Március 29-én elhunyt a lengyel zene egyik legnagyobb alakja, Krzysztof Penderecki, akinek neve – csakúgy, mint idősebb magyar pályatársáé, Ligeti Györgyé – a filmnek hála került be a köztudatba. Zenéje szólt a Ragyogásban, az Ördögűzőben, a Viharszigetben, Az ember gyermekében és a Twin Peaksben. Most néhány ismert és kevésbé ismert művét szedtük össze, hogy így tisztelegjünk generációjának egyik legnagyobbja előtt.
Nemzetközi karrierje 25 évesen kezdődött, amikor egy varsói zeneszerzőverseny mindhárom fődíját megnyerte – bal kezével írta az egyik partitúrát, a jobbal a másikat, a harmadik művet pedig egy barátja másolta le, hogy ne derüljön ki, mindhárom pályázattal egyetlen személy nevez. Így utazhatott Penderecki Németországba – ez a vasfüggöny mögött élő lengyelnek hatalmas lehetőség volt. Az ötvenes-hatvanas években elektronikus zenével és avantgárd hatású elemekkel kísérletezett. Ezután született legismertebb alkotása, az ötvenkét vonóshangszerre írt
Gyászének Hiroshima áldozatainak emlékére,
amelyért az UNESCO fődíjával jutalmazták. A nyolc és fél perces darabban mindennél fontosabb a hangzás, a zenei színek jellege (ezt a zeneszerzői technikát vagy irányzatot szonorizmusnak nevezzük, ilyen darab például Ligeti Atmosphères című műve). A Gyászének a rettegés zenéje: ezt halljuk, amikor a hotelfolyosón a Ragyogásban és a Twin Peaks harmadik évadának emlékezetes 8. epizódjában.
Penderecki nem csak a thrillerfilmek és a kortárszene közönségéhez, hanem szélesebb körökhöz is szólni tudott. 1966-ban, a münsteri katedrális felépülésének 700. évfordulója alkalmából mutatták be
Lukács-passió
című alkotását, amely annak ellenére tett szert ismertségre, hogy teljes egészében atonális nyelven íródott, viszont a szerző felhasználta benne a BACH-motívumot (a lipcsei mester vezetéknevét kiadó, négy hangból álló sort). A Lukács-passióban a szerzőt az emberi szenvedés motívuma érdekli: „A passió mint archetípus segített” – nyilatkozta Penderecki. – „Ez egy kétezer éves történet, amely nem csak Krisztus szenvedését és halálát fejezi ki, hanem napjaink kegyetlenségét is, Auschwitz kegyetlenségét.” A mű misztikus, magával ragadó utazás, amelyben a szerző sűrűn alkalmazza az énekbeszéd (Sprechgesang) technikáját, és zeneiségében is kötődik a múlthoz. Bizonyos szempontból előrevetíti Penderecki későbbi útválasztását.
A hetvenes években ugyanis Penderecki szakított az avantgárddal, mondván, kiaknázták már az áramlat lehetőségeit. Néhány modernista a váltást epésen kommentálta, olcsó eklekticizmusnak titulálta, de a neoromantikusnak is nevezett stílus és a tonális alapokhoz való részleges visszatérés folytán a szerző neve egyre ismertebb lett a szakmán kívül. Penderecki egyre többet alkotott hagyományos műfajokban: concertót, szimfóniát, kórusműveket, operát írt. Szakrális műveit egyaránt inspirálták katolikus, ortodox és zsidó liturgikus szövegek.
1987-ben, Washingtonban mutatták be
Song of Cherubim (A kérub éneke)
című vegyeskarra írt a cappella művét, amelyet egyébként a nagy csellista, Msztyiszlav Rosztropovics 60. születésnapjára komponált – nem azért, hogy a címzett eljátssza, csupán hogy hallgassa. A kompozíció a keleti keresztény liturgia ihlette, s különösen hatásos, amikor a végén a kórus 12 hangra bomlik, hogy aztán a záró Alleluja-szakaszban unisono találjanak egymásra.
VII. szimfóniáját 1996-ban komponálta Jeruzsálem harmadik milleniumára, a mű alcíme:
Jeruzsálem hét kapuja.
A zeneszerző 1974-ben, a jom kippuri háborút követően járt először a városban, és megragadta a hely monumentalitása. Ez jól hallatszik a mintegy 60 perces mammutszimfóniában, amelyet egyes kritikusok Mahler Nyolcadikjához hasonlítottak. A hetes szám központi jelentőségű a műben – nem csupán azért, mert hét tételből áll, hanem mert számos hét hangból álló frázist tartalmaz. A hagyomány szerint Jeruzsálemnek van egy nyolcadik kapuja is, ez aranyból készült, és a mennyből leszálló Messiás lép majd be rajta a városba.
Közkedveltségét és elfogadottságát mutatja, hogy Penderecki a nyolcvanas-kilencvenes évektől tucatnyi kiváló szólista számára komponált. Msztyiszlav Rosztropovics számára készült II. csellóversenye (1982), a német Anne-Sophie Mutter számára II. (Metamorfózisok) hegedűversenye (1995). Egy újabb, szólóhegedűre írt darabja a
La Follia (2013),
amely virtuóz, műfajilag a barokkból eredeztethető darab. (A barokk és klasszikus műfajok egyébként is egyre többet inspirálták a korosodó mestert, passacagliákat, concerto grossókat, chaconne-t és szerenádot egyaránt komponált.) A nyitó Sarabande-témát a hegedű pizzicato (pengetve) mutatja be, és kilenc variáción keresztül a hegedűs megannyi játéktechnikát bemutathat – négyhúros arpeggiókat, felhangokat, repülő spiccatót és ostinato felett megszólaló törtakkordokat.
Penderecki karrierjét sokan az egyház és a politika spektrumában helyezik el, a lengyeleknél az élet két területe amúgy sem válik el határozottan. A zeneszerző, aki kapcsolatban állt a szolidaritási mozgalommal a ’80-as években, Karol Wojtyłának (a későbbi II. János Pál pápának) dedikálta Te Deumját, a Lengyel Requiem Lacrimosa-tételét pedig Lech Wałęsának. A
Lengyel Requiem Chaconne
című tételét Penderecki 2005-ben írta (több mint 20 évvel a rekviem első változatának bemutatója után, a lengyel pápa emlékére, immár annak halála után), ez a majd’ kétórás darab legnépszerűbb részlete. A mise szakrális mű ugyan, de középpontjában az ember áll, s a kérdés: reménykedhetünk, lehet-e hitünk, vagy kételkednünk kell a mai világban?
Fejléckép: Krzysztof Penderecki (fotó/forrás: Bernard Gotfryd / Wikipedia)
hírlevél
