Clara Wieck

Nem kell magyarázni, miért volt a 19. századi zongoraművészet egyik legfontosabb pionírja Clara Wieck, aki a mai zenekedvelők emlékezetében Robert Schumann feleségeként ismert. „Az 1830-40-es években a Liszttel és Thalberggel egy időben hangversenyező Clara Wieck valójában a jövő hírnöke volt” – írja Kenneth Hamilton Az aranykor után c. könyvében. A korban szokás volt, hogy a pianisták saját improvizációkkal, fantáziákkal tarkítják a hangversenyeiket, és csak elvétve próbálkoztak nehezebben emészthető opuszokkal. Egy olyan hangversenykultúrában, ahol egy teljes Beethoven-szonáta előadására senki nem vállalkozott, mert a közönség nem bírta volna, Clara Wieck elsőként játszott teljes szonátákat. Miután 1837-ben „vett egy nagy levegőt”, és Berlinben eljátszotta az egész Appassionatát, olyan sikert aratott vele, hogy két év múlva Liszt is megcsinálta ugyanezt ugyanott – lovagiasan kijelentve, hogy a Clara Wieck által lefektetett alapokra épített.

Hogy Clara Wieck más művek előadójaként lett ismert, abban persze annak is része van, hogy a korban a nők kompozíciós készségeiben kevesen hittek. Ez a szemlélet csak jó másfél évszázad múlva fog megváltozni.

Fischer Annie

Fischer Annie tizennyolc évesen, 1933-ban legfiatalabbként megnyerte a Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyt, és a Dohnányi Ernőt, a zsűri elnökét hiába vádolták rosszmájúan azzal, hogy manipulálta a szavazást, a művésznő egy csapásra ismert lett. A fiatal, csinos lány olasz turnéra indult, és melléadták a fiatal zenekritikust, Tóth Aladárt, hogy vigyázzon rá. Tóth teljesítette a feladatot, olyannyira, hogy a fiatalok egymásra találtak, és összeházasodtak – egy életre kitartva egymás mellett.

Fischer Annie már életében számos rajongót vonzott. Dévény Anna, a neves mozgásterapeuta például kalózfelvételek egész sorát készítette a koncertekre csempészett magnóval, a közönségben pedig a legkülönfélébb pletykák keltek szárnyra, amelyek Cziffra György és a Fischer–Tóth-házaspár vélt ellentétéről szóltak. Fischer Annie nehéz történelmi időben élt, de nem alkudott meg a rendszerrel: „Életemben egyszer ki kellett ejtenem a számon, hogy elvtárs” – emlékezett vissza. A háztulajdonosukat mentette ki a kitelepítéstől, egészen Rákosihoz is elment ezért.

A külföldi hangversenyszervezők versengtek érte: Párizsba, Londonba, Edinburghbe, Japánba vitték. Maria Callas és Szvjatoszlav Richter ügynöke, Jacques Leiser tíz évig győzködte, hogy elvigye Amerikába. Fischer Annie közben a legeldugottabb magyar városokban, falvakban is szívesen játszott, mégpedig ugyanazzal az elmélyült játékkal, amely a legjobbak közé emelte. Utolsó évtizedeiben a fiatalokra is figyelt, Schiff András, Kocsis Zoltán, Hauser Adrienne és Prunyi Ilona egyaránt kaptak tőle tanácsot.

– mondta róla Vásáry Tamás, aki szinte fogadott fiának számított.

Alicia de Larrocha

Alicia de Larrocha (Fotó/Forrás: Decca)

Amikor Alicia de Larrocha 2009-ben elhunyt, a szakma a legfontosabb spanyol zongoraművésznőt búcsúztatta a személyében. De miben állt jelentősége? Elsősorban a spanyol zongoramuzsika, Isaac Albéniz és Enrique Granados eminens tolmácsolója volt, akiknek a nyelvét az anyatejjel szívta magába. (Szó szerint: édesanyja és nagynénje Granados tanítványai voltak.) Gyerekként, kétévesen, emlékezett vissza később, addig hisztizett, verte a fejét a padlóba, amíg vérzett, csak hogy a zongorához ülhessen. Karrierje 1947-ben indult be, amikor első európai koncertturnéjára indult. Férje, Juan Torra szintén zongoraművész volt.

Női keze rendkívül alkalmas volt a zongorához: ötös ujja kivételesen hosszú volt, a decimát könnyedén átérte. Scarlattitól Bachon át a kortársakig sok zenét játszott, de az említett honfitársai mellett Mozart és Schumann zenéjében érezte magát leginkább otthon. Rahmanyinov hírhedten nehéz, I. és III. zongoraversenyeit André Previnnel vette lemezre. Sokat kamarázott Gaspar Cassadó csellóművésszel.

Hosszú karrierje 2003-ban, nyolcvanévesen ért véget. Nagyrészt neki köszönhető, hogy Albéniz és Granados méltó helyet kapott a zongorarepertoárban, elegáns, a legjobb értelemben nőies zongorajátékát ma is etalonnak tekintik.

Martha Argerich

Ezekkel a szavakkal jellemezte Martha Argerichet pályatársa, Daniel Barenboim.

Buenos Airesben született, ötévesen kapta első zongoraóráit. Csodagyereknek tartották, hamarosan koncerteken is fellépett, korai felvételei ma is hallhatók. 1955-ben, tizennégy évesen Európába költözött, Londonban, Bécsben és Svájcban tanult. Igazi áttörést az 1965-ös varsói Chopin-verseny jelentett számára.

Igazán a 19-20. századi repertoár specialistájaként ismert, Bach, Bartók, Beethoven és Messiaen, Chopin, Schumann, Liszt, Debussy, Ravel és Sztravinszkij műveit egyaránt játssza. Az utóbbi időben egyre többet kamarázik: „A másokkal való zenélés harmóniája békét és erőt teremt bennem” – nyilatkozta.

Rengeteg rajongója van, akit a sorozatos lemondásai sem tántorítanak el. Ahogy egy kritikusa írta: „Vad, természeti erő van benne, káprázatos istennő, aki minden alkalommal bűbájt bocsát a hallgatójára, ha zongorához ül.”

Yuja Wang (Fotó/Forrás: Julia Wesely)

Yuja Wang

Amikor 2007-ben Yuja Wang gyors beugrással debütált Martha Argerich helyett a Bostoni Szimfonikusokkal Csajkovszkij b-moll zongoraversenyével, még kevesen ismerték a nevét. Mára a világ egyik legkeresettebb zongoraművészévé vált, akinek merész öltözködéséről és féktelen energiájáról egyaránt beszélni fog az, aki ellátogat egy hangversenyére. Lehet, hogy vitalitását szüleitől örökölte: anyja táncosnő, apja ütőhangszeres volt, akik kora gyermekkorától biztatták a játékra. Többször járt Budapesten, 2013-ban Kocsis Zoltánnal adta elő Bartók II. zongoraversenyét. Legutóbbi müpás koncertjéről mi is írtunk, mégpedig ezt: „éppen úgy hajol meg, ahogy Presto feliratú zenét játszik. Nagyon gyorsan, nagyon hirtelen, majdnem beveri a fejét a zongorabillentyűkbe”. Yuja Wang megmutatja, hogy a feminin energia nem bájos szépelgést, finomkodást jelent, hanem féktelen, ragadós életörömöt, vadságot.

(Online források: Parlando, WMN, Guardian, Fidelio, MassLive)