Klasszikus

„A csellóhoz tizenhét éves házasság fűz” – Beszélgetés Hartmann Domonkossal

2022.12.08. 13:55
Ajánlom
A budapesti és a bécsi Zeneakadémián is tanul, közben sorra nyeri a kamarazenei versenyeket a Duo Domo nevű formáció tagjaként. Hartmann Domonkos idén az MVM Zrt. által támogatott Junior Prima Díjban részesült, ebből az alkalomból nemzetközi tapasztalatairól, a sokszínű repertoár fontosságáról és a versenyek pszichológiájáról is beszélgettünk.

Milyen gyerekkori zenei élményeket, hatásokat tudsz felidézni, amelyek a csellistapálya felé tereltek?

Nagycsoportos óvodás voltam, amikor a szomszédunkban lakó csellótanár néni átjött, és megkérdezte, lenne-e kedvem nála tanulni. Tudta, hogy édesapám Zeneakadémiát végzett, ezért feltételezte, hogy én is örököltem valamit az adottságaiból.

Később úgy mesélte, már a babakocsiban kinézett, hogy csellistakezeim vannak.

Áthozta a hangszerét, és megmutatta, én meg még azt sem tudtam, mi az a cselló, de szívesen foglalkoztam zenével. Érdeklődtem apukám karmesteri pálcája iránt, vezényelgettem, népdalokat énekeltem a család előtt. Elkezdtem csellózni tanulni, de aztán következett egy „zenei kamaszkorom” (ami sokakkal előfordul), általános iskola felső tagozatában egyre kevésbé akartam a hangszerrel foglalkozni. Jobban érdekelt a zongora, ezért elkezdtem rajta magamtól tanulni. De a szüleim azt mondták, tartsak ki a cselló mellett, egyszer még hálás leszek, hogy rábeszéltek. Így is történt. Nyolcadikos koromban döntöttem el, hogy zenei pályára szeretnék lépni, akkor elmentünk néhány csellótanárhoz az országban, és végül Kemény Krisztinára esett a választásunk. Ő Budapesten zenei értelemben a pótmamám lett, a személyisége nagyon illett hozzám, szabadságot hagyott, nem akarta letörni a szárnyaimat, hanem az önbizalmamat erősítette.

Miért estél kísértésbe a zongora iránt?

Szerintem az vonzott benne, hogy nem volt kötelező. Addigra a cselló már sok kötöttséget jelentett, a zongorát pedig én magam fedezhettem fel. Több osztálytársam is tanult rajta, és egyszer megkérdeztem tőlük, hol van a C, aztán otthon magamtól kezdtem el pötyögni. A szüleimtől kértem kottákat, nem volt tanárom, aki megmondta volna, mit kell csinálni. Ennek előnyei és hátrányai is voltak, hiszen sosem tanultam meg szabályosan játszani, de nem alakultak ki azok a rossz beidegződések sem, amelyek a zongorista növendékekre jellemzőek. Úgy gondolom, ha valaki rendelkezik zenei adottságokkal, akkor bármilyen hangszerhez megtalálja az utat, de addigra már a csellóba sok munkát fektettem.

Ha valaki tényleg nagyon profi szintre akarja magát fejleszteni, akkor fontos, hogy kifejlődjenek a mikroizmok, az idegpályák, és ezek nekem a csellóhoz alakultak ki, nem a zongorához.

Ott nagy hiányosságokkal kellett volna megküzdenem. Ez úgy működik, mint a versenysportnál. Nagyon szívesen játszanék más hangszereken is, de soha nem fogom úgy otthon érezni magam, mint a csellón, amihez már egy tizenhét éves házasság fűz.

Igényel a cselló bizonyos testi adottságokat? Feltűnő, hogy te és jelenlegi tanárod, Várdai István is nagyon magasak vagytok.

Egy kicsivel magasabb vagyok nála, majdnem két méter. Ez az adottság van, amiben segít, de másban hátráltat is. Nagyon sok hangot könnyedén elérek, amit mások nem, rugalmasak is a kezeim. Viszont attól, hogy én ekkora vagyok, a cselló nem lesz nagyobb, ezért az arányok nem mindig stimmelnek, hosszabb tagokat kell elhelyeznem a hangszeren. Léteznek megoldások, például hosszabb vonóval játszom, ahogy Várdai István is csináltatott egyet magának, tőle kaptam kölcsön az enyémet. Három centivel hosszabb, és nehezebb is, mint a szokásos, ezért mi jobban tudjuk kezelni.

Hogyan kerültél Várdai István bécsi osztályába?

Teljesen véletlenül történt, mert azt a tanárt, akihez kerülni akartam, két héttel korábban küldték el az egyetemről. Pedig ha az ember felvételizik, általában már előtte megismerkedik a leendő tanárával, együtt dolgoznak, és ő jelzi, hogy van egy helye, ahova szívesen felvenne. Amikor kiderült, hogy ez nem lehetséges, úgy gondoltam, ugyan nem ismerek senkit, de azért megpróbálom a felvételit, meglátjuk, mi lesz.

Mikor megérkeztem a folyosóra, ahol a vizsga zajlott, egyszer csak kinyílt egy ajtó, és kilépett rajta Várdai István. Kiderült, hogy akkor nevezték ki az egyetemre.

Játszottam neki a felvételin, aztán hazajöttem, és másnap egyszer csak látom a telefonomon, hogy Messengeren keres. Úgy éreztem magam, mint amikor a rajongót felhívja a rocksztár. (Nevet.) Megkérdezte, lenne-e kedvem nála tanulni, és így már ötödik éve vagyok a növendéke.

HartmannDomonkosPeter3-110438.jpg

Hartmann Domonkos csellóművész (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Miért éppen Bécsbe akartál felvételizni? Kifejezetten a tanár miatt, akit említettél?

Igen, ő is veszprémi, mint én, és már sokat hallottunk róla, mert a versenyeken gyakran nyertek a növendékei, egy ilyen alkalommal odajött hozzám, és beszélgettünk egy kicsit. Apukám ismerte is, úgyhogy adott volt, hogy ebbe az irányba induljak. A konzis tanárom, Kriszta néni pedig arra biztatott, hogy mindenképpen próbáljak meg külföldre felvételizni. Először Berlint javasolta, de addig még csak Magyarországon éltem, ezért a szüleim nem akarták, hogy olyan messzire menjek. Bécs pedig jó lehetőségnek tűnt, mivel csak két és fél óra vonattal, de mégis nemzetközi levegőt szívhatok.

És milyen az a nemzetközi levegő?

Nagyon izgalmas, sokat köszönhetek a kinti tapasztalataimnak. A hangszeres színvonal elképesztően magas, ez már abból is látszik, hogy

nagyjából nyolcvan felvételiző van három-négy helyre, tehát a nagy számok törvénye alapján is jobb növendékeket tudnak kiválogatni.

A tanszaki koncerteken nemcsak egy kis részletet kell játszani, hanem egy egész szonátát, szvitet vagy csellóversenyt. Elvárás, hogy egy egész darabot le tudjunk tenni az asztalra. Nagyobb perspektívában gondolkodnak ott, ami abban is látszik, hogy a magasabb követelményeket nem a szigor jelzi, nincsenek például félévente vizsgák. Csak két év után ülnek le beszélgetni a növendékkel, hogy merrefelé halad, javaslatokat tesznek, hogy inkább szólistaként lenne érdemes próbálkoznia, vagy kamarazenében, illetve zenekarban. Négy év után állok először hivatalosan a csellótanárok elé, a diplomahangversenyemen. Addig csak koncertezünk, évente legalább két alkalommal, ezek az alkalmak 4-5 óra hosszúak, és mindenki legalább fél órát játszik. Van egy olyan tantárgyunk is, hogy hospitáció, aminek az is része, hogy a sajátunkon kívül három másik tanszaki koncertet is meg kell hallgatni.

Várdai István milyen tanáregyéniség?

Elképesztő koncerttapasztalattal rendelkezik, tényleg a gyakorlatban ismeri, mit jelent színpadon állni. Olyan rálátása van mindarra, amivel a csellózás együtt jár, mint nagyon kevés embernek. Számomra különösen fontos tulajdonsága, hogy nagy szabadságot hagy. Nem az a típusú tanár, aki odaadja a kottáját, hogy másoljam le az ujjrendeket és a többi bejegyzést. Régebben sokkal jellemzőbb volt, hogy csak egyféle megközelítés létezhetett, függetlenül attól, az illik-e a növendék kezéhez, személyiségéhez. Ezzel szemben Várdai István irányokat mutat.

Sokszor használja azt a kifejezést, hogy „ha van kedved”, olyankor kipróbálunk valamit, és ha nem esik jól, nem passzol hozzám, akkor csinálhatom máshogy.

Ő sokat koncertezik, ezért csak kéthetente tudja megtartani az órákat, azok viszont igen intenzívek, és a köztes időben önállóan kell dolgoznom. Előfordul, hogy koncert előtt csak egyetlenegyszer tudom eljátszani neki a darabot. Önállóságra szoktat, már úgy kell mennem minden alkalommal, hogy kitaláltam, mit is szeretnék, mert nem fogja helyettem megmondani. És ha egyszer kikerülök az iskolából, akkor is nekem kell majd eldöntenem, mit hogyan játszom, tehát zenei értelemben felnőttet nevel belőlem.

Egy átlagos napon mennyit van kezedben a hangszer?

Egészen ritka, hogy egy-másfél óránál kevesebbet. Amikor kifejezetten készülök valamire, két és fél-három óra a jellemző. Nem vagyok az a megszállott-típus, aki napi hat-hét órákat gyakorol. Egy-egy nagyobb verseny előtt előfordul, hogy intenzívebben kell készülni, például a Lyoni Nemzetközi Kamarazenei Versenyre, amit Csabay Domonkossal közös formációnk, a Duo Domo megnyert, három és fél órás műsort kellett vinni. Ha egy nap csak végigjátszottam a darabokat, az is tovább tartott három óránál, és akkor még nem gyakoroltam őket. Kemény időszak volt, be kellett osztani vetésforgószerűen, hogy melyik darabbal mikor foglalkozom, aztán az utolsó időszakban már tényleg egész nap kezemben volt a hangszer.

HartmannDomonkosPeter2-110438.jpg

Hartmann Domonkos csellóművész (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Ha már szóba kerültek a versenyek: igen szép eredményekkel büszkélkedhetsz, a lyoni mellett említhetjük a közelmúltból a Birminghami Kamarazenei Fesztiválon elért győzelmeteket is. Miért fontosak neked az ilyen megmérettetések?

Leginkább az a jó bennük, hogy a fejlődésben lévő zenész összegyűjtheti mindazt, amit éppen tud. Ilyenkor valamennyi eszközét használja, és egyesíti a játékában, azokat is, amikre más szituációkban nincs feltétlenül szüksége. Arra törekszik, hogy létrehozzon egy egyéni csúcsteljesítményt, ami alapján le tudja vonni a következtetéseket, hol tart most a fejlődésben.

A túl sok verseny ugyanakkor kontraproduktívvá tud válni, mert nem marad idő a nyugodt műhelymunkára, ami hosszabb távon tudja megalapozni a valódi tudást.

De az is sokat számít, hogy a versenyeken sosem lehet tudni, ki ül majd a sorok között. Sok fontos ismeretséget szerezhetünk, és volt már olyan, hogy a végén egyszer csak odajött hozzánk valaki, és meghívott egy fesztiválra vagy egy koncertre. Sok különdíj is van, a birminghami versenyen a Duo Domóval például lemezfelvételt nyertünk, ami óriási lehetőség. Egy Wigmore Hall-beli koncertet is nyertünk. Olyan lehetőségeket nyithat meg egy ilyen alkalom, ami másként csak nagyon nehezen lenne elérhető.

Említetted, hogy a verseny előtt többet gyakorolsz. Agyban is másként készülsz?

A versenyek általában kellemetlenebbek, mint a koncertek, sokkal kevésbé lehet „hibázni”. Az az elvárás, hogy az ember „tökéletesen” adja elő a darabot. Ezért sokkal jobban felkészítjük az elménket és a testünket is. Én már hozzászoktam a versenyekhez, vannak nagyon pozitív élményeim.

De ahhoz, hogy eljussunk a csúcsra, előtte meg kell járni a mélységeket, a stresszt, a kétségeket, így felemás érzéseim vannak.

Végül is megéri, de kicsit várom már, hogy véget érjen ez az időszak. A lyoni versenyt például előtte már le akartam mondani. Nagyon sokat gyakoroltam, de úgy éreztem, nem vagyok formában, nem készültem fel eléggé. Annak tükrében, hogy nyertünk, ez nevetségesnek tűnik, de fontos tapasztalat volt – ilyen előfordul, meginoghat az ember, de akkor is jól kell teljesíteni.

Mi volt a bizonytalanság oka, és hogyan jutottál túl rajta?

Visszagondolva úgy érzem, hogy nagyon akartam az egészet, ami nem feltétlenül vezet jóra. Néha az elengedés a leghasznosabb módszer. Emlékszem, annyira igyekeztem, listaszerűen próbáltam elraktározni, hogy amikor például korábban jól szólt egy rész, mit csináltam, és később azt próbáltam reprodukálni. Pedig nem az a cél, hogy ugyanazt a hangzást érjük el, hanem valamilyen módon az odavezető utat kellene megjegyezni, majd újra rátalálni. Szóval ahogy igyekeztem, közben hátráltattam magam, és ebből lett egy ördögi kör. Miközben azt is el kell fogadni, hogy az ember nem képes mindig ugyanúgy teljesíteni, vannak napok, amikor úgy kel fel, hogy semmi nem működik, máskor pedig minden azonnal.

Közben a budapesti Zeneakadémián is tanulsz, Rohmann Dittánál. Miért felvételiztél hozzá is?

Már konzis koromban is jártam hozzá, aztán másfél éve felvételiztem, és azóta párhuzamosan tanulok a két intézményben. Várdai Istvánnál megtapasztaltam azt a nagy szabadságot, amiről már szó esett, de kíváncsi voltam, hogy az itthoni, szigorúbb rendszerben, sűrűbb órabeosztás mellett hogyan tudok dolgozni.

Azért is felnézek Dittára, és tekintek rá példaképként, mert az egyik legintelligensebb zenész, akit ismerek, elképesztően sokoldalú.

Improvizál, alternatív műfajokkal kísérletezik, színészkedik is, a művészetében pedig nagy szerep jut a régizenének és a modern-kortárs daraboknak. A legtöbb csellista a nagy romantikus repertoárt játssza. Közben pedig nagyon sok korszak létezik még, Ditta Bach-felvételei és modern szólólemeze például zseniálisak. Az is sokat segített, hogy nagyon mélyére ásott a játékomnak, megkaptam tőle azt a rendszeres kontrollt, amiért hazajöttem. Mindent átgondoltatott velem, mit, hogyan és miért csinálok. Mindkét kezem minden ujját végignéztük, nem volt könnyű, de nagyon sokat lendített rajtam. Szerencsére eddig még nem adódott abból probléma, hogy ketten tanítanak, nem nagyon fordult elő köztük ellentmondás, inkább kiegészítik egymást.

Létezik ebben a sokféle korszakban, stílusban olyan, ami különösen közel áll hozzád?

Szerintem azért játszanak a szólisták ma nagyon sok romantikus zenét, mert az bizonyos szempontból könnyebb. Sokkal egyszerűbb megközelíteni, mint például egy teljesen letisztult, de nagyon komplex Bach-szvitet vagy fúgát. Az egy nagyon intellektuális műfaj, és nem lehet mindenféle fűszerrel, csinnadrattával elfedni a struktúrát, mert lényegében az maga a zene. Ezért nekem is könnyebben mennek a romantikus darabok, és hiába szeretem a többi stílust, nehezebben adják magukat. Szívesen játszom ritkán előadott vagy nemrég írt műveket, csak még ehhez képest is tanulófázisban vagyok.

JuniorPrima2022-155401.jpg

A Junior Prima Díj magyar zeneművészet kategóriájának 2022-es díjazottjai (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Az érvényesülés szempontjából mennyire fontos a sokoldalúság?

Egyre kevésbé lehet ellavírozgatni a romantikus repertoárral. Ma már egyáltalán nem különleges, hogy valaki el tudja játszani Dvořák csellóversenyét, amit mindenki elő szokott adni. A közönség is egyre inkább szeretne valami olyat hallani, amit még soha. Megunják a jól ismert darabokat. A lemezkiadók és a koncertszervezők is ebbe az irányba haladnak, sok helyen női szerzőktől, ismeretlen alkotóktól tesznek be darabokat a programba, kortárs zenét is belecsempésznek. Magyarországon ezt a tendenciát még kevésbé látom, de pár tíz év csúszással be fog gyűrűzni, ahogy minden, főleg, hogy már alig vannak határok, lehet utazni, kommunikálni.

Szép feladat a kevésbé ismert, de jó műveket elvinni az emberekhez, a készülő lemezünkön biztosan lesznek ilyen alkotások.

Például a terveink között szerepel egy francia hölgy, Rita Strohl szonátája, a 20. század elejéről. Magyarországon még tudtommal nem játszották. A másik pedig Thomas Adès egyik darabja, aki mostanában már egyre ismertebb zeneszerzőként és karmesterként is.

Látszik, hogy elemző alkat vagy, a gyakorlati zenélésen túl milyen inspirációs forrásokból merítesz még?

Különféle dolgokat szeretek csinálni a szabadidőmben. Szoktam például németet tanítani, ami azért inspiráló, mert nagyon eltér az egyéb tevékenységeimtől. A legtöbb hobbim valahogyan az alkotáshoz kapcsolódik, szeretek főzni, sütni, például nagyon szép folyamat egy kovászos kenyér létrejöttét végigkövetni. Szeretem a kézimunkákat is, mint például a gyöngyszövés vagy a kötés. Mostanában elkezdett érdekelni a bridge, egy társasággal összejárunk játszani, és van is róla pár könyvem, amit olvasok. Hatalmas, bonyolult világ, amiben jól el lehet mélyedni. Foglalkoztam az asztrológia pszichológiai vonatkozásaival is, és itt nyilván nem arra a szintre kell gondolni, ami az újságok horoszkóprovatában szerepel. Inkább az önismerettel és a személyiség különböző területeivel kapcsolatban vet föl nagyon sok kérdést.

Idén megkaptad a Junior Prima Díjat, amivel kapcsolatban egy fontos zenei kötődésed is van…

Mi választhattuk ki a zeneművet, amit rágravíroztak a díjra, így az enyémre Schubert utolsó vonósnégyese, a G-dúr kvartett került. Most Schubert-korszakom van, ami nem egy döntés eredménye, hanem

amikor végiggondoltam, mi volt az utolsó öt legintenzívebb zenei élményem, rájöttem, hogy mind egy-egy Schubert-műnek köszönhető.

Ő írta a legkedvesebb zenéimet, amelyek a legjobban megérintenek. Bár a G-dúr kvartettet még nem játszottam, mindig rendkívül erős hatást gyakorol rám, amikor meghallom. Pedig nem olyan ismert darab, mert elképesztően nehéz játszani.

Ilyen elismerések után adja magát a kérdés: merre tovább?

Az elmúlt év eredményei alapján a Duo Domo nagyon jól működik, ez a lyoni és a birminghami versenygyőzelemből is látszik, és ezt mutatták a versenyek köré szervezett koncerteken a közönség reakciói is. Kedvelik, ahogyan együttműködünk a színpadon, ami valóban nagyon fontos érték. Komolyan kell venni, ha az ember olyan partnerre talál, akivel jól tud együtt dolgozni, mint mi tudunk Csabay Domonkossal. Ezért a következő időszakban többek közt a duónkra szeretnék koncentrálni, csinálunk majd honlapot, kaptunk koncertmeghívásokat, készítjük a lemezt. Megpróbálunk még jobban elmélyülni a közös munkában, még jobban összehangolódni, és a műfaj is kedves mindkettőnknek.

Sokkal személyesebbnek tartom a kamarazenélést, mint a magányos szólistalétet.

Rengeteg csodálatos zene íródott erre a formációra, úgyhogy még sok felfedeznivalónk van.

Az MVM Csoport számára kiemelkedő fontosságú a fiatal tehetségek támogatása, valamint a kulturális értékek ápolása és erősítése. November 22-én tizenötödik alkalommal vehették át a hazai zeneművészet legkiemelkedőbb fiatal tehetségei a Junior Prima Díj magyar zeneművészet kategória elismeréseit.

További információ: mvmjuniorprima.hu

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Hartmann Domonkos csellóművész (MVM Zrt.)

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Plusz

Zoboki Gábor: „A művészeti intézményeknek általában Kelet-Európában az a legnagyobb bajuk, hogy művészemberek állnak az élén”

Hosszú interjúban nyilatkozott a ma hatvanéves Zoboki Gábor építészi munkájáról, zenei kötődéseiről, és azt is elárulta, miért gondolja, hogy egy építész ideális jelölt lenne a Magyar Állami Operaház főigazgatói posztjára.
Zenés színház

Közeleg az Operaház Prokofjev-bemutatója, a Háború & béke

Január 28-án mutatja be a Magyar Állami Operaház Prokofjev monumentális operáját, a Háború & békét. A Genfi Nagyszínházzal koprodukcióban készült előadást a katalán rendező, Calixto Bieito állította színre.
Zenés színház

„Minden színésznő álma egy igazi nadrágszerep” – interjú Lévai Enikővel a Mária főhadnagy bemutatója kapcsán

Lévai Enikő századik születésnapját ünneplő színháza centenáriumi gálaestjén lép színpadra február közepén, egy hónappal később pedig a Mária főhadnagy címszerepében mutatkozik be.
Vizuál

Túl a barátságon – kritika A sziget szellemeiről

Martin McDonagh új filmje a tisztességről szól. Arról, hogy bárhogy is viseljük a ránk mért sorsot, egymással szemben nem szabad kegyetlennek lennünk. A sziget szellemei joggal érdemelte ki a kilenc Oscar-jelölést.
Vizuál

Cate Blanchett, Steven Spielberg és Martin McDonagh is esélyes az Oscarra – Megvannak az idei jelöltek

A sziget szellemei, A Fabelman család, a Tár és a Minden, mindenhol, mindenkor is nagyot nyerhet a március 13-i Oscar-gálán. Az amerikai filmakadémia közzétette a rangos filmes elismerés jelöltjeit.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Klasszikus ajánló

Korcsolán Orsolya modern és kortárs műveket játszik a Zeneakadémián

A ragyogó külföldi sikereket elérő hegedűművész Eötvös Péter, Richard Strauss és Kurt Weill műveiből ad hangversenyt, amely egyben doktori képzésének zárókoncertje is lesz.
Klasszikus ajánló

Egész napos zenepedagógiai programmal emlékeznek Lukácsházi Győzőre a Magyar Zene Házában

Fél évvel ezelőtt hatalmas veszteség érte a hazai életet, a tavaly elhunyt Lukácsházi Győzőre most koncerttel és szakmai programokkal emlékezik a Magyar Zene Háza február 4-én.
Klasszikus interjú

„Egy hallgató azt írta, ha nem lett volna a Notturno, végzett volna magával” – Interjú Némethy Attilával

Némethy Attila zongoraművésszel, a Zeneakadémia tanárával a Bartók Rádiónál vezetett műsorairól, a közönség érdeklődéséről és a hagyományok átadásáról beszélgettünk.
Klasszikus ajánló

Schubert-sorozattal indítja az évet a Concerto Budapest

A Hallgassunk Schubertet! tematikus nap január 28-án a schuberti életmű változatos műfaji kínálatával és sztárvendégekkel várja közönségét három koncertre a Zeneakadémiára.
Klasszikus interjú

Keller András: „Schubert ott volt velem mindig”

A Hallgassunk Schubertet!-koncertsorozat január 28-án felvillantja a schuberti életmű sokszínűségét. A műsor részleteiről a Concerto Budapest Kossuth- és Prima Primissima díjas zeneigazgatójával, Keller Andrással beszélgettünk.