Gieseking Debussy-értelmezése például nem a legkedvesebb számomra, de ez mit sem von le az értékéből, s nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes foglalkozni vele. Tévútra visz, ha a műről alkotott saját elképzelésünket kérjük számon egy előadón. Hiszen a zenében éppen az a csodálatos, hogy a feladott képletnek nem csak egy megoldása van; a sajátunktól különböző nézeteket nem elfogadnunk kell, hanem megértenünk. Különösen, ha olyan elmélyült művészről van szó, mint Walter Gieseking (1895-1956).

Debussy valószínűleg nem örült volna, ha tudja, hogy a 20. század első felében műveinek legelmélyültebb és legnagyobb hatású előadója egy német zongorista lesz, bár igaz, hogy apja rovartani munkáinak következtében Gieseking gyermekkorának túlnyomó részét Dél-Franciaországban, illetve Olaszországban töltötte. Zongorázni négy éves korában kezdett, de hivatalos zeneoktatásban csak tizenhat éves korától részesült. Fotografikus memóriájának köszönhetően képes volt teljes műveket zongora nélkül fejben megtanulni, s talán így magyarázható, hogy a hannoveri konzervatóriumban eltöltött négy év után, húsz éves korában Beethoven összes szonátáját koncerten eljátszotta. Nemzetközi karrierje a ’20-as években indult kortárs művek ősbemutatóival, a ’30-as években azonban a nácik iránti szimpátia vádja miatt számos országban nem játszhatott. Az ’50-es években aztán tisztázták a vádak alól, s ismét nagy sikerű koncerteket adott a világ minden táján. Nevéhez fűződik Debussy és Ravel zongoraműveinek első teljes felvétele, s bár Mozarttól a kortárs zenéig terjedt repertoárja, ma leginkább Debussy-játékosként tartják számon.

Ha Gieseking máig referenciának számító Debussy-interpretációját egyetlen szóval kellene megragadnom, azt mondanám, hogy játékára leginkább az érzékiség jellemző. Vibráló virtuozitása, érzékeny billentése, kifinomult pedálkezelése zene és erotika talán soha nem tapasztalt egységét hozza létre. És Debussytől ez egyáltalán nem idegen. Itt nem arra az egyébként nem elhanyagolható tényre gondolok, hogy Debussy erősen vonzódott az erotikus témákhoz – gondoljunk a fiktív görög hetéra, Bilitis dalaira, a szikrázóan erotikus Faun alakjára vagy a Pelléas és Mélisande megannyi perzselően érzéki részletére. Debussy zenéjének nem csak a felszínét, hanem legmélyebb rétegeit is meghatározza az erotika.

Sokan vonnak párhuzamot Debussy és az impresszionista festők művészete között, pedig ha mindenképpen zenén kívüli párhuzamot keresünk, valószínűleg találóbb analógiát kínál Debussy zenéjéhez a szimbolista költészet, melynek lényegét a következőképpen fogalmazza meg Stephane Mallarmé: „Azzal, hogy megnevezzük a tárgyat, megfosztjuk a verset élvezetének háromnegyed részétől, hiszen a költészet lényege, hogy a jelentést fokozatosan fejtjük fel. Sejttetni – ez az én álmom. Csak így használhatjuk tökéletesen a rejtélyt, mely a szimbólumban ölt alakot.” Azt mondhatnánk, hogy a szimbolista költészet nem más, mint a költészet erotizálására tett kísérlet. Míg a romantika a meztelen gondolatot mutatja meg, a szimbolizmus fátylat tesz a gondolat elé s a „gondolat testének” csupán körvonalait engedi látni, hasonlóan ahhoz, ahogy Debussy zenéjében az elmosódott kontúrok, a soha nem hallott formák, a varázslatos hangszínek a határozott zenei gondolat határozatlanabbá tételét szolgálják. És ez tölti meg a zenéjét erotikával. Mert bár Wagner szerelmi szenvedélyének érzékiségéhez nem férhet kétség, a szerelmi szenvedély hevessége megöli zenéjében az erotikát. Erotika ott van, ahol a szerelem tudatában van önmagának, ahol ész és érzelem egyensúlya megmarad. Az erotika nem hangos és főként nem bőbeszédű. Lényege a sejttetés.

Gieseking érzéki zongorázása tehát Debussy zenéjének egyik alapvonására világít rá. Ami számomra hiányzik a játékából, az a Debussyre jellemző absztrakció: az Images (Képek) második sorozatának elvont darabjaiban már nem az érzékiség a legfontosabb tényező. A Cloches à travers les feuilles (Harangok a lombokon át) statikus többszólamúságának különböző rétegei, az Et la lune descend sur le temple qui fut (És a hold leszáll az egykor volt templomra) címet viselő látomás Messiaen-t előlegező időn kívülisége és mozdulatlansága elsikkad Gieseking előadásában. Kifinomultsága és kifogástalan zongorázása persze ezekben a művekben is lenyűgöző. A Suite Bergamasque és a késői, ironikus La plus que lente előadása viszont egyszerűen csodálatos: a vastagon felrakott harmóniák színe s e művek túláradó – akár idézőjelbe tett – érzelmessége ellenállhatatlan erővel ragadja magával az embert. A Watteau egyik mitologikus idillje által inspirált L’isle joyeuse (A boldog sziget) Gieseking-féle interpretációja pedig minden képzeletet felülmúl: a hangszínek orgiája, a zongorázás boldogsága, a szabadság öröme, a mű elragadó érzékisége olyan átható erővel zúdul a hallgatóra, hogy képtelenség kívül maradni a zenén. Ha egy kiadói tévedés folytán véletlenül ez az egyetlen mű kerülne Gieseking valamelyik Debussy-lemezére, akkor sem történne nagy baj. Boldog lehet a világ, hogy létezik ez a Boldog sziget.