nap delelőn jár a Kozma utcai temetőben, mégis embergyűrű veszi körül a ravatalt, amelyen kiterítve fekszik az a muzsikus, akinek a hegedűjátékával csak az emberi hang vetekedhetett.
Ide kér most bebocsátást nyolcvanhárom évesen idősebb Sánta Ferenc, miközben érdemeit méltatja egy jóravaló pap: „Nagy talentumát tékozlóan szórta szét az embereknek, egyiket megríkatva, a másikat vígságra késztetve.”

A cigányprímás olyan ember, aki diktálja a tempót. Egyetlen pillanat alatt képes a zenekarával gyorsítani vagy lassítani; s mindezt egyszerre hajtja végre valamennyi. Bárha így tudna mozdulni az ország népe is, ha megkívánja a haza.
A ravatal mögött hatalmas, két méter átmérőjű szív koszorú, csupa piros rózsával, benne fehér virágok mintázatából olvasható ki ez a szó: „Apu”.

Temetik a cigányprímást, akinek a hegedűje is képletesen a sírba kerül, mert a húrok elszakadtak örökre. Vessünk rá egy keresztet, és vessünk magunkra is! A parádénak, a tűzijátéknak vége. A prímás meghajolt, nem jön vissza az asztalunkhoz, nem törli le izzadt homlokát, és nem beszél barna szemével a családjáról. A bal kéz vibratóinak, csúszásainak változatossága és színe nem múlja már felül a jobb kéz sziporkázó vonókezelését.

Indulunk a sírhoz, amely közel van a ravatalhoz. Elöl a banda húzza szomorkásan: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele…”

Sánta Ferenc most visszaköltözött abba a földbe, amelybe a magyar tehetségek születnek.
A hatalmas márványlap ráborul a sírra. Hangszerek jajdulnak fel, könnyek gördülnek le az arcokon. „Imádság már néked, ha szemedbe nézek…”