7 óra előtt pár perccel engedik be a nézőket a színpadra, ahol már folyik az előadás. A kezdés távollétünkben történt, valószínűleg úgy, hogy Gulyás Dénes leült vacsorázni. Neki jutott a nézők köszöntésének és az opera útjára indításának feladata. De egyelőre csak eszik csendben, láthatóan jóízűen, jóízűt. A zenekar a háttérben pedig hangol. Vagy már az operát játssza? Mindenestre a szokásosnál hangosabban és kitartóbban. Mi pedig megilletődötten leülünk oda, ahol máskor énekelni szoktak. A zenekar – mindössze tizenhárman vannak – a színpad hátsó részén. Nincs árok, nincs diszkrét háttérbe vonulás. Itt a zenekarnak is jut szerep, nemcsak a zenének.

Az előadás második kezdete, amikor Gulyás Dénes – a prológot elmondó narrátor szerepében – megszólal. Elénekli rövid mondókáját, felhörpinti maradék borát és felhúzzák a zsinórpadlás legtetejére. Nem látjuk többé. Pedig színes a szerepe. A szó szoros értelmében. Ugyanis ő van egyedül színes jelmezben. Rikító kéklila öltönyben. És ő iszik egyedül vörösbort. Ebben nem a bor lényeg (bár az is lehetne, mert a későbbiekben csak tejjel és mézzel találkozhatunk), hanem hogy vörös. Egy másik szín. Egy szín!

Ettől kezdve minden fehér. Fehér. Fehérek a jelmezek, fehérek a tárgyak, fehér a függöny, fehér a föld, in concreto: a szereplők tejben járnak, általában fehér cipőben, de a végén már mezítláb. A fehér a mi kultúránkban a tisztaság, a romlatlanság jele. Más kultúrákban pont az ellenkezője. De nem ez az első megoldandó rejtély az este során. És még hány következik. Ma gondolkodni jöttünk, nem könnyedén szórakozni.

Szóval: "most tél van, és csend és hó és halál". Az egész este kicsit halálszagú. Amolyan angolosan. A történetből is következik. És a Kovalik féle értelmezéséből is. Pszichothriller zajlik a színpadon. Vidéki angol ház, arctalan megbízó, árván maradt gyerekek, régvolt (vagy sose volt?) emberek szelleme, rejtélyes kapcsolatok, kapcsolódások és halál. A második felvonás végén ténylegesen is. Ráadásul gyerekhalál.

Nehezen értelmezhető történet. Az eligazodásban Kovalik Balázs rendezése is csak mankókat ad. Nem is adhat többet. Ezt a darabot nem lehet megúszni értelmező gondolkodás nélkül. A gondolkodás végén pedig sokan, sokféle következtetésre jutunk. Ki krimit, ki pszichológiát, ki a freudi tanok megelevenítését, netán performance szagú színpadi ákombákomot lát bele.

Kovalik most is úgy foglal állást, úgy mond véleményt, úgy kritizál, úgy láttat, úgy mesél el egy történetet, úgy vezet minket végig egy nagyon kiérlelt, határozott, markáns koncepció mentén, hogy nem köt gúzsba. Meghagyja szabadságunkat. Hagy kínlódni. Nem hajlandó kész és könnyen emészthető válaszokat adni. Azért kínlódjon meg mindenki saját maga. Felnőttnek tekint. Vagy gyereknek? Ez is az opera egyik felvetése. Gyereklélek és felnőttvilág mássága vagy azonossága, párhuzamossága avagy ellentéte.

Essék szó az énekesekről is. Elvégre operát láttunk-hallottunk. Mindenekelőtt két tüneményesen játszó és megbízhatóan éneklő gyermekről, akik szinte végig a színpadon vannak. Nem lehetett könnyű feladat két korakamaszkorú gyerekszereplőt találni. Ivanics Attila ás Babay Nóra telitalálat. Egyszerre törékenyek, sebezhetőek és kőkemények. Minden szavuk hihető. Autentikusak. Látványra szépek, játékuk hideg, kiszámíthatatlan, kiszolgáltatott világot fest. Hol tanulhatták ezt? Tényleg felnőttlélek lakik a gyerekben is? Vagy csak bennük? Vagy a Kovalik teremtette fojtó légkör ragadt át rájuk? Lehet, hogy ezt hívják "rendezésnek"? Szűz anyagon határozott ujjlenyomat?

Nevelőnőként Wierdl Eszter nagyon szép hangon énekel. És jelenség. Ártatlan nagy barna szemekkel, esztétikus megjelenéssel (hány operaénekest merünk levetkőztetni alsóneműig a színpadon?), a szerepet uralva, a gyerekeknek is színpadi támaszt adva játssza végig a közel két órát. Csavlek Etelka maga a házvezetőnő. Csupa nagybetűvel. Ahogy az egy angol úriházban dukál. Merev tartás, kemény, határozott arc, hideg viselkedés, visszafogottság, de folyamatos "jelenlét". Ha szükséges – esetenként akkor is, amikor nem – feltűnik, látszólag alig tesz vagy mond valamit, ám mégis szinte ő alakítja az eseményeket. Mindezt énekelve teszi. Valószínűleg nagyon kottahűen és precízen – ezt nem tudtam megítélni előszőr hallva a művet. Némileg már megfakult hangjához passzol a szerep.

Miss Jessel és Mr. Quint a szellemek. Hálás szerep is lehet akár. Benedek Mari jelmeztervező világító ruhákba öltöztette őket. Mozgásuk légies, gesztusaik visszafogottak, tempójuk lassú. Amint azt az előadás előtt bejelentették Klein Ottokár betegen vállalta a szerepet. Nem értem miért volt e bejelentésre szükség. Se játékán, se éneklésén nem érződött. Netán az a néhány bizonytalan indítás? Az előzetes bejelentés ennek kívánt volna elébe menni? Jó taktika, de minek felmentést kérni előre? Hacsak ekkora gikszerek fordulnának elő bemutatókon és hétköznapi előadásokon! Az ezt megelőző operaházi premieren ennyi erővel majd az egész stábot kórházi kezelésre lehetett volna küldeni. Fodor Gabriella, a másik szellem is kulturáltan, a szereppel azonosulva járult hozzá a produkció sikeréhez.

A kamarazenekar – tagjait névszerint felsorolja a bemutatóra készített, itthon még szokatlanul nívós műsorfüzet – professzionálisan muzsikált, gyanítom Oberfrank Péter karmester rengeteget dolgozott a nem könnyű partiturán. Mindenesetre bámulatos biztonsággal tartotta kézben muzsikusait és énekeseit.

Antal Csaba díszletei százszázalékosan szolgálták Kovalik Balázs elképzelését, a darabról közölni kívánt üzenetét. Mesteri volt a játéktér kihasználása. Gulyás Dénes az elején a színpad felett lebegve meséli el az előzményeket, belehelyezkedve a történetbe, mégis azon kívül maradva. Ezután a még érintetlen-romlatlan nevelőnő "utazása" már a földön, de még a játéktéren kívül történik. Később, a templomi jelenetben, bár a kastélyon kívül, azonban már a játéktérben van, ezzel is szemlélve, hogy belekerült valamibe, a csavarba, amiben a kastélyban élők már régebben benne vannak és egyre csak csavarodnak... Úgy tűnik, a Kovalik-Antal-Benedek hármas nagyon megrágta az operát, hosszan emésztette és végül hasonlóan értelmezte. Másképp ilyen egységes, kiérlelt összkép nem születhetett volna erről a csupa kérdés operáról.

Egy dologról szándékosan nem ejtettem szót. Britten zenéjéről. Egyrészt, mert nem vagyok szakavatott zenész, másrészt mert "Csavar ügyben" nincs összehasonlítási alapom. Sose láttam, hallottam máshol. Erről polemizáljanak a Britten-szakértők.