A gálaműsorok iránt sok operarajongó fenntartásokkal viseltetik, az énekesek egy-egy rövid részletben általában nem tudnak olyan komplex produkciót nyújtani, mint egy teljes előadásban. Nadine Sierra koncertje azonban megmutatta, hogy kiváló előadók és jól megválasztott program esetén az áriaestek sajátosságai előnyükre változhatnak, hiszen
ilyenkor a művész jóval több oldalát, hangjának teljes színskáláját képes megmutatni, szemben egy olyan előadással, amikor egyetlen korszakból, egyetlen stílusban, egyetlen nyelven énekel.
Pedig mennyi akadályt kellett elhárítani, hogy ez a szép este létrejöhessen: az eredetileg tervezett másik fellépő, a dél-afrikai szoprán Pretty Yende édesanyja halála miatt lemondta a közreműködést, és a szervezőknek gyorsan másik partnert kellett találniuk. Ezúttal szerencsésnek mondható, hogy a nemzetközi operaéletet olyan szerteágazó szálak hálózzák be, mivel nem kisebb énekest sikerült keríteni, mint a neves bel canto tenort, Francesco Demurót, aki jól ismert a hazai színpadokon is. Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, ezért ha nem is borult fölénk a csillagos ég, a színpadról bőségesen kijutott nekünk csillagfényből, miközben a szép dallamokat hallgattuk.
Nadine Sierra és Francesco Demuro (Fotó/Forrás: Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház)
Nadine Sierra nagyrészt olyan áriákat válogatott, amelyek esetében a teljes szerepet is meg szokta formálni. Persze, egy világsztártól nem is várnánk mást, mint hogy nagyszerűen énekeljen, mégis elementáris erővel hatott az a könnyedség, természetesség, amivel az énekesnő a darabokat megszólaltatta. Mintha dalra fakadni teljesen magától értetődő dolog lenne, amire bárki képes. Ahogy rossz technikával éneklő művészeknél az embernek szinte megfájdul a torka a hallgatástól is,
Nadine Sierra szopránja nemcsak a lelkünket simogatta, de mintha fiziológiailag is pozitív hatást gyakorolt volna.
A magas hangok akadálytalanul szárnyaltak, míg a mélyek egy kis sötét zengéssel szóltak, de a regiszterek törés nélkül simultak egymásba: a frázisokon nem esett csorba, szép vonalvezetéssel, végig egységesen szóltak.
Az olyan könnyedebb hangulatú, bár precíz megvalósítást igénylő darabok mellett, mint a Don Pasquale hősnőjétől vagy Gounod Rómeó és Júliájának első felvonásából énekelt részlet, az igazi erőpróba a Violetta nagyáriája volt a Traviatából.
Ez az egyszerre virtuóz és drámai, ugyanakkor igen hosszú slágerszám sem okozott csalódást,
habár érzésem szerint kissé lassú volt, amelynek néhány, az előadói hagyományban gyökerező átkötés áldozatul esett. Egy-egy ilyen apróság felett azonban könnyű szemet hunyni, ha egyébként olyan igényesen, magas szintű technikai perfekcióval, ugyanakkor érzékenyen és drámaian szólal meg az ária, mint ezen az estén. Természetesen a második rész könnyedebb hangvételű számaiban sem csalódtunk (bár A víg özvegy Vilja-dalára talán nem is teljesen illik ez a jelző, annak ellenére, hogy operettben hangzik el), az énekesnő hangja éppoly jól illett ezekhez a művekhez, mint az operákhoz, ráadásul játékosan-incselkedve vonta be a közönséget a dalok sajátos világába.
Nadine Sierra, Pablo Mielgo és a Magyar Állami Operaház Zenekara (Fotó/Forrás: Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház)
Francesco Demuro meglepő módon nem a pályáját elsősorban fémjelző bel canto áriákban nyújtotta a legemlékezetesebb produkcióit, inkább a Verdi-blokkban jeleskedett, habár ezt a repertoárt is jó ideje énekli. Az énekest egy kissé merevnek éreztem az este folyamán, de beugró lévén annak is örültünk, hogy itt volt, és színvonalasan énekelt. Pablo Mielgo karmester jól kézben tartotta a Magyar Állami Operaház Zenekarát, közben pedig figyelmesen követte az énekeseket, valóban kísérte őket. A nyitányok alatt a zenekar is okozott szép pillanatokat, még ha az áriákban nem is éreztem teljesen kidolgozottnak a játékukat, a karakter és a hangszín tekintetében. Erre nyilván kevesebb próbaidő jutott, ugyanakkor
nem lehet elégszer elmondani, milyen örömteli és igazából elkerülhetetlen (lenne), hogy jó karmesterek vezényeljék a sztárgálákat is.
Bár egy koncert megítélését illetően nem ez az elsődleges szempont, egy nyári, szabadtéri programnál sokat számít, milyen jó hangulatban telt is az este. Az előadók kellemes személyisége, kedvességük egymás és a közönség felé mind hozzájárult, hogy felszabadultan, a legjobb értelemben véve szórakozhattunk. Szép pillanat volt, mikor Nadine Sierra Pretty Yendének ajánlotta a Bernstein West Side Storyjából énekelt I feel pretty kezdetű dalt, ahogy az is, mennyire meghatódott Francesco Demuro, mikor észrevette, hogy rajongói születési helyéről, Szardíniáról származó zászlóval köszöntötték. Bár néhány ráadást még szívesen hallgattunk volna, panaszra így sem lehetett okunk, a művészek derűssé varázsolták ezt a borongós szombat estét.
Fejléckép: Nadine Sierra és Francesco Demuro (fotó/forrás: Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház)
hírlevél
