Vasárnap este két alkalommal is attól tartottam, hogy a Zeneakadémia felújításra váró nagyterme összeomlik: először a terembe lépve, amikor megláttam, hogy legalább 130 hangszeres ül a rozzant színpadon, másodszor a koncert végén, amikor a zsúfolásig telt nézőtér elragadtatásában egy emberként kezdett heveny lábdobogásba. Talán azt a feszültséget kívánta oldani a közönség, mely a szimfónia záró lassú tételének végtelen befejezését követte. Ahogy Claudio Abbado karja lassan ereszkedni kezdett, és az utolsó Desz-dúr akkord is fokozatosan elhalt a vonósokon, a teljes csendben kővé vált zenekar és karmester a hallgatókat is megdermesztette. Elviselhetetlenül hosszú ideig, talán egy percnél is tovább tartott a csönd: a Zeneakadémia nagytermében a tételszüneteket krákogással és öklendezéssel megtöltő nagyérdemű egyszerűen nem kapott levegőt. És ez nem a terem, hanem az előadás hőfokának volt köszönhető.
Claudio Abbado élő legenda. Vannak, akik nem szeretik érzelmes – de sohasem szentimentális – interpretációit, elmélyültségéhez, zeneiségéhez és hallatlan szakmai tudásához azonban nem férhet kétség. 18 évig volt igazgató a Milánói Scalában, 5 évig – Mahler utódaként – a Bécsi Staatsoperben, 1989-ben a Berlini Filharmonikus Zenekar első karmesterévé választották. Súlyos betegségből felépülve ma már gyakorlatilag csak az általa létrehívott Gustav Mahler Jugendorchesterrel foglalkozik. Ez a zenekar a legjobb 26 évnél fiatalabb európai hangszereseket hozza össze, s a szigorú korhatárnak köszönhetően a kontinens talán legdinamikusabb és legfrissebb zenekarának számít. A professzionális szervezőgárda és művészi vezetés megóvja a fiatalokat attól, hogy zenekaruk nevében a „jugend” az „orchester” fölé nőjön. Abbado legendájának is köszönhetően Európa egyik legkomolyabb szimfonikus zenekara adta tehát elő a Tavaszi Fesztivál záró koncertjén Mahler utolsó befejezett szimfóniáját.
A kilencediket. Mert a sors nem elkerülhető: a 19. század nagy szimfonistái képtelenek voltak túllépni a beethoveni példán. Bruckner után Mahlernek is torkán akadt a 10. szimfónia, pedig a Dal a Földről egyik deklarált célja volt a végzetes kilences szám megkerülése: ha a dalciklust szimfóniának tekintjük, a Kilencedik valójában a Tizedik. A dalciklus azonban nem szimfónia, a Kilencedik pedig a Kilencedik. És ezt talán Mahler is sejtette, mert egyetlen művét sem árnyékolja be oly mértékben a búcsú gondolata, mint ezt a szimfóniáját. A kezdőtétel melankóliája, az egész szimfóniát átható, lehajló nagyszekund-motívum, a zenei gesztusok lemondó jellege egy olyan ember vallomásává állnak össze, akinek volt ereje beletörődni sorsába, volt ereje feldolgozni az élet feldolgozhatatlanságát. A szimfónia megírásának évében, 1909-ben a következőképpen fogalmaz Mahler egy levelében: „Különös, hogy ha zenét hallok – vezénylés közben is –, minden kérdésemre hallom a határozott választ, minden világos és bizonyos. Vagyis valójában egészen pontosan érzem, hogy egyáltalán nincsenek is kérdések.” Mahler kilencedik szimfóniája a bizonytalanság bizonyosságának zenéje.
Claudio Abbado keze alatt az összes apró részlet kirajzolódott, s a zenekar csillogó szemekkel követte minden rezdülését. Az első tétel varázslatos – olykor Debussyt idéző – hangszín-kavalkádja, a második tétel vaskos népiessége, a Rondo-Burleske töredezettsége és kegyetlen iróniája, a mennyeien lassú zárótétel belső gyásza olyan intenzitással szólalt meg, hogy kifejezetten rövidnek tűnt a négy tételre szánt másfél óra. És megrendítő, hogy ilyen fiatal kezekben szólalt meg egy par exellence kései mű, melynek minden pillanatát belengi a halál közelsége, melynek minden gesztusa a búcsúról szól, az élet végéről, minden fájdalom megszűntéről, a boldogságról tehát. Mert Mahler zenéje nem pesszimista. Adorno szavaival: „Mahler világában, mint Kafkáéban, honfitársáéban, végtelenül sok a remény, csak – nem a mi számunkra.”
hírlevél
