Valamikor, nem is olyan régen az interneten rendkívül népszerű lett egy videó, amelyet a legnépszerűbb klasszikus zenei közösségi oldal így osztott meg: „Ez a 90 éves idős házaspár Bachot játszik, és könnyet csal a szemedbe”.
A felvételen játszó 90 éves házaspár Kurtág György és azóta elhunyt felesége, Kurtág Márta volt, akik saját átiratban Bach műveit játszották a BMC-ben.
A 2015-ös felvételen a művészházaspár szinte egyetlen emberré válik a hangszernél, sőt, eggyé válnak a hangszerrel is, simogatják, bűvölik, úgy csalogatják ki belőle a hangokat. Az ember úgy érzi, hogy amit hall, az az intimitásnak olyan megnyilvánulása, amelyet hallgatni egyet jelent azzal, hogy átlépünk egy határt.
Az a sors (vagyis pontosabban: a zenetörténet, a zenehallgatás történetének) különös fintora, hogy a házaspár Bach-felvételével sokkal többen találkoztak, mint Kurtág eredeti műveivel. De talán mégsem baj, hiszen ugyanez az intimitás, egyszerűség, lényeglátás van a zeneszerző műveiben is. Kurtág ma vitathatatlanul a legnagyobbra tartott élő zeneszerző, akinek a műveit folyamatosan játsszák New Yorktól Párizsig, első és egyetlen operáját pedig a milánói Scala mutatta be két évvel ezelőtt.
Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a mai zenehallgatási trendek egyáltalán nem segítik az életművét. Kurtág György zenéje ugyanis nem a streamoldalakra készült, az meg végképp furcsa helyzetet eredményez, hogy notóriusan rövid tételei olykor nem hosszabbak, mint az eléjük tolakodó YouTube-reklám. A pianissimóknak és a sordinóknak pedig nem kedvez, hogy felmérések szerint az embereknek ma ösztönösen jobbnak tartanak egy tracket, ha hangosabban szól.
Egyszóval: a zenehallgató dolga, hogy meghallja Kurtág zenéjét az egyre erősödő zajban, hogy eldöntse, érdemes-e, mint egy talált kavicsért, lehajolni érte.
Kurtág György és felesége, Márta a zeneszerző 90. születésnapjára szervezett koncerten a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Mudra László / Zeneakadémia)
De ez a zene már csak ilyen: a mai zenehallgató számára nehezen bevehető birodalom, akik viszont beveszik, meghallgatják, életre szóló viszonyt alakítanak ki vele.
Kurtág hatása a mai magyar zenére felbecsülhetetlen. Évtizedeken át tanított a Zeneakadémián, generációk viselik a keze nyomát. Pedig különös, visszahúzódó ember, és magyarnak valódi világpolgár, aki egyaránt beszél románul, németül, franciául, oroszul, angolul és görögül. Nemcsak a magyar zene történetének szerves része, hanem az egyetemes zenetörténeté is: Bach, Scarlatti, Mozart, Beethoven, Bartók, Stravinsky, Webern, John Cage és Ligeti György után ő következik a sorban. Fazekas Gergely zenetörténész mondta Kurtágról (pontosabban A játszma vége c. operájáról):
„… ma, amikor a műfajok közötti határok gyakorlatilag eltűntek, amikor újra menő »klasszikus« zeneszerzőknek tonális zenét írni, akkor egy ilyen mű bizonyos értelemben »utolsó mohikán« (…) De nem nevezném avantgárdnak, tekintettel arra, hogy rendkívül erősen kapcsolódik a hagyományhoz. Ő soha nem mondta volna, amit Boulez a hatvanas években, hogy »romboljuk le az operaházakat!« Walter Benjamin német filozófusnak van egy gyönyörű metaforája a történelemről: eszerint a történelem angyala arccal a múltnak feltartóztathatatlanul repül a jövő felé, amelynek hátat fordít. Én így képzelem Kurtágot is. Őt a zenei múlt viszi előre.”
Kurtág piedesztálra került, helyesen. Ugyanakkor sokak számára megközelíthetetlenné vált, éppen azért, mert a zenetörténeti beágyazottságát hallva a hallgató úgy érezheti, alapműveltség nélkül nem értheti meg a zenét. Vagy azért, mert Kurtág éppúgy bekerült a kikezdhetetlen tekintélyek névsorába, mint mondjuk Bartók, de a nagyközönségnek még Bartók is túl modern.
Kurtág György és Kurtág Márta (Fotó/Forrás: Stiller Ákos / BMC)
A fenti problémát enyhítve, összeszedtünk néhány olyan Kurtág-darabot, amely bevezethet az ő világába. Elsősorban azokhoz szólva, akik megijednek különösségétől és rangjától, nem eltitkolva azt, hogy a cikk szerzője is sokáig így érzett az életművel kapcsolatban.
Játékok
Ha egy gyerek először találkozik a zongorával, egészen biztosan nem úgy fog rögtön a zongoraszékhez ülni, mint egy Szvjatoszlav Richter, egyenes háttal, a kottába mélyedve. Nem is úgy, mint Glenn Gould, kisszéken görbülve, a billentyűket szaglászva. Nagy valószínűséggel inkább ököllel, tenyérrel, a tenyér élével, esetleg könyökkel lát hozzá a billentyűk püföléséhez. Valószínűleg végighúzza a kezét a billentyűkön, hogy glissandót csináljon. De ezt még nem tudja. Kurtág Játékok című köteteivel arra törekszik, hogy a növendék gesztusok szintjén ismerkedjen a zenével, szabadon létezzen a hangszerrel.
Örökmozgó (talált tárgy)
A Játékok ciklus 1. kötetének Örökmozgó című tételét az alábbi felvételen Kocsis Zoltán adja elő.
A Játékok egyszerre pedagógiai munka és ars poetica, jól jelzi a miniatűr formákhoz vonzódó Kurtág gondolkodását, zenefelfogását. „Újra és újra eljutok a felismerésre, hogy szinte egyetlen hang is elég” – nyilatkozta egyszer a szerző.
Virág az ember (a Játékok 8. kötetéből)
A rövid darabok mégsem nem hagynak hiányt a figyelmes hallgatóban. A Virág az ember például hét hangból áll a C-dúr skálán. Egyszerű, ugye? Mégis, ha meghallgatjuk az egypercest, kiderül, hogy részleteiben ismerősek a hangok, az elrendezésük azonban különös, mondhatni misztikus légkört teremt. Az idő kitágul, és úgy érzi az ember, több minden történt, mint amennyi egyetlen percben el szokott férni. Mintha benéznénk egy kulcslyukon egy hatalmas szobába. A címadó sor egyébként Bornemisza Pétertől való: „Mint az mezei virágok, mint az árnyékok, / mint az buborék, mint az álom, / csak olyak vagyunk.”
Stele
A Kurtág zenéjéről szóló írások nemegyszer kiemelik, hogy a szerző legjobb művei sokszor gyászzenék, kollégák, művésztársak, barátok monogramjával jelzett hommage-ok. A nagyzenekarra írott, 13 perces Stele nem kivétel. A művet a szerző először zongorára álmodta, majd 1994-ben, a Berlini Filharmonikusok felkérésére vált belőle szimfonikus mű. A címben szereplő a görög stēlē szó annyit tesz, oszlop vagy sírkő. Kurtág zeneszerzőtársának, Mihály András emlékére írta a darabot, három tételben. „Olyan, mintha az európai zene sírfelirata lenne” – mondta róla Simon Rattle karmester. Maga a szerző úgy írta le zenéjét, mint egy képet, amelyen valaki sebesülten fekszik a harctéren.
„Tombol körülötte a háború, de ő csak a nagyon tiszta, nagyon kék eget látja. Az az érzése, hogy semmi nem olyan fontos, mint a kék ég.”
Officium breve
Kurtág 1989-ben bemutatott harmadik vonósnégyesének két zenei előzménye van. Az egyik Anton Webern op. 31-es II. kantátája, a másik Szervánszky Endre Vonósszerenádjának III. tétele. A két világ egészen különböző (több aspektusból is szembeállíthatjuk őket, például a tizenkétfokúság és a diatónia szempontjából, hogy csak egyet említsünk), mégis egybeér ebben a romantikus és posztmodern gesztusokkal magával rántó zeneműben. Olyan ezt a muzsikát hallgatni, mint egy régi oszlopcsarnokban sétálni, ahol kétoldalt a múlt nagy mestereinek szobrait találjuk, a kimerevített múlt azonban mégis megéled, éppen a szemlélő vagy az emlékező által. Aki jelen esetben Kurtág György maga, aki saját töredékeket is belefogalmazott ebbe a negyedórás kollázsba.
Azok pedig, akik hallgathatatlannak tartják az efféle modern zenét, füleljenek a művet záró csonka, de annál gyönyörűbb hegedűszólóra.
A fejlécképen Kurtág György. Fotó: Mudra László / Zeneakadémia.
hírlevél
