A bolygó neve: Zene

Bármennyire is meglepő, a zürichi születésű Nik Bärtsch nem zongorán kezdte meg zenei tanulmányait – első körben dobos szeretett volna lenni, a zeneiskolában azonban nem találta meg a hangot dobtanárával. Már kamasz volt, amikor egy klarinétos kitérőt követően felfedezte magának a zongorát, és szülei (akiknek nem volt semmilyen zenei kötődésük, viszont örömmel támogatták gyermekük ambícióit) találtak neki egy remek zongoratanárt. Hanspeter Reimannról nagyszerű emlékeket őriz Nik: elmondása szerint mindig is ösztönözte őt arra, hogy komponáljon és bátran improvizáljon, készítettek közös felvételeket magnószalagra, és a szintetizátorok rejtelmeit is feltárták.

A zongoristanövendék megtanulta a nehéz kompozíciót, és ekkor már bőszen próbálta utánozni Chick Corea stílusát is.

Nik Bärtsch következő zongoratanára az orosz származású svájci komponista, Boris Mersson lett. Az akkor ötvenes éveiben járó zenetudós rendkívül szigorú oktatónak bizonyult, de megkedvelte Niket, miután szembesült azzal, hogy az akkor még mindig csak 15 éves srác a jazzben is otthon van. Ettől függetlenül a klasszikusokra koncentráltak: Bach, Mozart és Schubert művei kerültek terítékre, emellett Gershwin zenéjében is elmerültek. Négy éven keresztül dolgoztak együtt, aztán Nik válaszút elé került – választania kellett a jazz és a klasszikus zene között. Végül is az utóbbi mellett döntött, és a zürichi zenei főiskola hallgatója lett. Az intézmény elvégzését követően filozófiai, nyelvészeti és zenetörténeti tanulmányokat is folytatott, de természetesen a zenétől sem távolodott el. Bartók és Stravinsky mellett olyan experimentális komponistákat kedvelt meg, mint John Cage, Morton Feldman és Steve Reich, de a görög, a román, a svéd és a japán rituális népzene is inspirációt jelentett számára, nem beszélve a bluesról és a rockról.

Első együttesét, az akusztikus hangzású Mobile-t 1997-ben alapította, és három évvel később vették fel első lemezüket, a Ritual Groove Musicot, amelynek címével azóta sokan jellemzik Bärtsch komplett zenei stílusát (akinek nem tetszik, az nyugodtan használhatja a ’zen funk’ kifejezést). Az új évezred elején a művész megalapította másik zenekarát, a szabadúszó szamurájokról elnevezett Ronint. A jazzesebb hangzású csapat első albuma (Randori) 2002-ben látott napvilágot, és Bärtsch ugyanabban az évben még egy szólólemezzel is előrukkolt – ez volt a Hishiryo: Solo Piano, amelynek címe azt sugallta, hogy a japán tematika továbbra is megmaradt. Mindez nem csak zenei szempontból értendő: szabadidejében Bärtsch az aikido nevű japán harcművészeti ágat gyakorolja, ráadásul felesége és három lányának édesanyja, Andrea Pfisterer aikidooktatóként tevékenykedik (emellett PhD-je van biológiából és shiatsuterapeuta is).

– mondja magáról Nik Bärtsch, és hogy mennyire mindent a muzsikának rendel alá, azt jól jelzi ars poeticája, mely szerint a zenehallgatás talán még a zenélésnél is fontosabb. Ezt a gondolatot részletesebben is kifejti tavalyelőtt megjelent, Listening: Music, Movement, Mind című könyvében, amelyet felesége segítségével írt meg. Bärtsch az egyik fejezetben megjegyzi, hogy valójában akár a ’Zene’ nevet is adhatnánk bolygónknak, és felidézi nagyapja szavait, aki anno azt mondta a kis Niknek, hogy „a zene nem más, mint a mennyország a Földön”. A könyv mindemellett összefüggéseket keres test és lélek, illetve zene és harcművészet között.

Hosszasan sorolhatnánk Nik Bärtsch érdemeit, illetve karrierjének fontos állomásait. 1998 és 2005 között tagja volt a Gershwin Piano Quartetnek, a Mobile-lal egy alkalommal 36 órán keresztül zenélt, koncertezett Laurie Andersonnal, 2006-ban saját kiadót alapított Ronin Rhythm Records néven, dolgozott zenetanárként, van egy Montags elnevezésű hétfői koncertsorozata az Exile nevű zürichi klubban (itt a Mobile-lal, a Roninnal és szólóban is szokott játszani), ahol lassacskán az ezredik fellépéséhez közelít, és elnyert számos díjat, többek között szülővárosától. Közel tíz évvel ezelőtt már fellépett a Müpában a Roninnal, most pedig stílszerűen egy magyar vonatkozású műsorral tér vissza Budapestre: előadása a Nik Bärtsch Reflecting Bartók címet kapta. Brácsán Jobbágy Andor, csellón Zétényi Tamás, cselesztán Palojtay János, ütőhangszereken Janca Dániel, hegedűn pedig Várallyay Petra és Krulik Eszter fogja kísérni. „Ha elfogadjuk azt a bartóki tételt, amely szerint létezett valaha egy egységes zenei őstenger, csak a kultúrák különböző fejlődési irányaival ez részekre szakadt, akkor azt kell mondanunk, hogy Bärtsch most épp az újraegyesítésen dolgozik” – fogalmazott a svájci zongoraművész egyik méltatója. A bartóki hagyaték, a kiváló kísérőzenészek, valamint maga Nik Bärtsch személye a garancia arra, hogy a koncertlátogatók azt érezzék, a zene valóban nem más, mint a mennyország a Földön, és hogy mindannyian a Zene nevű bolygó lakói vagyunk.

Támogatott tartalom

Fejléckép: Nik Bärtsch (Fotó/Forrás: Christian Senti)