeneműve, amelyet sokan A zongorista című filmből ismerhetnek, nem aratott osztatlan sikert a maga korában. „Semmi, legfeljebb a legfinomabb előadásmód tudja a fül számára kibékíteni némely moduláció durvaságát. Ezek, úgy vélhetjük, túlságosan lényegi részei lettek a komponistának ahhoz, hogy megváltozzanak; de olyan gyakran visszatérnek – és úgy megkínozzák a zongorista ujjait –, hogy [Chopin] soha nem foglalhatja el a helyét azok között a zeneszerzők között, akik egyszerre nagyok és népszerűek.” (HF Chorley, The Athenaeum, London, 1842. december 2.)