Ám a dirigens nem az általa alapított Academy of Ancient Music-kal érkezett, hogy tizennyolcadik századi muzsikával kápráztassa el a közönséget, hanem egy modern zenekarral, amelynek élén modern zenét adott elő.

Vajon mit tehet hozzá huszadik századi művekhez egy historikus érdeklődésű karmester? Főképp talán a romantikán vagy a romantika eredetiség-eszményén nevelkedettek számára viszonylag idegen fegyelmet és formalista szemléletet. No de jobb vagy rosszabb, több vagy kevesebb lesz-e ettől valamely jól ismert, akár többféle előadásban megszokott darab? Bizonyosan jobb és több, ha olyasvalaki tartja kezében a karmesteri pálcát, aki a régi és „mai” zenék közötti kapcsolatokat, a szigorú formák rejtett vagy nem is annyira titkolt átvételét, beépítését kutatja mindenütt, céljai megvalósításában pedig egy megalapítása óta ugyanilyen felfogású zenekar segédkezik.

Hogwood és a Kammerorchester Basel megközelítése pontosan ilyen. Ezért is eshetett a választásuk a koncerten elhangzott zeneművekre, melyek mindegyike Paul Sacher megbízásából készült. Bohuslav Martinu kettősversenye már címében is a barokk kort idézi. A cseh komponista zenéje sokszor valóban a barokk finom, mégis férfias megformáltságára emlékeztet, összhangzataiban ugyanakkor közelebb áll a késő romantika és a korai modernizmus világához. Habár a modernista zenékre alapvetően jellemző a nem egyszer túlzott könnyedség, ami vélhetően a dzsessz hatását mutathatja, valamint elvontabb pillanataiban a puszta hangulat dominanciája, Martinu néhány taktus kivételével el tudta kerülnie e csapdákat. Ennek oka nyilvánvalóan a concerto grosso hagyományainak tudatos beépítése a darabba, mely elsősorban erőteljessége miatt maradt népszerű a modern zenék kedvelőinek körében.

A svájci Frank Martinnek már nem sikerült ilyen tökéletesen kivédenie az említett buktatókat, s így egyik témája talán túlságosan is édes-búsra sikeredett. Kivételesen gyönyörű azonban az első tétel nyitómotívuma, melyben a dodekafóniát házasította össze a klasszikus harmonizálással, és elérte, ami Purcell óta csak keveseknek sikerült: hogy a szinte teljesen (Martin darabja esetében teljesen) kromatikus skálát feledhetetlenül csodálatos, kvázi-tonális témává bontsa ki. E két mű előadásában Hogwoodot és zenekarát főképp a szigor, a „maszatolás” nélküli megszólaltatás jellemezte, s különösen pontosra és követhetőre sikerültek a könnyűszerrel elmosódó ritmusokhoz és szólamigazodásokhoz vezető, fokozatos tempóváltások.

Heinz Holliger „Eisblumen” című műve ellenben hamisítatlanul absztrakt zene, és bár benne szintén barokk, nevezetesen bachi utalások hallhatók, a flageolettekkel megszólaló darab Hölderlin kései költeményeinek jeges, dermedt hangulatát hivatott felidézni, s ekképp afféle „ambient” zene, aminek összehasonlíthatatlanul populárisabb változatát manapság progresszív popzenészektől hallani. A barokk finom, ugyanakkor erőteljes karakteréből azonban kevés jegyre ismerni rá, és inkább Ligeti kedvelőinek ajánlható.

Az est fénypontjának mindenképp Bartók Zené-je ígérkezett. Nem egyszer hallottam már olyan megnyilatkozást, hogy Bartókot kizárólag magyarok képesek hitelesen előadni. Ám elég arra gondolnunk, hogy ezt a művet Paul Sacher rendelte meg, ráadásul épp a Kammerorchester Baselnek. Előadásuk tehát vitathatatlanul autentikusnak tekinthető, még akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy – váratlan megbetegedés miatt – beugróként egy magyar: Rácz Zoltán is közreműködött a darab megszólaltatásában.

Mindaz, amit a modern zenéről pár bekezdéssel feljebb leírtam, azonnal elfeledhető, amint Bartók jelentősebb zeneművei kerülnek szóba. Bartók nem próbálta olcsóbb dallamokkal oldani a harmóniai feszültséget, hanem mindvégig a disszonancia határait súroló összhangzatokból alkotott páratlanul lenyűgöző, éteri muzsikát. Ez mindenek előtt a nyitófúgában érvényesült, amit lélegzetelállítóan keltett életre a bázeli zenekar, de ez nem is meglepő, hiszen Hogwood maga is kifejezetten az efféle momentumokat keresi a modern zenékben. A lassú tétel ugyanilyen gyönyörűnek hatott, noha kevésbé tetszett ihletettnek, a gyors tételeket pedig, ha nem is feledhetetlenül, mindenesetre korrekt játékkal szólaltatták meg Kammerorchester Basel tagjai.

Remélem nem kell sokat várnom, hogy újra láthassam Christopher Hogwoodot és a Bázeli Kamarazenekart, esetleg egy Copland-Barber- vagy egy Sztravinszkij-esttel, amit kétségkívül ugyanolyan lelkesen várnék, ahogy az idei Tavaszi Fesztivál számomra mindenképp legtöbbet jelentő eseményét vártam.

(2006. március 28. Zeneakadémia; A Bázeli Kamarazenekar koncertje; Martinu: Kettősverseny vonószenekarra, zongorára és timpanira; Martin: Petite Symphonie Concertante - hárfára, csembalóra, zongorára és kettős vonószenekarra; Holliger: Eisblumen (magyarországi bemutató); Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára)