Ludwig van Beethoven

Akinek olyan nehéz a természete, aki olyan szókimondó és magának való, mindamellett akkora géniusz, mint Ludwig van Beethoven, arról sok történet, feljegyzés és visszaemlékezés marad fent. Ha csak a töredéke igaz annak, ami az anekdotás könyvekben a bécsi mesterről szól, már akkor is kijelenthetjük: az idén 250 éve született szerző a zenetörténet egyik legnagyobb fenegyereke. Aki ráadásul szeretett enni. Meg inni. Néha még főzni is. Igazi főnyeremény egy gasztronómiai rovatnak. Ám mielőtt belecsapnánk a pörköltes tálba, álljon itt felütésül egy idézet a szerénynek korántsem nevezhető Beethoventől, ahogy saját szerepéről mesél sokak számára ínycsiklandó módon:

A kialakult helyzetben kiemelten példát kell vennünk róla, hiszen szenvedélyes kézmosó volt. Hosszú perceket, akár órákat tudott eltölteni mosdóedénye előtt, és csak locsolta kezére a vizet, amellyel aztán – bizarr hangok kíséretében – gyakran borotválatlan arcát is kiadósan megmosta. Nyirkos ruhában, nemegyszer az alsó szomszédot is eláztatva ült aztán le komponálni, de minden bizonnyal étkezés előtt is kezet mosott. Az elmélyülés pillanatai voltak ezek számára, s mint annyi mindenben, a szeánszértékű kézmosásban is megelőzte korát.

Mint megannyi művésznek, természetesen Beethovennek is volt törzshelye: a Hattyú (Schwan). Gyakran itt komponált, és ilyenkor a pincérek jól tudták, hogy nem szabad őt zavarni.

Az se volt persze mindegy, hogy milyen ételt szolgálnak fel neki. Ugyancsak a Hattyúban történt, hogy a Mesternek rossz fogást hoztak ki. Beethoven a maga visszafogott stílusában azonnal a pincérre borította a pörköltes tálat. A bécsi vendéglátósok hihetetlen ügyességgel bántak a tányérokkal, de az áldozat ebben a helyzetben csak állt mozdulatlanul, nehogy elejtsen valamit, és hagyta, hogy a zsíros lé lecsorogjon az arcán. Az amúgy ízletes szafttól a pincér egy idő után a káromkodást is abbahagyta, végül az ordibálást nevetés váltotta fel – jóllehet, a felszolgáló továbbra sem kacagott.

Bécsi utcarészlet 1910-ből, középen Ludwig van Beethoven egykori házával (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

Bár Beethoven nemhogy egy szinten érezte magát a nemesekkel, hanem egyenesen feljebbvalónak tartotta saját személyét, hiába tanította a lányát, volt olyan öntudatos császári kamarás, aki megtiltotta, hogy „egy zongoratanár” egy asztalhoz üljön velük. De elég is az olyan szituációkból, amikor Beethoven nem fért az asztalhoz vagy nem jutott ételhez,

következzenek az igazi csemegék!

Beethoven a dunai halat preferálta a hússal szemben, azokból is a sárga tőkehalat szerette a legjobban (krumplival), illetve osztrigát is örömmel fogyasztott. Azért a húst sem vetette meg: kedvelte a csirkét, a marhát és a borjút. Utóbbit annyira, hogy amikor kedvenc éttermében elfogyott, Ferdinand Ries küldetett neki Bécsből Badenbe egy adaggal. A gesztusért Beethoven öleléssel és a „legjóságosabb ember” szóbeli kitüntetéssel jutalmazta tanítványát, és azt mondta, sosem szerzett neki semmi akkora örömöt, mint az a borjúsült.

Jó étvággyal evett májat, spenótot, gyümölcsöt és tojást, kávéból mindig nagyon erőset fogyasztott, és – ahogy a bevezető idézetből is sejteni lehetett – szerette a könnyű osztrák borokat. Erősítette a sztereotípiát, miszerint az ember vagy boros vagy sörös, de a sör mellett elutasította a sertéshúst is. A tejszínes és cukros dolgokkal viszont le lehetett venni őt a lábáról. És persze a levesek…

A tizenéves Ludwig van Beethoven Mozart előtt játszik Bécsben (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

A fogáshoz szükséges tíz buggyantani való tojást maga ellenőrizte le és ütötte bele a fazékba egyesével. Ha akár csak az egyik nem volt elég friss, magához hívatta a szakácsot, és egy szolidnak aligha nevezhető dühkitörés kíséretében megpróbálta eltalálni a konyhaajtó mögé rejtőzött „bűnöst”. Szintén ez az étel volt a kulcs akkor is, amikor Beethoven elbocsátotta egyik kiváló házvezetőnőjét, mert az hazudott neki. „Aki hazudik, az nem tisztességes, és nem tud tisztességes levest főzni” – indokolta szigorú döntését a komponista.

Mielőtt felidéznénk Beethoven abszolút kedvenc fogását, egy pillanatra képzeljük el a Fidelio és sok más remekmű szerzőjét, ahogy alkalmi kabátban, hálósapkában és egy testét épp hogy takaró kék kötényben vendégül hívja barátait. Ő főz. Hosszas várakozás után elkészül a vacsora: a leves mint a maradék, benne a marha félig nyers, a zöldségek úszkálnak az olajos vízen, a sültet pedig mintha kéményben füstölték volna. A zeneszerző pedig csak unszolja és unszolja a kenyérből csipegető vendégeket.

Ludwig van Beethoven gratulál a 12 éves Liszt Ferencnek egy koncertje után (Bécs, 1823) (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

Egy étel azonban azonnal szemet (vagy orrot?) szúrt neki, még pedig a sok sajttal elkészített makaróni. Bizony, a Mester imádta a mac 'n' cheese-t, ami a rizs háromszorosába kerülő tészta és az Olaszországból hozatott parmezán miatt igencsak drága mulatság volt. Egy 1800-as évekből származó recept szerint a következő hozzávalókra van szükségünk, ha Beethoven kedvére szeretnénk tenni: 1 nagy fej vörös/fehér hagyma felkockázva, 2 bögre tészta, fél bögre vaj apró darabokra vágva, 1 teáskanál frissen őrölt kakukkfű, fél teáskanál frissen reszelt szerecsendió, só, frissen és durván őrölt bors, kb. 1 bögre frissen reszelt érett parmezán, fél bögre pirított kenyérmorzsa, fél bögre friss, apróra vágott petrezselyem.

Melegítsük elő a sütőt 350 °C-ra. Karamellizáljuk a hagymát, és tegyük félre. Főzzük meg a tésztát, jól csepegtessük le, majd adjuk hozzá a vajat, a kakukkfüvet, a szerecsendiót, sózzuk, borsozzuk, végül óvatosan keverjük meg, és tegyük félre. Keverjük össze a parmezánt zsemlemorzsával és petrezselyemmel, tegyünk félre belőle fél csészényit, a többit pedig finoman keverjük össze a tésztával. Kenjünk ki egy tálat, és tegyük bele a tésztát. A tetejére szórjuk rá a maradék parmezán-keveréket, majd nagyjából húsz percre tegyük a sütőbe, amíg a felső sajtréteg meg nem pirul. Jó étvágyat mindenkinek! Boldog születésnapot Beethovennek!