A HIP (Historically Informed Performance Practice) iránt érdeklődők már a ma használatos úgynevezett „modern” hangszerekkel is sokat változtathatnak előadói stílusukon. Bár ez a

ho

hangszerapparátus a romantika óta leginkább a legato és sostenuto játékmódra alkalmas, kellő ismerettel, a megfelelő artikulációk, frazeálás és hangsúlyok alkalmazásával megdöbbentő változás érhető el rajtuk is a beszédszerűség, áttetszőség irányába, ami a romantika előtti zenék előadásának kifejezetten előnyére szolgál.

Az olyan muzsikusok esetében azonban, akiket a korábbi stílusoknál nem elégít ki a „modern” hangszerek élesebb, egymással nehezebben összeolvadó hangszíne és a hozzájuk tartozó egyenletesen temperált intonációs rendszer (melyben az oktávok kivételével gyakorlatilag minden hangköz „hamis”), előbb-utóbb megjelenik a régi hangszerek kipróbálásának igénye.

A zenekari gyakorlatban ez a váltás fúvósoknál általában sokkal hamarabb bekövetkezik. Ennek részben az együttesben betöltött szólisztikus szerepük az oka, mivel itt nagyon feltűnő a kétféle hangzás közti különbség, amit nagyon nehéz elkendőzni. Másrészről azonban a fafúvósok esetében a billentyű nélküli korhű hangszerek valóban teljesen más játéktechnikát igényelnek, amelynek megtanulása idő- és energia-befektetést követel. Valójában minden régi hangszer esetében szükség lenne ilyenfajta tanulmányokra, de míg a mai, magukat „autentikusnak” tituláló zenekarok jó részében a vonós szekció tagjai között nagyon sokan beérik azzal, hogy (modern építésű és felszereltségű) hangszereik húrjait bélhúrokra cserélik, gondolván, hogy ezzel eleget tesznek a „historizmus” követelményeinek, addig fúvósok esetében ilyen „félmegoldásokra”, „trükkökre” nincs lehetőség. Ilyen értelemben tehát a mai régizene-együttesek fafúvós szekciója általában „autentikusabb” képet mutat.

Újabban már arra is vannak törekvések, hogy a modern kori „standard” 415Hz-es hangolástól eltérően az eredeti fennmaradt hangszerek hangmagasságát, proporcióit tekintik kiindulási alapnak, így nem szükséges a fafúvós hangszerek teljes átméretezése, újraalakítása. Régebben ugyanis egyidejűleg országonként, városonként nagyon különböző hangolások voltak használatban. Saját tapasztalatom szerint például egy 406Hz-re hangolt együttes éppolyan meglepetésszerűen más hangzásképet ad, mint amennyire szokatlanul hatott anno a régizenei előadások kezdetén a 415Hz-re való váltás. Ezekkel a törekvésekkel párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt kap a historikus artikuláció (a fúvósok által használt szótagok) használata is.

horn

A Quantz által is leírt historikus, gyors tempóknál használatos duplanyelv (di-dll, illetve az ehhez hasonló országonként különböző páros artikulációk) lassan kezdik felváltani a modern hangszeren általános, kemény (ta-ka,te-ke,ti-ki) artikulációt. Ez nagymértékben segíti a zene beszédszerűségét, puhaságát. Hasonlóan örvendetes tény, hogy hangszeresekben, hangszerkészítőkben egyaránt lassan felébred az érdeklődés az autentikus építésű barokk furulyák iránt. Ezek a hangszerek, a ma általánosan elfogadott és használt „barokk furulyákkal” ellentétben nem rendelkeztek dupla lyukakkal.

Ennek következtében a ma preferált „kiegyenlített” hangzásképpel ellentétben hangjuk ( a barokk fuvola villafogásos hangjaihoz hasonlóan) visszanyeri a „színeket”, a fény-árnyék hatást, ami a barokk korban alapvető követelmény volt. Természetesen ilyen furulyákon játszani nem könnyebb, sőt! Épp ezért „találták fel” könnyítésképpen, néhány fennmaradt ilyen építésű hangszer példája alapján, a duplán fúrt lyukakat. Aki viszont hajlandó az akkoriban leginkább használt szimpla lyukakkal készített furulyákkal kísérletezni (ahogyan például Frans Brüggen tette eredeti hangszereivel), az fáradságáért cserébe a hangszer különleges dimenzióiba nyerhet betekintést.

Lassanként a historikus hangszeren játszó oboisták és fagottosok is szakítanak a kezdeti idők „standard” hangszereivel. A különböző korszakok és országok hangszerépítési stílusai mellett többen foglalkoznak a korabeli írott forrásokon, rajzokon alapuló nádkészítéssel is, ami szintén egészen forradalmian új hangzást eredményez. Régi hangszerek jól készült kópiáin, régi technikával játszani alapvetően nem teszi könnyebbé a játékos életét. A befektetett

hor

erőfeszítésen keresztül azonban közelebb kerülhet egy korabeli zenész gondolkodásmódjához, akinek az adott eszközök használatával kellett minden zenei kihívásnak megfelelni. Így a korabeli repertoár nehézségi foka is átértékelődik és olyasfajta feladatot jelent, mint egy modern darab megtanulása egy teljesen szokatlan építésű hangszeren. A régizenei együttesek fafúvósairól a fentiekben festett pozitív kép után talán meglepő, de ugyanezen zenekarok rézfúvós szekcióiban elképesztően kaotikus állapotok uralkodnak. A korabeli festmények és fennmaradt hangszerek egyértelműen tanúsítják, hogy egy barokk trombitás vagy kürtös mindenféle ventil, vagy (kürtösöknél) tölcsérbe nyúlás nélkül, csakis szájával intonált. Trombitásoknál ez különösen jól látható, hiszen minden képen egy kézzel tartják hangszerüket, másik kezüket hátuk mögé téve. Nem vitás, hogy ez a játéktechnika hihetetlenül nehéz, annál is inkább, mivel a ventiles trombiták használata óta (mintegy 200 éve) teljesen elfelejtődött. Ennek ellenére érhetetlen számomra, hogy újrafelfedezése helyett (amivel szerencsére néhányan azért foglalkoznak) a trombitások többsége egy olyan hangszeren játszik „barokk trombita” néven, ami a valóságban sohasem létezett. Ezen a hangszeren ventilek ugyan nem találhatók, de az intonáció korrigálására és könnyítésére a cső egyes helyein lyukakkal látták el, így két kézzel kénytelenek rajta játszani. Kutató és zenekarvezető kollégám szarkasztikus elnevezése szerint ez a „Blockflötentrompete” azaz, „furulya-trombita”, amely egyértelműen saját korunk találmánya. Ezért a kialakult helyzetért természetesen nem csak a trombitások a felelősök. Az ő részükről az is érthető, hogy a ventiltrombiták után mindenféle könnyítést szívesen fogadnak és a korabeli teoretikusok írásaihoz fordulnak, amelyekben ilyen tárgyú elmélkedések találhatók. Ezekhez hasonló elméleti írásokban szerepel például az a billentyűs hangszer is, mellyel minden hangnemben tisztán lehet játszani a hangolási rendszer változtatása nélkül. Mivel azonban ehhez oktávonként 72 billentyűre lenne szükség, nem csoda, hogy nem lett túl népszerű az ötlet. Akkoriban egy trombitás sem sokat gondolkodott kisegítő megoldásokon, inkább az adott hangszeren fejlesztette képességeit.

Ehhez azonban lényegesen több időre lenne szükség, mint ami manapság a (néha „modern” zenekari próbáról érkező) trombitások számára rendelkezésre áll. A mostanság legtöbbet játszott repertoár ráadásul a barokk kor legnehezebb trombitaszólamait tartalmazza, amin kísérletezni nincs mód, annál is kevésbé, mivel korunk perfekcionista szemléletének és a „modern” zenekarok és CD felvételeik favorizálásának alapállásából minden fúvós gikszer halálos bűnnek számít. Nem is beszélve a barokk trombita hangzásáról, ami a modernnel ellentétben magas fekvésekben egyre puhább, vékonyabb. Valószínűleg ez sem tetszik túlságosan a mai, éles, transzparens fúvóshangzáshoz szokott játékosoknak, karmestereknek. Mindezek eredményeképpen ma néhány bátor, kísérletező kedvvel és idővel megáldott fúvós kivételével senki sem foglalkozik ennek az elveszett technikának és hangzásképnek a felélesztésével és a karmesterek sem igénylik ezt.

Koncertéletünkben világszerte alig létezik együttes, ahol historikus rézfúvósokat hallhatna az érdeklődő közönség. Helyette kényelmi szempontból inkább kitartunk egy teljesen hamis, általunk kreált, réginek mondott hangszer használata mellett, amit mindenféle ködösítéssel, és korabeli tények elferdítésével, tagadásával próbálunk igazolni. Mai régizene-életünkből ezért leginkább a historikus rézfúvós hangzás hiányzik. Remélhetőleg már nem sokáig.